Áttetsző aranyhalak (Popper Péter emlékére /Jn 6,35-40/)
C-év, húsvét 3. hét, Sze. (ApCsel 8,1-8; Zs 65; Jn 6,35-40)
Gyerekzsivaj ismét az iskolából, a kerten át. Hihetetlen az a transz, amiben e gyerekemberek futkoznak. Mozgásuk még koordinálatlan. „Esztelen", túlhevített játékukban lebontják a nyelvet. Ízekre bontják azt az iskolai beszédet, amely emberségünk katonáivá tesz mindannyiunkat. Építő értelmünk katonái vagyunk felnőtten. Életfogytiglan. A fiúcskák s leánykák élvezik, hogy diadalt arathatnak ‒ éveken át még megnyerik e csatákat ‒ értelmes felnőttvilágunk felett. Apró, eleven vulkánok. Megmutatják a nyelv előtti erejét. A létezés kérlelhetetlen egyirányúságával szemben, „létük" játékos tiltakozás. Átlátszó aranyhalacskák. Egész lényük, törékeny csontozatuk, szüleik munkáján függő testi-szellemi létük: egészen áttetsző. S egyszerre férfiasan, nőiesen szilaj szövetségre lépnek a természet erőivel. Az erdő, a napfény, a fákat hajlító szél erejével.
E gyerekeken látszik, hogy gyökerük van. Otthon vannak a számukra otthonná tett világban. Persze, amolyan nappali, szordínózott apokalipszis a táj most velünk. Az udvar pereme mögött, ahol játszanak, idelátszik a temető. A neogót kőtemplom tornyával. Így idézem fel a nappali ikont a növekvő életről. Most, délután Jackie kutyával a templomban. (Mennyire függ az állat a gazdán, s most, hogy barátom Londonba megy, a pótgazda-emberen. Elmenne, míg e sorokat írom. A padba magam mellé véve nyugszik el.)
A délelőtti gondolatra szeretnék visszatérni. Az ég ma kék volt, tényleg tisztult a vulkáni hamurétegek után. Kék volt, szép, szelídült kölinkék. A kert fáinak hegyén látszott délelőtt a hold. Ezüst vékony sarló, céje a gyerekjáték fölött. Emlékszem, a reggeli „gyermektömeg" erejére. Lobog az élet kusza körtáncukban; az őket vállaló szülők élete is. S gondolatom a fogyás, az otthoni fogyás volt. A miértje valójában egyszerű. Az, hogy Magyarországon nem születnek gyermekek, egyre kevesebb, úgy tűnik, ez ikonja valami vesztésnek. Az otthon érzetét elvesztő közösségek „vészreakciója" ez. Félelmet mond el. Meg nem fogalmazott, ki nem mondott elbizonytalanodást. Bizalomvesztést a jövővel szemben? A gyökerek hirtelen megérzett és kitakart védtelenségét? A társadalom kéreg-reakciói, 'lemezátrendeződései'. A hatvanas évektől kezdve valami történt. Finom gyökérszakadások. Amit a szülők csökkenő gyermekvállalási kedve, mint érzékeny szeizmográf jelzett. Nem tudom. Az is lehet, egy közösség kollektíve megérzi vezetői rétegeinek válságát. Igen, ez talán a másik fontos ok. A kollektív psziché érzi a történelmi elitek régebbre visszanyúló gyökértelenségét. Sodródását. S e sodródásra, az elitek kiégésére, erővesztésére válaszol a „nemzet" nem nemzéssel. Az orientáció válsága, immár rendszereken átnyúlóan. S itt, a kertben tűnik fel: a természettel való élő kapcsolat, beszélő viszony szintén számít. Ráhagyatkozni a természet őstermékenységére, buja életkedvére. Az elveszített erosz így összegződik lassan. A haza megingott jelentésével tudatunkban.
Így kapcsol össze számtalan zaj, és zörej gyermekkorom szülőföldjével. A gyermek tudata őrzi a haza élményét. Amikor bizalom köt földhöz, szülőhöz, mozdulatokhoz. S az értelemben játszó gyermek tudja figyelni kíváncsisággal a templomfalon a különös formájú, betűzetű emléktáblát. „William Frederick-Brudenell Bruce, 2nd Marquis of Ailesbury; the clergy on his estate have raised this in oving remembrance A.D. 1878." S figyelem, ami már tavaly is feltűnt a temetőkert sírkeresztjén, mely a családhoz tartozik. A Dávid-csillag, vörös rajzolatát, vékony vésetű vonalban, körív közepében illeszkedik. S a szürkületbe érkező templombelsőt, mint áttetősző, köveken, ólomüvegen szabadon átlépő indák; átszövi, s befedi a madárszó. Nem madárdal: madárszó.
2010-04-20
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése