Mint ez az ország (választási plakátok helyére)

Jeane Nevarez, Anyatermészet

Mint ez az ország (választási plakátok helyére)

C-év, húsvét nyolcada Cs. (ApCsel 3,11-26; Zs 8; Lk 24,35-48)

Gyönyörű napsütés. Ösztönösen ráhangolódunk a napfényre. Az utcán színek. Ritmusok. Egyetlen áttetszőség minden. Muszáj, hogy gyönyörködjön a szemünk. Muszáj, ráhangolódni, ráhagyatkozni, hogy szépség forrásozik és áramlik a felszínek alatt. Sőt, ráébredni, hogy egyek vagyunk ezzel a mélységgel. Így figyelem meg a hétköznapok feltámadását; pedig csak egy egyszerű csütörtök délelőtt.

Ma reggel, még munka előtt, levelet írok. Hogy csakis az evangéliumi gondolkodásmód tudja felülírni azt a merevséget, amibe ez az ország belecövekelt. Tonnányi negativitás minden perc, amit a média sugároz. A hamarosan bekövetkező kampánycsend alkalom tudatosítani elmulasztott húsvétjainkat. S, ha a felszínek elhallgatnak, azt is: mennyire elfojtjuk magunkban a jóra hangolt embert. Mert veszélyes úgy élnünk, hogy állandóan arcok helyét nézzük, gondolatok helyét hallgatjuk. Mert erről szól a kampány. Nem, a politika nem lehet más. Nem is akar más lenni. Az ember lehet más. S az embernek nem a „politika" a mércéje, s főleg nem az, mely az érdekek harcává silányult. Nem; az ember mértéke az evangélium; az Írások. Az a különös tér, mely a gyilkos érdekek és gyanú világát „bizonytalan járásba" vonja. Abba az evangéliumi-húsvéti szédületbe, mint e húsvét nyolcadában olvasott tudósítások a Feltámadásról. Igen; a valóságra és emberi szolidaritásra éretlen értelmünknek ebben a közegben újra kell tanulnia, mi a fent és a lent. Mi a másik, ki a másik. Vigyázni kéne a barátságokra. Vigyázni kéne a hazára, az országra. Az egymásról őrzött képekre. S nem utolsó sorban a közéleti térre.

A Feltámadott megjelenését őrző történetekből nyerhetők, festhetők vissza életünkbe a szeretet ikonjai; az fenti megkopott vagy elveszített képmások. „Miért rémültetek meg?...Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a léleknek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van." (Lk 24,38-39) Ha napjaink normalitása visszatér, épp így ijedezünk, és nem tudjuk hová tenni a hirtelen változást. Pedig ez az evangéliumi normalitás kér enni tőlünk. Belőlünk. „ʻVan-e itt valami ennivalótok?' Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette és szemük láttára megette."(Lk 24,41-42) Nem ártana így „szédülnünk", s járni tanulnunk, a választások előtt és után. Jó hosszan. Felülírva a mát. Mert nincs csodálkozni való, hogy szinte minden egészségügyi mutató szerint a világ egyik legegészségtelenebbül élő országa lettünk. Mert nem figyelünk „evangéliumi" önmagunkra. És az evangéliumi másikra. El sem hisszük, hogy ilyen van. S csoda-e így, hogy vázáinkban hamarabb hervadnak a virágok; ízetlenebb a bor, a csók, a szex; kevesebb, jóval kevesebb az egymást és Istent megtartó ölelés? Hogy nem (haza)szeretet marad a szerelmek helyén? S az utcák, nézd meg, mennyire evangéliumtalanul gondozatlanok, és a kertek? A közterek, útjaink. S a gyerekek megkapják-e azt a napsütést, szüleik mindennapi „feltámadását", ahogyan befényképezhetnék őket jövőbeli vágyaikba? Hogy igen, így szeretnék élni mint ők. Mint ez az ország.

2010-04-08