„Ahogy marokba csúszik a fegyver”

Szinyei Merse Pál, Majális

„Ahogy marokba csúszik a fegyver"

C-év, 3. hét, Sze. (2Sám 7,4-17; Zs 88,4-30; Mk 4,1-20)

Kedves levelet kapok a napokban. A liberalizmus kritikájához szempontot. Tanulságos, hogy mekkora sebet hagyott emberekben az az ideológiai frontátvonulás, amit a „magyar liberális párt", az SZDSZ kommunikált. Sohasem volt szimpatikus ez a formáció. Elsősorban azért nem, mert miközben kultúrharcot provokáltak, számomra megmagyarázhatatlan indítékból, soha nem hivatkoztak az európai Felvilágosodás szövegeire. Nem volt szellemi kapcsolatuk annak érték-kánonjával. Úgy tűnik, ez a magyar elitek tragédiája, szinte függetlenül oldaltól. Tragikus az a konzervativizmus, kereszténydemokrácia stb. is, − mely nem merít élő módon saját hagyományából. Az említett párt mindenesetre sikerrel elérte, hogy elsősorban sebeket és ellenérzéseket hagyott maga után; sokakban. Értem a sebeket, a sértéseket. Ugyanakkor mindig ott van bennem a kétely, vajon tisztában vagyunk-e vele, hogy a kép, amit belénk fényképezett zaklatott történetünk, nem a liberalizmus. Ennek (s sajnos éppúgy igaz ez „konzervativizmusainkra" is), csak valami nagyon torz, végtelen provinciális változatát láttuk. Nemzetietlen, érzéketlen, erőit és képességeit túldimenzionáló volt az SzDSz. Első vonalbeli arcai elhasználódtak, ki így, ki úgy, s főként azért, mert elszakadtak saját Szövegüktől. Bebújtak tabu szavak, tabu témák mögé. Látszólag kiálltak, védték a zsidó, a cigány kisebbséget, a kisebbségi helyzeteket. De csak látszólag. Nem bántak tisztelettel e közösségekkel. Feláldozták sebzett, tabu helyzetüket a saját marketing kedvéért. Az, hogy a látens, vagy kevésbé látens antiszemita hangok, cigányellenes indulatok megjelentek − nagyban a liberális pártkommunikáció felelőssége. A „fasisztáknak" szánt csali bejött. A vitát olyan formában, olyan panelekbe csomagolták, amire csakis „fasiszta módon" lehetett válaszolni. Szőnyeg alól, előjöttek az „árnyak", egy traumatizált, évtizedek óta magára hagyott, szellemi és erkölcsi támogatást elitjeitől nem kapó közösség torz hangjai. De nem voltak „fasiszták, nácik", vagy nyilasok. Önmaguktól nem. Egyszer világosan látszani fog, a „fasisztázás", mint politikai program, a rendszerváltás utáni időszak legnagyobb zsákutcája volt. Ám ez nemcsak az SzDSz felelőssége. Éppúgy minden közösségé is, aki kulturális kánonjától függetlenül kívánja alakítani a jelent. A valaha jobb sorsra érdemes SzDSz mutatja, mennyire feldarálódik egy közösség, mely nem akarja felvállalni valós hagyományát. Intő példa ez, minden működő, és nemcsak politikai közösségnek. Nem vállalni a kultúránkból következő erkölcsi felszólításokat, a hétköznapok csendes őrületéhez vezet. És kommunikációképtelenséghez. A gyökerek megtagadása mindig felfalja fiait. (S az elmondottak csöndes magánvéleményem az MDF és az SzDSz együttműködéséről. Forrásaiból merítő konzervativizmus nem köthet ilyen olcsó kompromisszumot. Túlélésért sem; növekedésért sem.)

Ne gondoljuk, hogy a megörökölt helyzet jó alap a folytatáshoz. A fenti „liberalizmus", sajnos, kitermelt egy szintén felszínes liberalizmus kritikát. Dualizmusokba rögzült a gondolkodó ország is. Az említett levélben Czakó Gábor esszéire hívják fel figyelmem. Igen, és nem. Évek óta nem tudom használni Czakó liberalizmus-kritikáját. Nem azért, mert nem jó, amit ír, jó amit ír. De ez a miénk, sajnos, nem a fordítások világa. Csak az olcsó dualizmusoké. Narcisztikus világ ez, ahol szeretünk fogást találni a másikon. Sokkal inkább érdekel, mi történik egy „fogások nélküli világban." Ahol nem olyan könnyedén „csúszik marokba a fegyver". Mert a ciki az, hogy a valóságban van áthallás konzervatív- és liberális-, keresztény- és Felvilágosodás-kánonok között. Az analitikus elmék, a helyzetünk komplexitását látók ideje mikor jön el? S ettől a kérdéstől marad evangéliumi ez az elmélkedés. Csakis a Könyv pozitivitásába belépve. Abba az evangéliumi zónába, mely, hiszem, emberségünk közös metszete. Erről a valós, erkölcsi kánonhoz való viszonyukról, vagy nem viszonyunkról szól Márk. Hogy értjük-e a példázatokat, vagy sem. „Amikor egyedül maradt, a körülötte levők a tizenkettővel együtt megkérdezték őt a példázatokról." (Mk 4,10) A magvetőről szóló példázat, a sziklára, tövisek közé, jó földbe esett mag épp fenti „hermeneutikai helyzetünk". Hajlandóak vagyunk-e elfogadni, azaz értelmezni Isten Országa komplexitását? Hogy életünk dualizmusait, melyek „olcsó kegyelemként" felkínálják magukat: lefordítsuk, fáradsággal, valódi összetettségükbe. Nem hiszek István-Koppány felállásokban. A viták, az igazságok homogenitásában. Mert azokban a másik, s önmagunk szenvedésén nézünk át. Közben lemaradunk saját történetünkről. Ezért kell az a „pozitivitás", ahogyan Jézus képes valós összetettségében meglátni világunkat. Mert létezik a jó hermeneutikája. Mely termékenyebb, mint ez a mostani, önmagunkra kimért, és önmagunkra szabott ma; remélem, ideiglenes meddőség. „Akiknél a jó földbe hullott a mag: ezek hallgatják az igét, befogadják, és az egyik harmincszoros, a másik hatvanszoros és némelyik százszoros termést hoz." (Mk 4,20)

2010-01-27

Illusztráció: PG csoport, A férfiak visszalőnek c. dal

www.youtube.com/watch?v=vp6Prr_BN3c

---

Hotmail: Trusted email with powerful SPAM protection. Sign up now.