Romano Candio, Fény (2001)
Kérdés és ortodoxia
B-év, évközi idő 2. hét, V. (1Sám 3,3b-10; Zs 39; 1Kor 6,13c-15a.17-20; Jn 1,35-42)
Keresztelő János alakjában muszáj rácsodálkoznunk: mennyire tisztában van önmagával. Önazonossága, feladat-tudata máskülönben képlékeny, forrásban lévő világában példa nélküli. Jézus másságára sem gyanúval vagy elutasítással reagál - hanem bizalommal. János evangéliumához írt kommentárjában Bultmann emeli ki, hogy felismert "nekem pedig kisebbednem kell" programját a Bárány felé úgy folytatja, hogy most tanítványait engedi át hozzá. "Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt, és rátekintve Jézusra, aki arra járt, így szólt: "Íme, az Isten Báránya!" Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust."(Jn 1,35-37) A Keresztelő ténylegesen kilóg a korából: ő tudja ki, s képes egy élő személyt vallási "világképe" középpontjába helyezni. Nem találkozik nap mint nap Jézussal; nem hallgatta őt - mégis figyel rá, kommunikál vele. Bizalom és szeretet köti a Bárány személyéhez. Tanítványai tényleg mesterük szellemében járnak el, folytatják annak benső programját: csatlakoznak. "Jézus megfordult, és amikor meglátta, hogy követik őt, megszólította őket: 'Mit kerestek?' Ők pedig ezt válaszolták: 'Rabbi - ami azt jelenti: Mester -, hol van a lakásod?'" (Jn 1,38) Érettségük kontrasztban áll Keresztelő Jánoséval. Bizonyos értelemben, személyükben lelepleződik: a történelmi Izrael sem mentes a kor identitás-válságától. Országuk alávetett provincia; s hagyományos reményeik a Messiásban is más fénytörésben látszanak. Eljöhet-e, s hogyan, a nemzeti függetlenség hiányában; az akkori "globalizáció" forrongásában? Nem szívesen valljuk be ma sem, hogy intézményeink, a status quo "szelleme" meginogtak - a vallási felépítményekben is. A régi igazságok, közigazgatástechnikai- és vallási rutinok felszíne alatt azonban ott van egy mély vágyakozás. A mi korunkban e várakozást egyfajta formátlan sóvárgás, szomj váltotta fel - az elveszített otthonra, identitásra. A posztmodern kor emberét nem érik el a "történelmi hit" megnyilvánulásai. A hagyományos vallási képek és szimbólumok láthatatlanok, hallhatatlanok - észrevétlenek - maradnak számára. Talán azért, mert már/még nem tudjuk azt a titkot, ahogyan Jézus fordul az érkezőkhöz. "Ő így szólt: 'Jöjjetek, és meglátjátok.' Elmentek tehát, meglátták, hol lakik". (Jn 1,39) Bultmann azt emeli ki, hogy Jézus hagyja őket beszélni. Igazából nem mond semmi konkrétumot, csak egyszerűen megindítja, "mint omló homokbányát" e nemzedékben elfojtott önvallomást és kérdezést. Nagy tanulság ez számunkra. Nem elég az igazságok ortodoxiája. Az egyház katekizmusa mellett ott kéne, hogy legyen a "kérdések ortodoxiája" is. Egészen bizonyos, hogy a csak válaszok egyháza nem vonz. Imponálhat az elveszített oedipusi szuperegó és "apai" tekintély helyreállításával - de kérdés, hogy tudunk-e kérdező egyházzá válni; hitelesen kérdező egyházzá a világ szemében. "És nála maradtak [kérdéseikkel] azon a napon; körülbelül délután négy óra volt ekkor." (Jn 1,39) Egészen bizonyos, hogy ők beszéltek, ők kérdeztek, szinte végig - a Mester meghallgatta, befogadta őket. Innen a lendület, hogy azonnal hívják környezetüket is: "Ő mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: 'Megtaláltuk a Messiást'" (Jn 1,41) Ne feledjük, Keresztelő Jánost is most tanítványain keresztül viszontlátni. A Keresztelőt Isten előtti kérdései a pusztában/monostorban érlelték a bizonyosság tanújává.
2009-01-18
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése