Kew Bridge, Temze-sétány, London 2010. január 2.
Navigare necesse est
C-év, Karácsonyi idő, Urunk megkeresztelkedése (Iz 42, 1-4.6-7; ApCsel 10, 34-38; Lk 3, 15-16.21-22)
Újévi ebéd barátaimnál. Előtte séta. A Kew Bridge-től nem messze laknak, közvetlen a Temze mellett. Friss a londoni tél, dagály előtt. Tündöklik, ragyog a víz. Nyerseségével, őserejével a folyó. Barna gomolygása az áradó Tiszát idézi most, s csónakjai, a tabánbeli csónakokat a szolnoki Zagyván. Egyetemes, távoli rokonság köti össze a vizeket.
Ebéd közben előkerül a kérdés, ellenezném-e, vagy támogatnám-e mohamedán mecset építését odahaza, ahol lakom. Itt kinn ezek égető dilemmák. Az ember tudja, nehéz erre higgadt választ adni, hisz nemjeink mögött ősi félelmek és tartózkodások követelnek, és kapnak hangot. „Nem, nem támogatnám." Egy olyan Európában nem, mely tagadja judeo-keresztény eredetét. Vagy nem meri felvállalni? De miért e tagadás?
A holokauszt és gulágok rémtörténete után, természetes reakció lenne, ha Európa kiállna gyökerei mellett. Egy többségi kultúra, felvállalt identitással, talán képes európaivá tenni az iszlámot; ennek hiányában azonban nem. A személy tisztelete, a „demokratikus tér" létrehozása gyökerénél ugyanis a zsidó-kereszténység dialógusa áll Istennel. Az európai gondolkodás, az európai minőség mindig is az emberi belső lelki terén nyugodott. Végeredményben azon a párbeszéden, mely az első századi palesztinai férfi (a biblikus földrajz nyelvén) életében nyilvánult meg − s lett európai kánonunk részévé. A názáreti Jézus megkeresztelkedése ez az alapesemény. A jelenet ikonja kultúránk zsidó-keresztény magjának. A jelenet, meggyőződésem, zsidó szemmel is olvasható. Az első századi, hús-vér és persze „csupa Lélek" férfi életében mindössze kimondatik a Tóra – személy viszonyból megszülető kulturális többlet. Évszázadok óta ért, ízesült, gyűlt a humánum Isten szavától táplált „cseppkőképződése." Az Ábrahámnak, majd Mózesnek adott kinyilatkoztatás a „lelki tér", vagy pszichés tér megszületése és növekedése bennünk. „Történt, hogy az egész nép megkeresztelkedése után, amikor Jézus is megkeresztelkedett és imádkozott, megnyílt az ég, leszállt rá a Szentlélek testi formában galambként, és hang hallatszott a mennyből: 'Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.'" (Lk 3,21-22)
Nagyon hangsúlyozom, egy normális világban a keresztelkedés jelenet az európai identitás himnusza. S egy normális világban, melyet nem primitív vallási félelmek kormányoznak, a zsidó-keresztény jelző együtt szerepeltetése nem anakronizmus. S a jordánbeli jelenet, hiszem, eljön az idő, a két vallás számára vállalható, értékes szöveg lesz. Hisz annak a perszonalizmusnak a megerősítése, mely az Istenével való dialógusra választott nép benső virágzása. A zsidó Jézusban fordult valóban termőre és teremtőre civilizációnk: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm" (Lk 3,22) Ez európai felvilágosodás hagyomány humanizmusa, legjobb pillanataiban, ennek a judeo-keresztény perszonalizmusnak a továbbművelése; és tovább érése volt. Egyetemes, távoli rokonság köti össze a vizeinket.
Ám tudom, ez nem normális világ. Nem normális reakciókkal. S mindezek mélyén, a vallási gyökerek nem normális feladásával. Persze, Európán belül, s most katolicizmusunkra és megreformált egyházainkra is gondolok, soha nem vált mindennapi szövetségesünkké a Könyv. Sem a Tóra, sem az evangélium. Az európai kereszténység tragédiája, hogy a Biblia családok és generációk életében nem vált „szentté". Nem olvassuk; nem hermeneutikai kulcs életünkre és kultúránkra. S tulajdonképpen, a zsidó-keresztény Betű hiányában nincs is megtartó eredettörténetünk. Mással nem tudom magyarázni, generációk kihullását − nemcsak a hitgyakorlásból, de az európai perszonalizmus kánonjából magából.
Ám ki tudja? Talán majd a zsidó-keresztény perszonalizmus, és az európai humanizmus gettókba szorulása majd felébreszt. S újra késztet, hogy alámerüljünk a Betű, a Tíz Szó Jordánjában. Kisebbségi, a fenyegetett és művelendő lét tudatával. A kultúra élővizeinek létezik szövetsége; szó szerint új szövetség. S remélem, egyszer majd, egyházi vezetőink is felismerik a szolidaritásnak ezt a szövetségét. S remélni tudom, hogy honi katolicizmusonkon belül is, egyszer majd nem lesznek felülről vezényelt Dreyfus perek. Nem lesznek feljelentések besúgásra idomult hívek körében csak azért, mert valaki össze merte kapcsolni egy magyar iskola pedagógiai tervében, és a mindennapokban, a judeo és a keresztény jelzőt. Egy normális világban, nem lehet, nem szabad másként tenni. Akár elmozdítják az embert lelkipásztori állásából, akár nem. Navigare necesse est. Gondolkodni az új évben is muszáj.
*
Így etetjük most, a Kew Gardens-vel átellenben a vadkacsákat. Poszt-európai Jordánunk partján. Élvezzük a melengető napfényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése