Pálffy István, "Csigalépcső"
Csigajáték
B-év, évközi idő 2. hét, K. (Zsid 6,10-20; Zs 110; Mk 2,23-28)
Jézus normát tör vallási környezete szemében. A norma mindig kijelölt határ, az adott közösség eligazodását szolgálja. Mi élet, mi közösen elfogadott vagy Istentől megtartott szabály - és mi nem, ami lebontja vagy veszélyezteti a rendet. Szabályaink nagy része "zsigeri", nagyon mély emlékezetet hordoz. Bizonyos állatoktól, szagoktól, anyagoktól, állapotoktól félünk. Ezekre félelemmel vagy "undorral" reagálunk. Emlékszünk gyerekkorunkból a "fuj", "nemszabad", "bibis", "kakás", "dádá" határkimérésekre, stb. A biologikum e normái a testi életben maradást és rendet szabályozzák. A szellemi határok éppilyen szerves részei tudatunknak. Minden identitás alapja, hogy egy közös érték- és hagyományrendhez mérem magam. E szellemi határok érzékenysége változik. Emlékszem, gyerekkoromban, ha külföldön magyar rendszámú kocsit láttunk - boldogan átintegettünk. "Magyarok." Emlékszem arra is, még a Ceaucescu rendszer idején, milyen különös érzés volt átlépni a román határt; ösztönösen gyanakvóak és távolságtartók voltunk a kinti hatóságokkal. Ők mások, idegenek, ők azok, akik "megszállták" és "elvették" ami testünkből-közösségünkből valót - a mi hegyeinket. Ezek az érzések, "mi és fenyegető másság" változnak. Változhatnak. Ma a szlovák határon átlépés után érez "félelmet", "idegenkedést" az ember. Szent (mi/ismert) és profán (idegen/ismeretlen) elhatárolásában gondolkodunk. Bármely korban éljünk is, agyunk erre a vallási ősképletre jár. Erőt kívánunk meríteni a közösségben megtapasztalt és felépített önazonosságból. Erőforrása ez az embernek. Mint a sakktáblába írt lépésszabályok, erre a programra járunk - erre stimulálódik az ön- és mi-tudatunk; energiáink. Ezért "pártosodunk", ezért sorakozunk előbb ösztönösen, aztán tudatosan táborokba; s észrevétlen, ellentétes érdekcsoportokba. A másik ellenében látjuk magunkat és igazoljuk útjainkat. A katolicitásnak épp az a funkciója, hogy az egyetemességben, azonosulni tudásban gondolkodás mintáit kifejlessze; szembenálló "népekben" és csoportokban. Az ökumenikus imahéten az egyetemes egyháznak ez a karizmája látszik tisztán, mint közös küldetés. Azt a látást kifejleszteni, mely képessé tesz önmagunkban felismerni az "idegent"; hogy a másik mássága nem külső, hanem bennem van. Julia Kristeva érvel, hogy az idegentől való félelmünk így elsősorban önmagunk tisztázatlanságainak és félelmeinek kivetítése. "Az idegen bennünk lakik." A lélektan e felismeréséhez azonban a keresztény tapasztalat fontos meggyőződését adja hozzá. Isten radikális és valódi mássága tesz képessé az idegen, a "más gondolkodás és szokás" elfogadására. Isten radikális szeretete parancsolat az idegen el- és befogadására. Nehéz, a legnehezebb tettünk leküzdeni az undort és a félelmet; a közös, még csak el sem kezdett történet hiányát. Ennek megoldására az ember egy valódi, énjén és csoportján kívüli minta hiányában nem is képes. Ezért közöttünk a szeretetében magát a kereszten halálra zúzó Isten Fia. Ezért magmagyarázhatatlan és emberileg indokolhatatlan - szintén nem várt, nem hitt - Feltámadása. Hogy az Életadótól elfogadjuk ezt a legnagyobb ajándékot; Isten radikális ragaszkodását és közeledni akarását hozzánk. Ezt az "idegen" programot látjuk, mint a Passió prelúdiumát a mai jelenetben. "Történt ismét, hogy amikor szombaton a vetések közt járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. A farizeusok azt mondták neki: 'Nézd, azt csinálják szombaton, amit nem szabad.' Ő így felelt nekik: 'Sohasem olvastátok, mit cselekedett Dávid [1 Sám 21,2-7], amikor szükséget szenvedett, és éhezett ő, és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába Abjatár főpap idejében, és evett a kitett kenyerekből, amelyeket nem szabad másnak megenni, csak a papoknak, és adott azoknak is, akik vele voltak?' Aztán hozzátette: ',A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért. Ezért az Emberfia ura a szombatnak is.'" (Mk 2,23-28) Félünk, elutasítunk - teljesen mellékes, hogy épp a zsidó nép állt az üdvtörténetnek ezen az "elutasító" pontján; Pilátus a perben épp így "fél" és elveti ezt a veszélyes, "élet-adó másságot". Jézus szikla ösztöneinkbe kiáltja ma is, bele "magyar virtusunkba": ismerd fel a másikban karizmáimat; karizmáid. Ezért elfogadhatatlanok az életünkbe importált háborús stratégiák, a polarizáció és a másik megbélyegzésének dinamikája. Mi megmerjük-e törni önnön normáinkat a másikért; a másik szabadulásáért? Mert Jézus az idézetben ezt teszi.
2009-01-19
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése