Kosch Péter, Modern Ikon
Lánc, lánc, Eszterlánc
C-év, húsvét 4. hét, Sze. (ApCsel 12,24 - 13,5a; Zs 66; Jn 12,44-50)
„Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, forduljon ki Marika, Marikának lánca." A mai evangéliumról ez a gyerekkori dal jut eszembe. Körjáték. A lányok játszották. Ahogy felidézem, már akkor rácsodálkoztam, hogy nem unják meg. S nem is lehetett. Ritmusa lüktet. Ráhangolódás egy lüktetésre, ritmusra; amikor a gyermek nyelve még hordozza a ritmusok igézetét, abból az időből, amikor nyelve összeállt. S emlékszem a hajdúsági régi kapuk nap fakította fekete fájára. S a kert zöld füvére; s a körtáncra udvarunkban. Ősi ritmus a lánc-lánc-eszterlánc. A bizalom átélt körei a játékban. E körjátékok funkciója talán épp ez volt. Alájátszani, alapozni a társadalom életének a bizalom ősélményét. Ahogyan gyermekember közeledni és teljesen elfogadni tanulja a másikat; közösségét, annak szabályaival.
„É Jézus felemelve a hangját ezt mondta: „Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem; és aki lát engem, az azt látja, aki elküldött engem. Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben." (Jn 12,44-46) Ez is egyfajta „körjáték". Bizalomra tanítás. Elfogadni a másikat; mint másikunkat. S követelmény ez nemcsak felénk, hanem a másik személy felé is. Mindkettőnek tétje van. Annak is, hogy elfogadom a másikat bizalomban, s annak is, hogy a másik személy elfogadásra méltó személy. Törekszik erre. A másik bizalomban látásának, s az illető törekvésének, hogy tartalmas, értékes személyként fogadtassék el, tényleg tétje van. Mégpedig az, hogy a világot, amiben élünk a másik személyén keresztül látjuk. Látásunk nem önmagában teljes. Hanem attól kapunk látást − rálátást az életünkre/világunkra −, ahogyan a másikon keresztül elfogadjuk, és befogadjuk ezt a világot. Így, ha kapcsolatunk bizalmatlansággal, és (kölcsönös) tartalmatlanságokkal terhelt: nem úgy érzékeljük a világot, amint van. Világunk valós érzékelése a tét. Ha a bizalom-tartalom emberi lánca megsérül, megterhelik a „negativitások" − nem fogjuk meglátni, s főként megélni nem, a világban ránk váró jóságot. Szabadságunkat.
Egy körtáncban lehetetlen nem hinni Istenben, mint a kört létrehozó Másikunkban. S ezzel a kör bezárul. S láthatóvá válik elfogadásaink (s méltónak lenni az elfogadásra) végső tétje. Az egymásnak ajándékozott bizalomban: a másik személyén keresztül válik láthatóvá az egyébként láthatatlan Isten. Mint a gyermekkörtáncban. Isten csakis megénekelhető. Csakis átadható; más megjelenítési módja nincs. Ezen kívül nem válik láthatóvá. Nemde ezt mondja el Kosch Péter "modern ikonja", ahol az eredeti írástekercs helyett, a gyermek Jézus kezében furulyát látunk? Érdemes e "benső illusztrációnkra" rákattintanunk.
2010-04-28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése