2009. január 14., szerda

[Homilia 47] - A világ végén



Izraeli katona tankja tetején, Gáza 2009


"A világ végén/ télapó alszik a hóban/ A világ végén, újságpapír alatt a metróban"


http://uk.youtube.com/watch?v=_XrY1r9OXqI


B-év, évközi idő 1. hét, Cs. (Zsid 3,7-14; Zs 94; Mk 1,40-45)


A londoni piros buszok oldalán, és a metró kocsikban provokatív reklámok jelentek meg. "Isten valószínűleg nincs, hát ne aggódj és élvezd az életet." Fölötte Emily Dickinson versét idézik: "Az élet attól édes, hogy sose lesz még egy." Figyelem a mellettem ülő arcát, reakcióit. Nézi, és látom, ahogyan mérlegeli. Hat rá a kijelentés, mint mindannyiunkra. Aztán persze megadnak néhány honlapot, Richard Dawkinsét, és az ateista társaságét. Gondolkodom: cinizmus? Sokak érzékenységét bizonnyal sérti, s nemcsak az a bizonyos kulturális/vallási szuperegó rezzen össze bennünk. Karl Rahner írja Grundkursában (A hit alapjai), hogy egy világ, mely Isten nevét nem ismeri, megszűnik emberi világnak lenni. Ennyire életünktől rezgő és bennünket visszatükröző alapszó. A reklám hatása érdekes. A mellettem ülő reakcióját csak a naplementét néző, és annak tünékenységére rácsodálkozó ember tekintetéhez lehet hasonlítani. Látszik rajta, hogy "befelé néz", az emlékezés elernyedő szemizmaival - ahogyan memóriánkat, belső víziónkat mozgósítjuk, s ezért a tekintet fókuszáltsága megszűnik; amikor valójában befele figyelünk. Akarata ellenére, a brit Ateista Társaság a lehető legnagyobb szolgálatot teszi - szendergő kulturális emlékezetünknek. Feltöri, mélyre ható ekeként, a tudatalattiba szorított, kultúránkból el/kifojtott tapasztalatot: "Isten." Nem tudják, nem mérték fel, hogy tengelyünkre irányítják a figyelmet. Jung kollektív tudatalattiját aktivizálják, hisz e Szó nemzedékek életének zárvány-lenyomata és elhordozója. Talán az utolsó lázadó költői kijelentés, mint egy S.O.S (a "save our souls", "mentsétek meg lelkeinket" hajók morze rövidítése), mely provokálni képes a fogyasztás bemerevült felettes-énjét. S.O.S szignálok ezek egy önmaga gyakorlatiassága alá kérgesülő kultúrának. Jézus "költői nyelve" (Kristeva), ahogyan aktiválja gondolkodásunkat a szeretet tapasztalatára épülő hitre - az ateista társaság hirdetésének kontrasztja. Ő ugyanis közvetlenül érinti énünket. Testével-lelkével. "Akkor odajött hozzá egy leprás, és térdre esve így kérlelte: ,' Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.' Jézus megkönyörült rajta. Kinyújtotta kezét, megérintette, s közben azt mondta neki: 'Akarom, tisztulj meg!'" Mondják, a misztikus tapasztalat a racionális/dogmatikus szuperegó "feloldása". Lehet, bár ebben mindig ott van a narcisztikus önringatás veszélye. A mai evangéliummal a gyógyítást, mely az embertárs legmélyebb érintése, emeljük ki. "Amikor ezt kimondta, azonnal eltűnt róla a lepra, és megtisztult." A kulturális/dogmatikus felettes én igazi "feloldója" azonban a hálaadás. Ez tör elő a gyógyultból elemi "szemiotikus" erővel. Ez az eukarisztia (eukarisztein, hálaadás) újítja élővé az arcainkon elhaló - keménnyé váló - Törvényt. "Nagyon ráparancsolt, és mindjárt elbocsátotta őt: ,,Vigyázz, senkinek se szólj erről; hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak [Lev 13,49], és ajánld föl tisztulásodért, amit Mózes rendelt, bizonyságul nekik.'' De az, mihelyt elindult, híresztelni kezdte a dolgot, úgyhogy Jézus már nem mehetett nyilvánosan a városba, hanem kint a puszta helyeken tartózkodott; és hozzá gyülekeztek mindenfelől."

Közszereplőinkről sem a kőarc, sem a bizalmatlanság leprája nem omlik le, sajnos. S gondolkodj csak el rajta, talán nem véletlen, hogy a kőelvű urak országában - egyre kevésbé légkörünk része a művészetek, a vers, és a szép szó. Ezek alapozzák az elveszett embertárs észrevételének képességét. Így hallgatom most belül a Bikini talán legmaradandóbb - mert legevangéliumibb - dalát, ahogy együttrázkódunk a metrón az Ateista Társaság reklámjai alatt.


2009-01-14




Imaszéndék: a világbékéért.

Nincsenek megjegyzések: