Muszáj leírnom, lassan egy hét után, különben végképp kimegy a fejemből. Így is megkopott.
Beszélgetés J – vel. Nagyon őszinte szavak katolicizmusról, személyes szorongásokról. Negyven fölött, ötven fölött: férfiak és papok életében. Elmondja: rendje viszonylag kiváló infrastruktúrával és anyagi háttérrel rendelkezik. Mégis, használható emberük kevés van. Az utánpótlás rendkívül visszafogott. S valahol, talán a beszélgetés közepén előkerül: romokon ülünk. J. nem pesszimista, korántsem. Emlékszem a kép közegére is. Elmondom neki, rémiszt a kézzel tapintható szeretet hiánya közösségeinkben. Személy szerint nyomaszt a férfi lakta kolostorok melankóliája. Hiperérzékenység? Meglehet. A lelkipásztor lelkén oszlopnyi teher: a dolgok „transitory", átmeneti természete.
Ekkor mondja J., hogy igen, ötven felett megérinti az embert a gondolat: nyomot hagyni. Jelen lenni, hozzátenni a világhoz. Mindannyiunk drámája. S valahogy, azt hiszem, előkerül, ezen a ponton: miért nem figyel papsága passió-történetére az egyház? S egyáltalán, mondom, miért nem beszélünk? Egyszer nem kérdeztek elöljáróim valós történetekről. Itt jött elő a már említett kép. „Mindannyian tudjuk az egyházban (papság, szerzetesség), hogy romok felett járunk. Elöljáró leszek, s néhány hónapon belül gondnok leszek. Ezt itt betekerni, ott kifesteni. Nem azt csinálom, amit csinálnom kéne. Mert hiány van, emberi források, figyelmek hiánya. Valaki mindig valakinek a hiányába lép." S J. hozzáteszi, „szeretném tudni, hogy mit jelent ez. Hogy ez csak átmeneti, ebből kijöhet valami új, vagy, szüntelen hanyatlás." Ezért kéne beszélni. S itt mondom J.- nek. Nem szeretnék ahhoz a papsághoz tartozni, mely nem kérdez. Pontosítom: vajon milyen hivatások születnének abból az egyházból, ahol a fiatalok hallják, tudják, érzik a törekvést: „néven nevezni a romokat". Ez a fajta papság, kereszténység, laikusság − motiválna. S innen a kétszer-kettő józanságával kérdezem. Nézd, te dolgoztál püspökkari konferenciák tanácsadójaként. Mondd, miért nem beszélnek a püspökök erről nyíltan? Felfelé és lefelé? „Nem tudnak, nem tehetik." Igen, J., de miért? Féltik a karrierjüket Rómában? Igen. Is. Nincsenek abban a helyzetben. Pedig tudják, hogy néven kéne nevezni a dolgokat.
A néma egyház némán, „állva hal meg".
Mondom J. nek, a benyomásom az, hogy a püspök-kiválasztási mód eleve úgy szocializál, hogy majd elöljáróként nem kérdeznek. Nem mernek Róma felé állást foglalni. Már eleve egy nem kérdező szocializációból érkezünk. A klub eleve a hasonlókat szocializálja be. S mindenki tudja, személyes előrehaladta függ: az ortodoxia ismétlésétől. Pedig, teszem hozzá, elvileg egy püspök rendkívül „helyzeti előnyben van". Elvileg nem kéne, hogy szerepelvárásai bénítsák. Hallatlan tapasztalat birtokában van: az analízis olyan helyzetében, ami résznézőpontokból, mint enyém vagy tiéd, nem látható át úgy. Ha ezek az analízisek egyszer összeadódnának, „néven nevezésben". De nem. Késik. Mint maga a zsidók Messiása.
J. bölcs. S a beszélgetés ismét vált. Azt gondolhatnánk, mondja, hogy ez egy hirtelen jött válság. A zsinat idején már eleve a modern világgal való távolság, válság volt. Aztán, mire a katolicizmus megalkotta a maga szintézisét, a felzárkózás lelkiségét és politikáját: jött 1968-válsága. A nemzedékkel, amivel történelmi kiegyezés jöhetett volna Nyugaton, bekövetkezett a teljes szakadás. Mert ez nemcsak a nyugati társadalmon belüli szakadás volt. Aztán jött a marxizmus válsága. Nyugaton a 68-as nemzedék válsága: ideáljaik feloldódása abba a fogyasztói világba, aminek aztán mostani válságát éljük. A kapitalizmus válságát, Európa, az ʻeuró zóna', a piacok válságát. A liberalizmus és a nemzetállamok egymást ölelő válságát. Ebben a permanens válságban − eleve nagyon nehéz az egyház helyzete. Meg kell szoknunk, a történelmi kereszténységnek meg kell tanulnia az állandó válsággal együtt élni. S elfogadni épp e válság véglegesítette pluralizmusokat.
S J. elmondja: ugyanabban a templomban különféle kereszténységek élnek együtt. Haladók, fundamentalisták, huszonegyedik század, a tizenkettedik századig bezárólag. S ami most van, a tanulás alkalma. Igen, tanulni, és nem hallgatni − teszem hozzá. J. elmondja: e bizonytalanságok közepette, ezért hisz ő a Királyságban. Isten országában, amit nem siettethetek. De ami − teszem hozzá − paradox módon rajtam keresztül jön el. Belém, általam testesülve. S ebben a Lélektől kapott naponkénti feltámadásban (elővételezett Feltámadás) születik a néven nevezés. A „romok megnevezésének bátorsága".
S eszembe jut, mi volt kezdő-képe a J. vel való beszélgetésnek. Az a napokban olvasott, egy idős püspökünk levele, hogy a török hódoltságbeli „licenciátus-adás" lenne a megoldás arra a szívszorító lelkipásztori hiányra, ami már most is, a kormányozhatatlanság határán ébreszt, hamarosan, egyházmegyéket. S valahogyan dereng az írásból, hogy a török hódoltság idejének paphiányától még messze vagyunk. Sajnálom, hogy még most sem a „néven nevezni a dolgokat" sodrásában élünk. Hanem elodázásokban.
A jövő „papsága", ezt még magamban teszem hozzá, majd abból a világból fog eljönni: ahol egyházon belüli és kívüli kríziseinkről egyszerre beszélünk majd. Nem gettólázadásokból.
*
Ez a beszélgetés J-vel bennem maradt. Muszáj volt előhívnom a hetek, napok magyarországi izgalmai közepette. Ami ebben az időben odahaza történik, hogy Magyarország hogyan lett „európai hír", szintén megér egy misét. A napok tapasztalata, mennyire agresszív tud lenni a liberalizmus − különösen, mikor válságban van, alapeszméi szintjén. Az a bizonyos Európai Parlament plenáris ülés liberális és zöld hangjai máig a fülemben. Valóban, visszafelé sült el: s lassan józanodunk. Egy válságát tagadó erő mindig veszélyes. S ez az európai liberalizmusra is igaz, ha nem kétszeresen.
S még mielőtt belesüketülünk saját hangunkba, szép Európa. A füstölgő mécsbelet kioltjuk, a meghajlott nádszálat erőből ketté törjük: Elveink nevében. Közben ez a demokratikus elveiért autodafét rendező Európa: épp most szavazott meg teljes olajembargót Irán ellen. Hogy elapassza a nukleáris fejlesztéshez szükséges anyagi forrásait. Nem véletlen, hogy ebből a világból csakis késhet a Messiás. Mert nem az atomfegyver forrásai szakadnak meg, hanem gyógyszerek, közellátás, egészségügy, lakossági élelmezés.
A „szabadsajtó" az embargóban, a készülő újabb háborús hadüzenetben, semmi kivetni valót nem talál.
Ezért gondolom, hogy ebben a mértékét veszített, dekadens demokráciák világában, nagyon kéne a Királysággal egybeérő Egyház hangja.
S hallgatom a hetvenkét éves Leonard Cohen új lemezét. A kezdő és záródal. Egy öregember kivonul a történelemből. Fegyvertelenül. Méltósággal. Néven nevezve a romokat. Mint szép, szimbolikus dalában, a Hazafelé-ben. „Going home without my sorrow,/ Going home some time tomorrow,/ Going home to where it's better than before.// Going home without my burden,/ Going home behind the curtian,/ Going home withouth this costume that I wore." És:…. „Helló Baby, adj egy csókot, ne jegyzetelj tovább."
2012-01-23
Illusztráció: Leonard Cohen http://langologitarok.blog.hu/2012/01/23/old_ideas_leonard_cohen_lemezpremier?utm_source=cimlap&utm_medium=link&utm_content=2012_01_23&utm_campaign=index
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése