Savernake Forest

Savernake Forest

A könyvek kihullnak a kezemből. A városi könyvek, amiket magammal hozok. Nem kéne, mert a munkámhoz kellenek. A természet ős-ereje, a tavaszban hordozott élet lenyűgöz. Magába szívja az embert. Értelmünk, mint olvadó jéghegy, majd képlékeny víz: visszaszivárog ebbe az ősritmusba.

Szép a délután, s a hűvösülő est a Savernake Forest-ban. Ahol vagyok, a tizennyolcadik század végén vicarage-nek, lelkész család és háztartása számára épült lak. A helyi marquise tervezete anno reménybeli anglikán lelkipásztor unokaöccsének. Az erdő a házunktól nem messze, a kert és keskeny belső legelő másik oldalán iskolát rejt. Ma is működik. Mintegy fél kilométerre templom épült a komplexumhoz, neogót stílusban. A területet körbejárni jó húsz perc séta.

A frissen vágott pázsit illata beérett estére. Az élet egyszerű, szertartásosan rendezett. Délután tea, itt a kertben. Lekvár és sütemény. Idős barátommal együtt ebédelünk, s vacsorázunk. Terített asztal. Az angol főétkezésnél, minden nap elengedhetetlen a puding. Az "old vicarage" jól megépült ház. Ebédlő-szobája, s külön olvasó szobája széles, nagy ablakokkal a kertre néznek. S az ápolt kert, a nyírt pázsit táplálja a szemet.

Délelőtt átmegyek a szomszédba, meghívom vacsorára Greget és Nickie-t. Reggel kerti munkában találom őket. Ők az egykori uradalom egy azóta független házában élnek, a benső kertből a juhoknak kialakított legelő túloldalán. Kertjük az iskolaudvarral egybeér. El tudnám képzelni az életet itt; a munkának és a hazatérésnek a ritmusában. Nem is kell elképzelnem, hisz itt élek. Erre tanít a kert.

Délelőtt különös zsongás. Az iskolai szünet után az első nap. Alsó tagozatos iskola, talán nyolcadikig, a mi hazai rendszerünkben. Érdekes, az iskolai egyenruha itt is természetes az erdő közepén. Önfeledten gyönyörködtem az erdőt betöltő gyerekzsivajban. Három tanárt láttam. Ebből méhkaptárnyi rajzásból egy egy "right"-ot sikerült kihallani. Futnak, nevetnek, kacagnak, kiabálva, visongva. Jó ötven méter. Két kislány átint két pörgés között. Vulkáni hamufátylon át szitál a nap. Egyre melegebb. Melenget az idő. Még reggel John Milton prózai munkáit olvason. Kézbe illő, bőrkötésű könyv 1809-es kiadás. Az angliai reformáció apologiája. Tüzes, mégis józansággal megírt munka; a történelem szívébe a Szentíráshoz való viszont helyezi. Jó érzés simítani a sárguló lapokat. Friss ívük fiatalsága maradandó. Érezni, ahogy a papír magába issza a napfényt. Régies angolsága mint díjlovaglás akadályai. Ideje van Milton mondatainkat. A tájban íródtak, a táj ritmusát, tengeráramlásait tiszteletben tartva. Érzem a jó pohár bort, a ízes vidéki ebédeket melyek e sorokat táplálták. Az Angliai reformációban Konstantint és a vele beköszöntött kort kárhoztatja. "Az egyház, mely annak előtte észrevétlen hervadt és erőtlenedett, most óriásléptekkel indult meg a hanyatlás útján: ebben az időben az Antikrisztus elődugta szarvait, és az a mondás járta, hogy a régi időknek fakelyhük és arany papjaik voltak; míg ma arany kelyhek és 'fapapok' vannak."

Ám Miltont is elnyeli az alkonyat és a madárdal. Moccanatlan, mégis erőtől duzzadó fák. Benn a megterített asztal. Mélyemlékezetünk.

2010-04-19