Kondor Béla, A műtücsök felbocsátása (Szputnyik)
Cricklewoodi hajnal
B-év, évközi idő, 1. hét, K. (Zsid 2,5-12; Zs 8; Mk 1,21-28)
Reggel London külvárosában, Cricklewoodban miséztem. Még sötétség borított mindent; hideg szél. Korábban érkeztem, a templom még zárva. Beültem egy közeli mini-étterembe. Fűtés nincs. Tiszta asztalok, munkába induló emberekkel. Az ír városrész ma is szegény. A pultnál nehezen értem még az alapszavakat is, BBC angolhoz szokott füllel. Ham and eggs, toasttal, tea tejjel. Töredéke minden a belvárosi áraknak. Szegényebbek az itteni emberek. A falon amolyan furcsa maradványa az ír ízlésnek. Giccs témájú "festmény" és egy klasszikus, nagyméretű Dürer-levétel a keresztről. Jámbor, Szent Ágnes játszik a báránnyal, mellette ismét klasszikus festményreprodukció a sárga falon. Bent különös békesség. Munkába induló emberek lassú mozdulatai. Élvezik az étel melegét és az ismerős helyet. Ennek az életképnek a háttere előtt olvasom Márk sorait. "Ezután elmentek Kapernaumba. Szombaton azonnal a zsinagógába ment, és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók." (Mk 1,21-22) "Azonnal a templomba/imaházba ment." Jézus személyében a választ keresem arra a lelkiségre, melyben "papi" és "világi" spiritualitás nem válnak külön. Ezek a megosztások mindig egy magas-kultúra terméke, mely úgy tapasztalható meg a lélektan nyelvén, mint szuper-egó. Minden társadalomban, ahol hatalom, felhalmozott tudás, vallási- vagy világi hagyomány, s anyagi biztonságot nyújtó jólét van - ott megjelenik felettes én. Ez utóbbit tapasztalta meg elnyomó cenzorként Freud és a nyomán meginduló analitikus hagyomány. Talán a parancsolatokban (életet) kommunikáló vallások e felettes én elsődleges kinevelői és hordozói. Nem véletlen keresi fel Jézus kultúrája szívét, "a templomot". A Lélek oda vonzza és küldi, ahol "oldani", "puhítani", "élőbbé" kell tenni a struktúrákat - még mielőtt nagyobb baj lesz. Nem túlzás, de amit ma újkori ateizmusnak nevezünk, jelentős részt a nagyra nőtt emberi szuper-egó elleni lázadásként jelent megt. Ez az "Isten, valóban halott" volt (Nietzsche). Jézus Abbának, szinte lefordíthatatlan gyöngédséggel, "apának", "atyácskának", "papának" szólítja az arcaink mögött visszamosolyogni tudó Istent. Ezért izgalmas a találkozása a "megszállottal", ami igazából a hatalommal szimbiózisban kifejlődött cenzor-énünk projekciója. A vallási sérültek - ezek a más emberek - kultúránk rövidzárlatai. Bár kivetettek és elkülönülnek tőlünk, de a mi meghosszabbodásaink; felettes, ridegebb énünk áldozatai. "Éppen ott volt a zsinagógában egy tisztátalan lélektől megszállott ember, aki így kiáltott fel: 'Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom rólad, ki vagy: az Isten Szentje.'" (Mk 1,23-24) Jézus úgy akar kérdésbe tenni bennünket, hogy az élet kérdéseit teszi fel vallási/közéleti gyakorlatunknak. A megszállott válasza leplezetlenül, cenzor szuperegónk reakciója. Nem hiszem, hogy csak a korabeli zsidó praxis érezte volna találva magát; sajnos, archetipikus reakciónk a kegyelemtől való elhúzódás - és konfrontálódás. "Jézus ráparancsolt: 'Némulj el, és menj ki belőle!'" (Mk 1,25) Kereszthalála az önnön útjait hitelesítő, s a csak önmagát választani tudó "szuperegó" revansa. Ám érdekes, hogy az ember e bekövetkező tragédia pillanatában - majd - képes lesz elhatárolódni "civilizációjától". Nemet mondani kultúrája elhalt kőarcának, hitetlenségünk/önzésünk monumentális, ám időleges emlékműveinek.
2009-01-12
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése