Derkovits Gyula, Utolsó vacsora (1922)
Fuga-variációk
„Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek." (Jn 3,7) Húsvét nyolcada után, a „józanodás" idejében, nem véletlen Nikodémus és Jézus találkozásának felidézése. Friss még az élmény. De a Feltámadás élménye, mint friss „zápor", már eltűnt a felszínről. Már a gyökereknél csorgadozik. A szív gyökereiben, ott, ahol koszorúereink ölelik az élet lüktetését − bennünk szívódik fel e Misztérium. A Tóra szavában; az evangélium szavában; tetteinkben. Húsvét eltűnik bennünk. Elnyeletik, mint az Eukarisztia kenyere; a húsvétvacsora. Lehet, a liturgikus élmény frissessége enyhül, a mindennapi emlékezet és rohanás része lesz. Ám húsvéthoz való viszonyunk nem változhat. Épp a bensőnkben való erjedés eme idején kell megpróbálnunk tudatosítani az Igével való találkozás lényegét.
Eszembe jut e gyökerek közt egy azóta is ható, máig „felszívódó" találkozás. Pálmai Godofréd bencés atya. Növendékéveimben tért haza Ausztriából. Csendes átváltozást hozott a pannonhalmi konvent életében. Minden hétköznap reggel, amikor ő misézett, egy rövid homiliát adott. Nem volt több mint két perc. Valahol ott született meg bennem a gondolat, hogy az, Akit hirdetünk, ott „toporog" a nyelvünk hegyén. Belső párbeszédként. Godofréd szelíd szava, ősz haja, finom hangja, egész törékeny alkata − erőt hordozott. Később Dul Achrej, „haszontalan szolga" néven megjelentek ezek a írások. A mai evangéliumot olvasva Nikodémusról, alakja ötlik fel. Ebben a Nikodémus – Jézus párbeszédben élt. Nikodémus és Godofréd alakja épp ezt példázza: a Szentírással való élő viszonyt.
E viszonynak sokféle variációja lehet. S most eszembe jut Fellegi Ádám képe is. Zsidó művész; magyar zsidó művész. Gondolkodó, a zene mögötti történetet kutatja; mint mi a „történeti Jézust", szándékait, hogyan is érzett és gondolt. Fellegi Ádám töprengő, „konokul", kérdező gyermek. Előadásában meg mer állni. Analizálni a dallamot, mint az alkotó naplójegyzetét. Zene-megközelítése a rabbinikus írásértelmezés egy sajátos változata. Vitában lenni, keresni, tolmácsolni, lefordítani, s főleg kérdezni. Koncertek után, vacsorák közben rácsodálkoztam szó szerinti gondolkodására. Számomra a kérdező alakja ő. Saját hagyományából oda mer menni a „keresztény Jézushoz", és kérdez. Nem ál-jámborsággal, hanem tétre menően. Egyenes választ várva. „Hogyan születhet az ember öreg létére? Bemehet-e anyja méhébe és megszülethetik-e ismét?" (Jn 3,4) Számomra ő is Nikodémus alakja. Tőle tanultam meg, hogy jámbor papi válaszok, rutinenciklopédiáink elégtelenek. Vannak kérdések, sőt, a mindennap inkább ezekkel van tele, amikor pőrén állsz a kérdező előtt. Ádám úgy kérdezett, hogy kiléptetett a hagyományodból. Nem a Hagyományból, hanem a hagyományodból. Ami egyházi, hierarchikus rendszerünkben − nem vesszük ezt észre − ideológiává ridegül bennünk. Ádámnak soha nem tudtam kielégítő válaszokat adni; korlátaim miatt sem. De ezt a „korlátaimat" meglátni, neki nagyban köszönhetem. Ő volt az a Nikodémus, ami az „egyháziasságon" kívüli, őszinte, kőkemény kérdéseket teszi fel. Amit ha megválaszolni tudnánk, akkor nem lenne egyház és kultúra között ott a szakadék.
Nos, akkor ott − abban a pannonhalmi pillanatban − megfogadtam, hogy írni fogom ezt a homilanaplót. S hagyom, hogy a szöveg kérdéssé váljon. A pap, ha csak vasárnapra veszi elő a Szentírást, senki ne értsen félre a lelkipásztorok közül, ez még nem élő viszony. A hét az egy találkozásból mindig csak szuperegónk dominál. (Énünk, hivatalos egyházi tudatunk.) Esélye nincs, hogy őszinte, egzisztenciális dialógussá váljon. Sőt, bármilyen paradoxon, illuzórikus, angyali énünket konstruáljuk bele a Szövegbe. Nem vesszük észre (szerintem), hogy így csak a „klerikális perszónánk" monologizál a szöveggel. Pedig: a klerikális én (ez szakmai ártalom, s szervezeti kultúránk elemeként megörököljük) mellé, oda kéne fejleszteni ezt a „Nikodémus-énünket". Aki rá akar látni önmagára. Beidegződéseire, dualizmusaira, kérgességeire. S a pap, mer önmaga, mint egyháza sebeibe tekinteni. S e „seben" át utat találni megújult önmagához. Megújult egyházához.
Napokban, a papi levlistán, amin vagyok, kapok hideget-meleget. Hogy ez „nem papi lelkiség." Őszinte reakciók, feszültség két eltérő nyelvi modalitás között. Számomra furcsa a klerikális nyelvünk és annak saját nyelvi avantgardja között a konfliktus. Foglalkoztat a jelenség. Valamit tagadunk klerikus önmagunkban. Talán a szemináriumi képzésünk forráshiányait (?); függőségünket önnön szervezeti kultúránk „beidegződéseitől"? Ha azt írom, hogy papságunk, különösen a fiatal generáció vészesen képzetlen és műveletlen − világuk szekuláris kánonjára, bizonnyal megsértődnek. Pedig ezt önmagunkról mondom. Magamról is. A kor, és a magyar valóság, amiben az egyház él, épp olyan tét fölött jár, mint a reformáció kataklizmája előtti szélcsend. Műveletlenségünk még veszélyesebb, talán, mint akkor volt. Egy pluralista világban nagyon veszélyes az egyszólamú „teológiai tudat". A szüntelen hárítások világa. A keresztény közösség ortodoxiája nem lehet teljes, ha nem toleráns a gyökereknél rejlő, sebekből történő ön-kérdezés iránt. Ott, ahol nincs jelen a nyelvi avantgard, ott állig bezippzározott tudatalattik vannak. Pedig „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy: így van mindenki aki a Lélektől születik." (Jn 3,8.) A kérdezés; az ön-kérdezés Lelkétől.
2010-04-12
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése