2009. január 31., szombat

[homilia] Angol szvit



Georgia O'Keeffe, Törött kagyló

Angol szvit


B-év, 4. évközi hét, V. (Zsid 11,1-2.8-19; Lk 1,69-7; Mk 4,35-41), (MTörv 18,15-20; Zs 94; 1Kor 7,32-35; Mk 1,21-28)


Bach A-dúr angol szvitjét hallgatom. Illik a mai evangéliumi szakaszok, a viharba került apostolok és "lelkeket" gyógyító története mellé. A szvitekben különös vihar feszül. Egyszerre van bennük jelen a kérdezés és a kétely, és a megtalált és élvezett válasz bizonyossága. Bach muzsikájáról mondják, hogy attól páratlan, hogy "világi" és "egyházi" műfajokban ugyanazon a magas színvonalon ír. Sőt, a "profán" és a "szent" nem válik külön - a bizonyosságnak, az élet igenlésének ugyanabba az egyetlen izzásába vezetnek be. Az evangéliumokat kézbe véve ugyanígy az emberi bizonytalanság, töredékesség kulcsolódik egybe a teljesség, a megérkezettség pillanataival. Az evangélium, miként életünk is, egyetlen vihar, "Exodus-vihar" a küzdések, munka, nemegyszer bukás - és gyógyultság, öröm között. Bach zenéje segít megértenünk Isten országa természetét. A beköszöntött "Királyság" sem statikus fogalom. Isten országa egyszerre a mi országunk: emberségünk drámája hordozza. Ezért érzem központi történetének a vihar-jelenetet, amikor az apostolok "Miután tehát elbocsátották a sokaságot, magukkal vitték őt, úgy, ahogy éppen a hajóban volt; de más hajók is voltak a nyomában. Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Ő pedig a hajó hátsó részében volt, és a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: 'Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?'"(Mk 4,36-38) Isten országának mintegy "nagykövetsége" ez az átkelés. Minden emberi kételyünk s emberi omlásunk ott található az eseményben. Bizalmatlanság, értetlenség, félreértés, kétely - pedig ez az emberi szív az, amely Isten biztatására majd "szigetesedni" kezd, s egyszer majd összeér Isten országával. Belenő abba, az élet, s a másik személy, a másik nép iránti bizalomba. Amire figyelek, az az apostolok és a Jézus közti "vita". "Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: 'Hallgass el, némulj meg!' És elállt a vihar, és nagy csendesség lett. Akkor ezt mondta nekik: 'Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?'"(Mk 4,39-40) Egy másik fordítás talán még kifejezőbb: "Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?" Azért Isten országának "ikonja" a vihar-jelenet, mert Jézus nem a személyében való hitre kérdez rá, hanem jóval többre. Még mindig nincs hitetek az Isten országában? Még mindig nem meritek elfogadni, hogy elérkezett, itt van, itt jelent meg - törések és összeillesztések mentén húzódó életünkben? A jelenet finom visszatükröződése életünknek is. Tényleg konokul küzdünk elfogadni Isten országát. A Föld-közösség, és emberi közösségeink egyedül általunk megvalósítható gyógyítását. A viharjelenetben látjuk: a bárkában lévő tanítványok még nem közösség; a vihar perceiben nem egyesülnek erőik, különösen nem közös reménybe nem. Nem tudnak személyként tekinteni Isten országára; addig nem is születik meg bennük a maradandó egység. Legnagyobb hiányunk; az egymáshoz tartozás. A partot érést követő gyógyítás így különlegesen a tanítványoknak címzett üzenet is. A "lélek kiűzése" az a kétely, az a hiányzó szolidaritás, mely egymásnak, Istennek, művészetnek megnyit bennünket. "Jézus ugyanis ezt mondta neki: "Menj ki, tisztátalan lélek ebből az emberből!"(Mk 5,8)


2009-01-31






2009. január 29., csütörtök

[homilia 58] (B)irodalmi hittan



Georgia O'Keeffe, Tehénkoponya kalikó-rózsával 1937


'(B)irodalmi hittan'


B-év, évközi 3. hét, Cs-P.

(Zsid 10,19-25; Zs 23; Mk 4,21-25; Zsid 10,32-39; Zs 36; Mk 4,26-34)


E napok olvasmányai Jézust, az első századi, palesztinai férfit mutatják - küzdelemben. Küzd kultúrájának "falaival". Gyógyít; ezzel testi tehetetlenségeinket "töri fel". Tanít, s ezzel a lehetetlenre vállalkozik: ablakot nyitni az eljövendőbe, beidegződéseiben cseppet sem képlékeny korunkon. Mai nyelven, a jelentést, egy teljesebb életet, próbál életünk talajába ültetni. Így kíván megnyitni és "átvinni" bennünket a jövőbe, melyet Isten országának nevez. "Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe" (Mk 4,26) A magvető konok eltökéltsége, hogy hinti a magot, befogadó vagy önmagából kivető közegtől függetlenül - egyszerre minősíti Istent és közegünket. Nincs mit szépíteni rajta, fundamentalizmusainkkal birkózik az Isten Fia. Akkor is, mai is, mi akarjuk megkonstruálni testünk és lelkünk határait; lehetőleg a legkésőbbre kitolni "a mi kis stabilizációnkat", csak hogy ne kellejen szembesülni a krízis és a váltás beköszöntével. Jézus ma is ugyanabba az önmagára zárkózni akaró világba érkezik el. Nem érvelni akar, bizonygatva, vagy vitatkozva meggyőzni. Egyszerűen annyit kíván, hogy menjünk közel a köztünk már elkezdődött változásnak - hangolódjunk rá az élet meghívó "rezgésére" közöttünk. "'Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban.' . Majd így folytatta: 'Mihez hasonlítsuk az Isten országát, vagy milyen példázatba foglaljuk? Olyan, mint a mustármag: mikor elvetik a földbe, kisebb minden magnál a földön, miután pedig elvetették, megnő és nagyobb lesz minden veteménynél, és olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészket rakhatnak az égi madarak.'" (Mk 4,28.30-32)

A közösség betegeiben - leprások, vérfolyásosak, vakok, süketek, bénák - érző bőrünket, arcunkat és szemeinket akarja "kiterjeszteni"; kultúránkat. Hogy együtt gondolkodjunk vele, ismét, életünk értelméről. Ma egy olyan kultúrát akar nyitogatni, melynek tudatában összeomlott a természetfeletti; a közösen ápolt szeretet élménye. Ahol száműzettünk a testbe; s épp ebben az egyoldalúságban lettünk (kultúránk) patológiássá testünkben. Egy olyan korban olvassuk gyógyítás-történeteit, érintkezését velünk, ahol eltévedni látszunk a test fölötti mérnöki uralom világában. A self-be, az énbe való további süllyedésünk világa ez. A magvető-gyógyító arról a küszöbről hív a logosz (cél) világába vissza, ahol a testünket hamarosan, épp úgy, mint szoftvereinket, mérnöki precizitással alakíthatjuk és "teremthetjük"; e folyamatokban való elnyeletésünket kockáztatva. "Én örülök neki, hogy itt lehetek,/ mert itt tervezik az isteneket" (Európa Kiadó) Jézus ahhoz a végső, fogyasztói fundamentalizmushoz szól, ahol immár a "body" válik kereskedelmi termékké. Semmivel nincs könnyebb helyzetben, mint akkori fundamentalizmusaink közegében. A posztmodern relativizmusa ne tévesszen meg bennünket. (Az egykori erős-identitások és mesternarratívák, úgymond, meggyengültek.) Ellenkezőleg; nem történt más, mint hogy mára pluralista rész-csoportokként tartjuk magunkat a hagyomány/jelenünk kizárólagos őrzőinek. Ma számtalan kis "ellenkultúrában", a másik igazságait gyanúban eleve elvetve, védjük pozícióinkat - a jövő kihívásával szemben. Paradox módon Isten Országa a modern kultúra, az a "(poszt)modernitás", ami radikálisan kérdésbe tesz. Intenzíven kérdez, korábbi nyelvünk és válaszaink újra-gondolására és módosítására kényszerít.

Richard S. Peters, angol nevelés-filozófus gondolatait helyezem a "példabeszéd-történetek" mellé, véletlen tévedtem rá az egyetemi könyvtárban. "Minden nevelés a "nyelv" tanításában áll. Átadnunk civilizációnk előfeltevéseit, a kulturális idiómákat, a kommunikáció módjait. A cél azonban nem a "nyelvtanulás" önmagában; hanem hogy képessé váljunk "irodalmat" alkotni általa. A gyermekeket fel akarjuk készíteni, hogy ki tudják fejezni magukat kultúrájukban, és kultúrájuk által; hogy új dolgokat mondjanak, azaz, kreatívan folytassák a nyelvet." (Richard Peters, Moral Development and Moral Education) "Még sok hasonló példázatban hirdette nekik az igét úgy, amint megérthették. Példázat nélkül nem is szólt hozzájuk, maguk között azonban tanítványainak megmagyarázott mindent." (Mk 4,33-34) E kontraszttal csupán annyit szerettem volna kifejezni, hogy itt van közöttünk egy áramlás, egy örvény - mely hívja, magába vonzza "beszédünket", hogy az a Királyság új nyelvévé alakuljon. Hatékony, szabadító beszéddé, "irodalommá"; evangéliummá.


2009-01-29


http://artportal.hu/lexikon/muveszek/o_keeffe_georgia

http://hu.wikipedia.org/wiki/Georgia_O%E2%80%99Keeffe







2009. január 28., szerda

[homilia 58] Szöveghez, szövegben



Vajda Lajos, Ikonos önarckép

Szöveghez, szövegben


B-év, 3. hét, Sze. (Zsid 10,11-18; Zs 109; Mk 4,1-20)


Mi az az esemény, mitől az állapot, hogy a keresztény közösség tagjai egyfajta "közös látásra" tesznek szert? A közös olvasat és érzékenység jelen van a tanítványok között. Nincs jobb szó és magyarázat rá, az egymáshoz küldő erő, ami összeköt - a kegyelem. Nyilván, ennek a közös nyelvtannak középpontja és kerete a közösség Hitvallása. A keresztény közösség tagja ezért érzi otthon és bizalomban magát, mert egy nyelvben beszélünk. "Jézus így szólt hozzájuk: 'Nektek megadatott az Isten országának titka, de a kívülvalóknak minden példázatokban adatik; hogy akik néznek, nézzenek ugyan, de ne lássanak, és akik hallanak, halljanak ugyan, de ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és bűneik meg ne bocsáttassanak.'"(Mk 4,1-2)

A BBC 3 Esti hullámok c. műsorában Philip Dodd beszélgetését hallgatom Tariq Ramadannal, Európa egyik vezető muszlim hittudósával. A beszélgetésben visszatérő elem az "insider" - "outsider" megkülönböztetés. Amikor valaki hívőként gondolkodik, az "iszlámon belülről", vagy amikor "iszlám vallásgyakorlatán kívülről", nem-hívőként képviseli a muzulmán közösséget. Jézus megkülönböztetése ebben az összefüggésben is csupa nyugtalanító kérdés. Miért húzódik közöttünk egy láthatatlan választóvonal? Lehetséges-e a "kereszténységen belül" és "kereszténységen kívüli" képviselete az európaiságnak? Amit észlelünk, hogy az egyházon belüli és egyházon kívüli emberek érzékenysége radikálisan eltérhet egyazon jelenségről. Fogamzásgátlás, embriók őssejt-szövetkísérletei, klónozás, eutanázia, vagy akár a jelenlegi gazdasági válság természete. S itt most véletlen sem a keresztény közösség "felsőbbrendűségére" gondolok. Hisz a mai szakasz kijelentésében különös dialektika húzódik, kritikai éle éppen hogy az ellaposodó figyelmű keresztény közösségekhez is szólhat. Az "insider" és az "outsider" így jelölheti a "világ gondjain és küzdelmein belül" élést, és e szükségeknek hátat fordító "világon kívüli", bezárkózó magatartást; mert létezik az Emberfia világban-létére való vakság is. A kihívás ma abban áll, hogy el tudjunk helyezkedni épp azon a határvonalon, amit Jézus kijelentésében megrajzol. A "nektek megadatott az Isten országának titka" és a "kívülállók nem értése" között a tanítványság zónája húzódik. Itt, a "kívül" és a "belül" légszomjában kell tanulóvá válnunk. Tanulni a "kívülálló" másság állapotát. Mert Jézus példabeszédeinek ez a természete: szüntelen közelíteni, közel menni. Ő maga ebben az "outsider/külső" világban jár, és bármelyik pillanatban felismert kapujává változhat a "bentnek". Miután áthaladtunk rajta, akkor ismerjük fel, hogy bevittük saját korábbi élményeinket és gondolkodásunkat az Isten országba. S ez a bennünk örökített hagyomány nélkülözhetetlen eleme e láthatatlan, mégis valós Királyságnak. Ahogyan Tariq Ramadant "lefordítom", nem az iszlámot, kereszténységet, szekuláris életformát stb. kell megreformálnunk. Hanem saját credónk szövegéhez való viszonyunkat felülvizsgálnunk. Ahogyan értelmezzük Isten országát, a "szöveget", ez szorul reformra. Jó volna oda eljutni, hogy "belülről/hívőként" és "kívülről/nem hívőként" egyaránt tudjunk viszonyulni kultúránk alapszövegéhez, jelesül az ó- és újszövetségi szentírás szövegéhez. Mert a tét valahol ez: olvasni azt; és hagyni, hogy ez a hagyomány olvasson újra bennünket. És ez a bennünket bennünk olvasó Isten nézőpontja. (Eltérő álláspontjainkat lenne jó, ha újra-olvashatná az Isten.)


2009-01-28





2009. január 26., hétfő

[homilia 57] Szenvedély és íz





Szenvedély és íz


B-év, évközi 3. hét, H. (2Tim 1,1-8 vagy Tit 1,1-5 Zs 95 Lk 22,24-30)


Este Gerald O'Collins volt az egyetemi kollégium vendége, Jézus személyéről tart előadást. Rendtársa mondja róla, hogy kiváló tudós, de igen unalmas előadó. Szenvedélyesen beszél, az "unalomból" maximum annyi marad, hogy előadását kinyomtatva kézbe adja, s ő maga is pontosan követi pontjait. "Ez római, gregoriánás szokás. A professzorok jelentős része "felolvassa" előadását, és a hallgatók ezt megkapják. Ennek hátterében az áll, hogy egy-egy túlbuzgó 'hallgató' fel-feljelentgeti az előadót, ha valamit nem ítél ortodoxnak az előadásában; így próbálják eleve elejét venni a vádaknak." Gyanítom, e hír nem pusztán a római egyetemi folklór része. Magam is találkoztam már környezetemben ezzel a fajta "aktivitással"; kicsiben és nagyban. S most nem elsősorban az az érdekes, hogy mi vesz rá híveket arra, hogy levélben informálják püspöküket, hogy papjuk a misén mit prédikált, mennyit olvasott fel a püspök körleveléből stb. A hétköznapi "vallási személyiségzavarok" hátterében ott áll a hétköznapi hübrisz, a gőg. "Ezután versengés is támadt köztük arról, hogy ki a legnagyobb közöttük." (Lk 22,24) A keresztény embert nagyon könnyen megkísérti "nagyranövő értelme". Abban a pillanatban, amikor önmaga számára is észrevétlen, kilép az Igével való kapcsolatból - ítélkező és törvényhozó énje óriásira nagyobbodik. Mint Alice csodaországban, a "gomba rossz oldalából" harapva, vagy zsugorodunk, vagy óriásira növünk: az evangéliumhoz viszonyított aránytalanságban. Lukács sorai azt az élő egyensúlyt mutatják meg, mikor szolgálatban gondolkodunk és cselekszünk. "Erre ő így felelt nekik: 'A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki az asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.'"(lk 22,25-27) Életbevágó korrekció ez, amire Jézus int. Egyszer és mindenkorra el kéne felejteni azt a narcisztikus, "önszerető" spirituális programot, mely az "én" - "Jézus" kapcsolatra épül. Nem helyes, nem növekvő és nem világával dialógusban-szolgálatban lévő egyházképet tükröz az "egót" középpontba állító spiritualitás. Nem szeretem "az életszentségre törekvés" kifejezést - amely mint egy észrevétlen, "narcisztikus cseppkőképződés", egy önnön benső nyelvébe és ökonómiájába bezárkózó magatartás lenyomata. Ezért izgalmas megfigyelni, hogy a világával nem kommunikáló egyház - mindig passzív a Szentíráshoz való viszonyában. Ízét veszti. S fájdalmas nap-mint nap viszontlátni a kiürült gyónási mintát: ahol passzívan elmegyünk a tény mellett, hogy a "hívek" jó része, ebben a narcisztikus mintában gyakorlatilag "önmaga napi feljelentőjévé válik" - mielőtt aztán tényleges feljelentőjévé/megszólójává lenne felebarátjának.

(.) Ezért volt jó megtapasztalni, ahogyan Gerald O'Collins szenvedélyesen figyel és figyelni tanít Jézus élő portréja - akiért naponta újra kell indulnunk; elfelejtve önmagunkat. Az idős ember arcát figyelem, aki a maga módján (szaktudós) 53 könyvet írt, mert kényszerítve érezte magát, hogy újra írja és mélyítse Isten Fiához való viszonyát. "Ez az ember látta Jézus arcát" - szenvedélye győz meg, nem az elmondottak. Mint ahogyan a déli "különleges" ebéd-élményem is, Hampsteadben. A plébánia-vizitáció ebédjén Patrick Anthony, a népszerű "food writer and broadcaster", "szakács-celebrity" egyszerre vendég és az ételt ajándékként elkészítő mesterszakács. Szenvedélyesen szeretni - Jézus Krisztusként - a világ ránk bízott és megosztható részét, és annak íze lesz. Az ő példája, a főzés ezt mondja el. Az egyszerre "asztalnál ülni és szolgálni" lelkisége mi? Nem az "énedbe zárt istenhez" mérni történeted - hanem a többiek rajtad keresztül is megvalósuló növekedéséhez és örömükhöz. Öröméhez.


2009-01-26






2009. január 25., vasárnap

[homilia 55] Párhuzamos szövetségek



Kondor Béla, Bukás

Párhuzamos szövetségek


B-év, évközi 3. hét, V. (Jón 3,1-5.10; Zs 24; 1Kor 7,29-31; Mk 1,14-20)


Jonathan Sacks Obama beiktatási beszédének elemzését olvasom a Timesban. Címe: "Obama megújítja a szövetséget és friss reményre ösztönöz." Ma, amikor Európában egyfajta új kultúrharccá erősödik a szekuláris és vallási gondolkodás szétválasztásának programja, különös fénytörésben mutatkozik a beszéd. Vallás, alkotmány, és gazdaság áthallásában. A világgazdaság szívében, az USA-ban, a globális gazdasági modell az alapokig rendült meg. Még nem tudni, az új egyensúly hol áll be. A világ agyai lázasan gondolkodnak, rekonstruálható-e a korábbi gazdasági minta, létezik-e egyáltalán visszatérés abba, ami volt - avagy az omlás sokkal mélyebb. Most derülhet ugyanis ki, hogy a recesszió nem is a piacgazdaság válsága. Ellenkezőleg, éppen hogy a piac egyensúlya áll most helyre "az évtizedet követően, amikor többet fizettünk magunknak, mint amennyit aktuálisan megtermeltünk. Most az a fellendülés, mely mindig is elkábította az egyszerű állampolgárt, omlik össze. A magabiztosság szétesése nem irracionális; ez a régóta ható irracionális magabízásunk korrekciója. A brit kormányzatnak segítenie kell az országot, hogy felismerje: innentől szegényebbek leszünk, és ha lehet, békésen belássa gazdasági pozíciójának maradandó meggyengülését a világban. Igen, kiegyensúlyozás szükséges: a népszerű várakozások helyretétele" - írja néhány lappal arrébb Matthew Paris. Sacks gondolatait Parris kritikája mellé helyezem, aki Gordon Brown és a politikai elit "visszatérés programjának" retorikáját kárhoztatja. "A korrekciókkal újabb gazdasági virágzást, új víziókat alapozunk meg", stb. A kormányzati erőfeszítések sikere nem dönthető el. Az első elmélyedések után csak érezzük és sejtjük: a válság természete még feltáratlan, ám életünk egész minőségét érinti. Életkeretünk egészét, kultúránk látható és tudattalan rétegeivel.

A pápa a válság kipattanásának pillanatában, a Szentírásról szóló püspöki szinóduson kiemelte: "meg kell változtatnunk a világ realitásairól alkotott fogalmunkat. Változtatnunk kell elgondolásunkon, hogy az anyagi, konkrétan tapintható dolgok valóban szilárd és biztonságos valóságok-e. A realista az, aki felismeri Isten Igéjében, a törékeny valóság közepette, mindenek végső alapját." A kérdés, hogy milyen lesz a válság utáni kor, még megválaszolhatatlan. Sacks, aki a Brit Nemzetközösség főrabbija azonban szintén a folytatás lelki alapozását sürgeti. Obama beszédében egy új politikai érzékenység, a "szövetség minőségében" gondolkodás megjelenését üdvözli. Eddig a szerződések/egyezségek világában gondolkodtunk. "Azonban alapvető különbség van a szerződés és a szövetség között. A szerződésben, egy vagy több egyén, mindegyik a maga érdekét követve, találkoznak, hogy ügyletet kössenek a kölcsönös profit reményében. A szövetségkötésben azonban, két vagy több személy, mindegyik tisztelve a másik méltóságát és integritását, a közös felelősség kötelékében egyesülnek, hogy olyat érjenek el, amire külön egyikük sem képes. A szövetség nem az érdekekről, hanem a hűségről, a lojalitásról szól, az összetartásról akkor, amikor az események el akarnak egymástól választani. Amerika alapító atyái nem a társadalmi szerződésben gondolkodtak, ami államot hoz létre, hanem a társadalmi szövetségben, mely társadalmi közösséget teremt. A társadalmi szerződés a kormányzásról és a törvényekről szól; a társadalmi szövetség a közös felelősségről. A társadalmi szövetség a polgárok közös ideáljairól beszél.Amit Barack Obama megértett, az, hogy a szövetség teremti meg a remény politikáját." A keresztény közösségeknek is alázatosan vissza kell térniük kezdeteikhez; a remény karizmájához. Újra bele kell szocializálódnunk az egyetemes összegyűjtés és megőrzés kultúrájába. .Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: 'Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.' Amikor a galileai tenger mellett elment, meglátta Simont és testvérét Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Jézus azt mondta nekik: ',Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!' Ők azonnal elhagyták hálóikat, és követték őt."


2009-01-24