Magyarság
Zsoltárrá kimondva
B-év, húsvét 4. hét, Cs. (ApCsel 13,13-25; Zs 88,2-27; Jn 13,16-20)
"Örök időkre épül az irgalom, hűséged szilárdan áll a mennyekben."(Zs 88.) A zsoltáros sorairól eszembe jut Pannonhalma. Belülről a Bazilika, mint valami különös űrhajó. A "templomhajó" elnevezés mutatja is: akiket hordoz, azokkal átszel valami különös űrt. Növendékkoromban a reggeli laudes, és az esti vesperás; a közösség imája, egyfajta megfoghatatlan súlytalanságra emlékeztetett. Paradoxon: minden, ami fajsúlyos érték, lebegni tudott ebben a térben. (Mint Tarkovszkij Szolariszában, az űrállomás könyvtárában, a beköszöntő súlytalanságban Brueghel képei, könyvek, és ikonok.) Isten hűsége, mint közeg hordozott magában mindent. "Boldog az a nép, amely tud ünnepelni. Az ilyenek arcod világosságánál járnak, Uram."
Ám Pannonhalmán, Tihanyban, és Bakonybélben, a bencés közösségen keresztül, nem véletlen születik meg az isteni békének ez a kozmosza. Egy-egy ország lelkiismeretének megvannak a maga szakrális helyei. Az utókor könnyen felejti, hogy e közösségek a nemzet kulturális emlékezetének tragikus törésvonalain alapíttattak. Az István - Koppány konfliktus nemzeten belüli polgárháborúja ez a törés. István szentsége elsősorban annak felismerésében állt, hogy tudta: a jelenben orvosolhatatlan sebeket a jövő emlékezetében kell gyógyítani. E monostorok évszázadok óta szívják magukba az egykor erőszakkal megtört pogány törzsek gyermekeit; túlélőket és győzteseket. Nemzetségek lefejezése, testvérvér ontása megkívánta a béke e szövetképződését elősegíteni. Nem volt kötelező, de meg lehetett tenni. István karizmájához, ha van aktuális visszatérés ma, akkor az ez. Ikonként szemlélni tudását: az előre tekintő lelkiismeretet. Így épült Pannonhalma, ezért, s nem másért. Későbbi korok erőszakos beavatkozásai az eredeti karizmába, mint például I. Ferenc felvilágosodott "profilbővítése" a tanítás rákényszerítése a bencésekre, különös módon, illeszkedett e törésvonal természetéhez. A 19. század óta a nevelés, beleértve a többi tanító rendet is - ennek a fajta nemzeti emlékezetnek a része. A jövő nemzedék "növelése" ebből fakadt; s kell fakadnia. Meggyászolni, emlékezni a múlt konfliktusait, és a benső szakadásokat - pozitív alkotásban. Az élet közös fogadására készülni. E nemzeti anamnézis nélkül nincs a 19. század reformkora. Nincs 48-as szabadságharc; nincs Arad utáni passzív reziszencia, majd kiegyezés. Nincs a szabadság szeretete és az érte való áldozathozatal képessége. Persze, a törésvonalak és küldetések homályosulnak. Vissza is éltünk a tudással. A nemzet nagy bukásai után mindig elfeledtük, hogy fegyvert és eszmét az a bizonyos istváni emlékezet kell, hogy megjelöljön. S ha van ebben a szétfoszló posztmodernben újra átélhető telosz, cél, avagy idealizáló narratíva, akkor az a közös bencés titok. Szó szerint jóvá tenni a múltat. Történelmünk önjáróvá lett "halál ösztöneit" (Freud) kifejezésig vinni, a kultúra nyelvébe írni. A múlt harcainak elfecsérelt energiáit újra összegyűjteni. S mindezt észrevétlen, ha kell, a szeretet csillagokig vérző aszkézisében - történetünk mostani testében megküzdve. Zsoltárrá kimondva: "Te uralkodsz a tenger erején és háborgó hullámait te fékezed meg."
2009-05-05
Invite your mail contacts to join www.ujreformkor.hu !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése