Viszonyok
B-év, évközi idő 1. hét, H. (Zsid 1,1-6; Zs 96; Mk 1,14-20)
"Miután Jánost fogságba vetették, elment Jézus Galileába, és így hirdette az Isten evangéliumát" (Mk 1,14) Ez a kijelentés a gyökere a keresztény lelkiségnek. Minden lelkiségi stílus, ami az egyházban kifejlődött, erre az evangéliumi kezdetre megy vissza: "Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban."(Mk 1,15) Az egyház megújulása szempontjából döntő e laikus-gyökerek felfedezése. Szükség van az evangéliummal nyíló történelmi távlatra, hogy rálássunk e karizma hiányára. A "papok-hívek" hagyományos és passzív sémája a lelkiségre is rányomta a bélyegét. Az "aktív pap" - "passzív laikus" szereposztás a lelkiségben is uralkodó közösségi mintánk lett. S a kettő viszonyát máig úgy fogjuk fel, mint a "szentségekhez való közeljutás" fokozatait. E végtelen passzív séma keretében a fő történés az, hogy milyen mértékben kap bejárást a laikus a szentségek kezelésébe. Nem, vagy alig észleljük, hogy ez a mozgástér csupán a liturgikus benső univerzum újra-rendezésének és újra-felosztásának története. Mint ahogyan azt sem látjuk, hogy így, a szűkebb értelemben vett "szent" mentén definiált "világi" szerep valójában meddő hatalmi játszmához vezet papság és laikusok között. Áldoztathat-e, ki áldoztathat, mi a papi funkció, mi laikus funkció egy plébánián, "milyen mértékben kerüljenek a világiak bevonásra"? A felszín alatt persze ott lapul egy, meggyőződésem, zsákutcás küzdelem, potenciális kiszorítósdi. Az egyház tudata - mint keresztény lelkiség a világban - kéne, hogy megerősödjön, mint önálló világi lelkiség. Ezzel párhuzamosan, papságunknak pedig a fenti meddő és idejétmúlt modellből - valójában identitáskrízisből - kell kilépnie: ki definiálja és kontrollálja a (szentségekre szűkített) szentet? Mert nyugodjunk meg, pl. a kézbe vagy szájba áldoztatás álvitája e benső hatalmi küzdelemről szól. Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem a tartalmi hiányt, ami egyaránt érint hívőt és papot. Ha nagyon őszintén megfigyeljük az evangelizáció dinamikáját, komoly vallomással tartozunk önmagunknak. Nincs önálló, független, saját identitással bíró világi lelkiségünk, mely mediálni tudná a jelenleg domináns cölebsz-teológia felé a világról való tapasztalatot. A jelenlegi laikus spiritualitás gyakorlatilag egy mediált, "downgraded" változata a papi/klerikus szentségi tapasztalatnak; ennek mintája mentén szerveződött - és kontrollált. Rendkívüli mértékben függ klerikus kondíciónkon. Passzivitás és legyengülés fenyegeti saját állapotunktól függően; önállótlanság. Az esetek többségében csak ismételgeti a klerikus egyház világtól való félelmeit; ezért is nagyon fájó a kettős kommunikációs sánc. Ezért fontos a visszatérés a forráshoz, és a "laikus" lelkiség újra visszavezetése az evangéliumi mintákhoz. "Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátta Simont és Andrást, a Simon testvérét, amint hálót vetettek a tengerbe, mivel halászok voltak; és így szólt hozzájuk Jézus: 'Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket.'" (Mk 1,16-17) A hangsúly a társadalomba való visszatérésen van. Kilépni - bár fáj a szó - a liturgikus gettóból, a szent és profánnak a hátráló egyház évtizedeiben történt üledékképződéséből; és úton lenni újra az evangélium jó hírével. Beszélni újra az evangéliumról - a bennünk kinyílt távlatokról. Átélni és táplálékká tenni azt a szolidaritást, amely embert és embert néppé összeköt; az összegyűjtés értékét. "Amikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, a Zebedeus fiát és Jánost, a testvérét, amint a hálóikat rendezgették a hajóban; és azonnal elhívta őket, azok pedig apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt a hajóban hagyva, elmentek őutána" (Mk 1,19-20) A most beköszöntött évközi időben, meggyőződésem, a világban való kinyílásra; a világ, mint evangélium megértésére hív el Jézus Krisztus. S ez a születő, világához visszataláló egyház dinamikája.
2009-01-12
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése