I don’t have much time to paint. Ten minutes, and the sun will finally sink beyond the dunes. There’s time only to lay in the basic colours. A race against the scene. In so short a time, there’s room for broad, almost wild gestures. Does everything become simpler? The painter stakes everything on a single card.
I’m grateful this quick colour sketch happened. It answers the question of how my paintings come into being. Every painting is a leap into deep water. A total acceptance of risk. Each time, I throw myself into the unknown. Everything is entrusted to the unpredictable. Chance is the painting’s ground. And from chance’s countless layers of surprise, the certainty of the Image will emerge.
Yes, it is the strangest of structures. The architecture of my paintings is an order woven from uncertainty. Just like the birth of this painting. I was happy in the wind, for beauty—the setting sun and the landscape embracing before it slipped away. Then, suddenly, while the sky glowed with overheated Indian red and cadmium red, the storm came. There wasn’t even time to reach the colourful beach huts of Wells-next-the-Sea. Up the steps, in the hope that the rain-shelter terrace might protect us. I shielded the canvas. I feared that the elements, arriving as suddenly as they had, would now take back this Promethean beauty stolen from the sky. The half-dried acrylic swam in the clouds’ tears. But the painting survived. It stands here before me as encouragement: yes, it is worth crossing the threshold of chance, again and again.
That is why I find myself wondering why it is so hard to begin painting. For one reason or another—fatigue, perhaps; tomorrow, then—I keep putting it off. I have to force myself. But why? I think that within our orderly selves—our existence dependent on order—there is an elemental resistance to beginning everything anew. Literally, from nothing. Yes, perhaps that is the point: our lives, our adult lives, are already finished buildings. To walk through the whole process again, to build the picture brushstroke by brushstroke, runs against the instinct for self-preservation in our “inner building.” It is not simply a lack of energy or motivation: it is fear, unconscious or very much conscious. For the building of our lives is never finished. At the edge where it meets the future, its walls and pillars—and even its foundations—are crumbling. It is like a painting made in reverse: like the coastal storm above, threatening to swallow the beauty it has brought into being.
Isn’t this where we glimpse the essence of art? Art compels us to look honestly. It seeks, all at once, to create a new, “solid building”: an architecture of beauty. And yet it also forces a reckoning, showing that our existence comes out of fraying, and that our order borders on disorder. Set alight by Beauty, the castle of our lives burns, too.
There, above the radiant dunes of Wells-next-the-Sea, in the very moment of grasping beauty, I experience how the structure of our lives—believed solid—when we look closely, when we hold it to the light, trembles into wholeness from threads as delicate and meaningless in themselves as the thousand strands of spider silk catching the light of sunset. Art seizes on the very thinnest, most invisible searching lines within us and makes them visible. We come from searching lines, and in searching lines we return.
17.10.2026
Szépségrobbanás Wells-Next-The-Sea felett
Nincs sok időm festeni. Tíz perc és a nap végleg lebukik a dűnék felett. Csupán az alapszíneket kirakni marad idő. Versenyfutás a látvánnyal. Ilyen rövid idő alatt széles, szinte vad gesztusokra van idő. Leegyszerűsödik minden? A festő mindent tétet egy lapra tesz fel.
Hálás vagyok, hogy ez a gyors színvázlat megtörtént. Választ ad arra, hogyan is születnek a képeim. Mindegyik festmény ugrás a mélyvbe. Teljes kockázatválllalás. Minden egyes alkalommal az ismeretlenbe vetem bele magam. Minden a kiszámíthatatlansággal. A véletlen a kép alapozása. S a véletlen meglepetések számolhatlatlan rétegéből adódik (emelkedik majd ki) a Kép bizonyossága.
Igen, az a legkülönösebb szerkezet. Képeim architektúrája a bizonytalanságból megszőtt rend. Mint maga ennek a képnek a megszületése. Boldog voltam a szélben, a szépségért (lebukó nap és táj ölelkezése, mielőtt lebukik). Aztán hirtelen, míg az ég túlfűtött indiai és kadmium vörösben izzott, a vihar. Nem is volt idő beérni a Wells-Next-The-Sea színes kabinsorai alá. Fel a lépcsőn, hátha az esőfogó terasz védelmet ad. A vásznat védetem. Aggódtam, hogy ezt az égből ellopott prométeuszi szépséget most az elemek, amilyen hirtelen jött, most visszaveszi. A félig száradt akrill a felhők könnyében úszott. De a kép mégis megmaradt. Itt áll előttem bátorításként, hogy igenis, érdemes átlépni, újra és újra a véletlen küszöbét.
Ezért is töprengek el, miért esik nehezeme elkezdeni a festést. Valami okra fogva (fáradtság, majd holnap) mindig halogatom. Kényszeríteni kell magam. De miért is? Azt hiszem, rendezett önmagunkban (rend-függő létünk!) van egy elemi tiltakozás mindent újra kezdeni. Szó szerint a semmiből. Igen, épp ez lehet a lényeg: életünk, a felnőtt élet, már kész épület. Újra végigjárni, ecsetvonásról-ecsetvonásra, felépíteni a képet ez szembe megy „benső épületünk” létfenntartási ösztönével. Nem egyszerűen energia-hiány vagy motiváltság: tudat alatti vagy nagyon is tudatos félelem. Mert életünk épülete soha sem befejezett. Ott, ahol a jövővel határos, falai, pillérei, sőt, alapzata is foszlanak. Mint egy fordított festési folyamat: Mint a fenti tengerparti vihar, ami a létrejött szépséget azonnal elnyeléssel fenyegeti.
Nemde itt pillanthatjuk meg a művészet lényegét? A művészet őszinte szembenézésre késztet. Egyszerre szándéka egy új, „szilárd épületet” létrehozni, a szépség architektúráját. Ám egyszerre kikényszerített szembenézés: megmutatása annak, hogy létünk foszlásból jön, és rendünk a rendezetlenséggel határos. Hogy a Szépségtől felgyújtva, életünk kastélya ég is.
Ott a Wells-Next-The-Sea tündöklő dűnéi felett, a szépség megragadásának pillanatában élem át, hogy életünk szilárdnak hitt szerkezete, ha közelről megnézzük, átvilágításban, épp olyan érzékeny, és önmagunkban jelentés nélküli, véletlen szálakból rezdül egésszé, mint az ezernyi naplementében csillanó pókhálófonál. A művészet épp ezeket a leg-vékonyabbat, leg-láthatatlanabb keresővonakat ragadja meg bennünk, és teszi láthatóvá. Keresővonalakból érkezünk, és kereső-vonalakban térünk vissza.
17.10.2026
