Mitől függ, hogy megnyomódik-e az a gomb? Ami előbb ravaszt, bombát, végül atombombát indít. Nyilvánvaló, hogy az első „apró" gombnyomások elkövetői nem sokat tétováztak. Egyszerűen moccant az ujj. Tábornokokat rendelt terepasztalok köré az a mozdulat. Először ott az agyban, a Gombdöntő(k) értelmében. Aztán a tábornokok, majd vezérkari tisztek, törzskari tisztek, altisztek, le egészen a szoldátig, beálltak, mint vasreszelékek a mágnes pólusai közé. Könnyen, és pillanatok alatt átfutott az az első gondolat. Agy, ravasz (elsütő-billentyű) között, szinte sem időbeli, sem térbeli távolság nem volt. Az első ravaszhúzás, határátlépés, egyszerűen átcikázott rajtu(n)k. Mint a történelem vajában a kés. Akadály nélkül.
De, honnan ez az akadálynélküliség? Mi lassíthatná le az agyban ölésről, háborúról szóló döntést? Min múlik az, hogy a fegyver, végül nem sül el. Az ujj – már a gondolat ujja megtorpan?
Hm. Nem ártatlan bárány a történelmünk. Senki történelme nem ártatlan bárány. Sem oroszoké, sem ukránoké. Mert nincsen ártatlan történet. (A Bárányén kívül, ami, ugye, jelképesen is, valóságosan is zárójelbe kényszeríttetik.)
A háborúk útja mindig, és mindenkiben ugyanaz. Először csak a személyes történetünk mini-akváriumában. Apró, banális drámák. Indulatok, szeretet (szerelem) vesztések. Csatavesztések, kicsiben. Magunkba ivott külső sötétség. Filmek, hírek, sorozatok. A sok akvárium-remegtető amerikai film. Ahol az amcsik csak lőnek, hipp-hupp. Ölnek, és ölnek a filmekben, súlytalanul. Hull az ellenség, mint a légy. (A film persze nem kérdezi meg bennünk végződő önmagát. Az a piff-puff-ratatata-bumm, gonosz kínai fegyveres, kommunista kalóz, terrorista-csapattag, amit az amcsi golyó piff-puff már nincsbe küldött, hogy az, ugye, még ha filmben is, de normálisan, mégiscsak valakinek fia, lánya. Történetnélküli öldöklés, élvezzük a filmet. A bennünk végződő és kezdődő háborúkat.)
Miért fut át rajtunk a háború története? Mitől bennünk (az általunk létrehozott, önbüntetés) légüres tér? Amiben üt a kéz, üt az indulat, gránáthoz idomul a kéz, a lélek, hétköznapi perceink.
Ez az első szűrőrendszer tűnt el először. Úgy hívhatnánk, megvizsgált élet. Megvizsgált életből, először hétköznapi szinten, lett meg nem vizsgált élet. Piff-puff, először itt fut át rajtunk meg nem vizsgált életünk. Láthatatlan hétköznapi széteséseink.
De mi történik a történet – Nagytörténelem – mély-áramában? Most éppen, vagy már csaknem, gombon van a kéz. A rakétaindítók keze-agya-szíve. Vagy kéz-agy-szív elégtelensége. Mi az a határvonal? Mi tartja vissza az atomrakétákat, városra kilőtt rakétákat? Miért nem indultak még el?
Világunk vezetői (Döntéshozó-kisisten-vezető, és altisztjeik, alvajáró politikusaink), nincs jobb szó rá, semmibe-néző-emberek. Nem várhatjuk el tőlük, nem nézhető ki belőlük, hogy amilyen kábák, ne nyomnák meg azt a bizonyos gombot. Már rég meg kellett volna nyomniuk, hisz mi is megnyomtuk, ezerszer, akvárium-háborúinkban, a mi személyes csatavesztéseink (ön-és felebarát pusztítás, sebzés) gombjait. Miért nem nyomatik meg a gomb? Meddig nem nyomatik meg? Kik nem nyomják meg? Pontosabban, kiktől nem nyomatik meg? Mi, ki, kik tartják vissza a feltartóztathatatlan pusztulást?
Isten angyalai? Ne áltassuk magunkat, Isten angyalai nem döntenek helyettünk. Akkor mégis, mi-kik? Nos, ez az a pont, ahol térden kéne állunk, megrendülten. Egyfajta rejtett, kollektív tudatalattink előtt. Annak támogatást adva.
Mert itt van bennünk, valami jó, amit az előző generációktól megörököltünk. Valami kollektív jóra, békére való hajlam. Átadott örökség. Soha nem figyelték meg a letűnt korok tábornokai, félistenei. Egyszerűen, ez a nemzedékeken átívelő kegyelem (mert nincs jobb szó rá), egyfajta kollektív tartalék. Amikor a háború bekövetkezik, ez a tartalék lenullázódik, eltűnik, persze. S talán, mint a békére, békekötésre való vágy, él tovább.
Mégis, mennyi ereje van ennek a visszatartó erőnek? Fog-e, tud-e, meddig, hatni az egyre inkább semmibe néző urainkra? Vagy az, hogy nincs háború, hogy nincs atomháború, az magától van? Csak úgy? Kollektív, tudat-alatti, de tudattal határos béke-tartalékunk, meddig tart ki? Kitarthat-e úgy, ahogy most élünk, meg nem vizsgált életet?
1.05.2023
What determines whether that button is pressed? The one that triggers first the trigger, then the bomb, then the atomic bomb. Obviously, the perpetrators of the first "tiny" button presses did not hesitate much. The finger simply moved. It was a move that put generals around field tables. First there in the brain, in the sense of the button pusher(s). Then the generals, then staff officers, staff officers, NCOs, down to the slave, lined up like iron filings between the poles of the magnet. Easily, and within moments, that first thought had crossed their minds. There was almost no distance in time or space between brain and trigger. The first trigger pull, crossing the boundary, simply zigzagged through us-them. Like a knife in the butter of history. Without any obstacle.
But, where did the obstacle-free nature come from? What could slow down the decision in the mind to kill, to go to war? What makes the weapon not go off in the end? The finger - is the finger of thought already stopped?
Hm. Not an innocent lamb is our history. No one's history is an innocent lamb. Not the Russians, not the Ukrainians. Because there is no innocent history. (Except for the Lamb, which, symbolically and in reality, is forced into brackets.)
The way of wars is always, and in everyone, the same. At first, only in the mini-history of our personal history. Small, banal dramas. Starts, love (love) losses. Battle losses, in small ways. External darkness drunk into us. Movies, news, series. The many aquarium-shattering American movies. Where the Americans just shoot, chop-chop. They kill, and kill in movies, weightless. (The film, of course, doesn't ask us to question our ending selves. The piff-puff-ratatata-boom, evil Chinese gunman, communist pirate, terrorist-gang member, sent to no where by the American bullet piff-puff, is, after all, even if in film, but normally, someone's son or daughter. Storyless killing, let's enjoy the movie. The wars that end and begin within us.)
Why is the history of war running through us? What is it that creates in us (our self-punishment) a vacuum? What beats the hand, beats the temper, grenades the hand, the soul, our everyday moments.
This first filtering system disappeared first. You could call it life examined. Examined life, at first on an ordinary level, became unexamined life. Piff-puff, for the first time, our untested lives pass through us here. Our invisible, everyday disintegration.
But what happens in the deep stream of the story - the Big Story? Right now, or almost, the hand is on the button. The hand-brain-heart of the rocket launchers. Or hand-brain-heart inadequacy. What is the borderline? What holds back nuclear missiles, missiles fired at cities? Why haven't they been launched yet?
The leaders of our world (Decision-Maker-God-Leader, and their subordinates, our sleep-walking politicians) are, for want of a better word, do-nothing-looking-people. We can't expect them, we can't look at them, as dumb as they are, not to press that particular button. They should have pushed it long ago, because we have pushed it, a thousand times, in our aquarium wars, the buttons of our personal battles (self and neighbour destruction, wounding). Why not press the button? How long does it remain unpressed? Who does not press it? More precisely, from whom is it not pressed? What, who, who is holding back the inexorable destruction?
The angels of God? Let us not delude ourselves, God's angels do not decide for us. Then who are we? Well, this is where we should be on our knees, shaken. Before our hidden, collective unconscious. Giving it support.
Because we have something good inside us, something we inherited from previous generations. Some collective inclination for good, for peace. A legacy passed on. Never heeded by the generals and demigods of bygone ages. Simply, it is a grace that spans generations (for want of a better word), a kind of collective reserve. When war comes, this reserve is reset, disappears, of course. And perhaps, like the desire for peace, for reconciliation, it lives on.
Yet how much power does this deterrent have? Will it, can it, for how long, have any effect on our increasingly contemptuous masters? Or is the fact that there is no war, that there is no nuclear war, a fact in itself? Just like that? How long will our collective, subconscious, but unconscious peace reserve last? Can it last as we live now, unexamined lives?
1.05.2023
Translated with www.DeepL.com/Translator (free version)
1.05.2021 (Illustration: Bela Kondor, Man with Knife)
