2011. október 26., szerda


Halak (Varengeville-sur-Mer, 2005)

A megkeresés lelkisége


Váratlan találkozás Roger Haight-vel. Mára idős jezsuita. A kilencvenes évek vége táján a Vatikán felfüggesztette a teológiai tanítástól. Jézus, Isten szimbóluma (Jesus: Symbol of God) című munkája volt a kontroverzia oka. Ritkán olvasni ilyet felkészült teológusról a HK (Hittani Kongregáció) indoklásában, hogy a keresztény katolikus tanítás szinte minden elemét „tévesen" tanítja. Olvastam a HK értesítését, hosszú, precíz indoklás. S valóban Haight úgy lép át határokat, hogy határokat feszeget. Megintése, az ortodoxia legközepéből nézve jogos, ám nem minden tanulság nélkül való.

Az „Értesítés" szövege, az akkor még Ratzinger bíboros vezette hivatal, mérnökien pontos. Kristálytiszta mondatok. Amin elcsodálkozom, a könyvet olvasva, hogy lehet, hogy a HK-nak egyetlen jó szava nincsen. Ami kontextusában látná Haight-ot, hol mondta, amit mondott, milyen közegben. Egy szabadon lélegző világban (s félelem nélküli egyházban) megilletné egy jó szó a határterületek eretnekeit. Mert Haight valami olyat tett, ami létszükséglete az ortodoxiának. Megfigyelte az amerikai szekularizációban élő embert. Reflexivitásának, kritikai készségének határait − és az egyházi ortodoxiáktól való aktív szembenállását. Azt a közeget, ahol vallási szinkretizmusok kavarognak. Ahol a kulturális emlékezet egyetlen viszonyítási pontja a „mainstream média", a hírszerkesztők által szerkesztett világ. (Ahol a világ szerkeszti a hírszerkesztőket.) Haight itt mutatott fel olyat, amit nem lehet nem értékelni. A kérdezés integritását. Mert egy gondolkodót − teológiai rendszert − elsősorban nem válaszai minősítenek, hanem a felvetett kérdések. S azok belső egysége: mennyit fednek le életünkből?

S Haight egyik kulcstézise volt: hagyományos nyelvünk a Keresztről egyáltalán nem működik a „szinkretizmuslakók" között. S megpróbált egy nyelvi megújulást. Elsőként is megújítani a „krisztológia" nyelvét. S Haight teológiai avantgardja, persze, mint gép a viharban, megremeg. „A kereszténység a mai világban nem támaszthat igényt a többi vallással szembeni felsőbbrendűségre." S nyilván ezt az ortodox centrumok, és a más vallásokból érkezők másként fogják olvasni.

Itt van Haight egy későbbi munkája az asztalomon. A Krisztológia Jövője (The Future of Christology). Tegnap, a „Keresők lelkisége" szeminárium után dedikálta. Megfigyelem kézírását; ahogyan megfigyeltem arcát, szavait. Hisz ismerem történetét. A Vatikán máig vissza nem vont döntését: nem taníthat katolikus intézményben teológiát. Protestáns intézetben sem elvileg. Chicagoban, Torontóban, Cambridge-ben (főleg jezsuita helyeken) tanított. Felfüggesztése után a Union Theological Seminary-ban tanít New York City-ben. Befogadva egy másik felekezettől. Valaha, 1994-95-ben az Amerikai Katolikus Teológiai Szövetség elnöke volt.

Néhány rendtársától tudom, mekkora törés volt az életében a felfüggesztés. S előadásán megfigyeltem az arcát. Az elveikért üldözött vagy meghurcolt emberek arcának különös keménysége. Mélyen egyetemes történet. Haight katolicizmuson belül maradt, hisz annak egyedüli Krisztusát hirdeti. De az arcon ott van a csakis a szavak anatómiájában meglátható. Látni a törést: mit jelent, amikor a Közösség kivet magából. Mint „fertőző szavút" bélyegez meg. S Haight, mint megannyi felfüggesztett katolikus teológus, „törik". Mikor „Egyház Anyja" visszavonatja vele szavait. Mintha egy anya (és a tanító anyai száj mögött álló apa) visszavonatná a nyelvet, amit megtanult. Katolicizmuson belül a legmélyebb törés a kiközösítés terhe. Szavad gyökerei szakadnak ki: a gondolat-adó földből. Haight ragaszkodik igazához: nem tudja másként és mást mondani. Ezért, a HK általi örök kivettetés sivatagában marad. Megnézem a dedikált lapon kézírását. Az idős gondolkodó kéznyoma tükre a magabiztosságnak, és a bizonyosság zuhanásainak.

Hamarosan megjelenő monográfiája a „Keresők lelkisége" minden bizonnyal fontos mű. A szent ignáci lelkigyakorlatos technikát alkalmazza „keresők" között. Nem hívők, egyházhoz már nem, vagy még nem, tartozó között. A „Kereső". Ki is a kereső? Haight, száműzött, „borderline" közegében ismét valami fontosra tapint. Megkülönbözteti Jézus „kistörténetét". Ez a történeti mag. Az első századi zsidó férfi, aki éli a Tórát, és meghirdeti Isten közelségét. S ebből nőtt ki Jézus „Nagytörténete". Ahogyan évszázadok hosszú során személyét értelmeztük.

Szent Ignác lelkigyakorlatait, úgy tűnik, még senki nem alkalmazta „nem-keresztények" esetében. Tapasztalata szerint az elvezetés a találkozáshoz a „történeti Jézussal", ahogy a hit evangéliumi magjával, működik. Ami nem, s ami válságban van Haight szerint, az a Jézus körüli „nagytörténetek". S érdemes Haight-tal kérdeznünk: elegendő-e, működik-e, hogy a Katekizmus-nyelv elvezet-e a „kistörténethez"? Kifejezi-e a Jézus Krisztust? Amit Haight felvet, a szüksége, hogy „nagytörténetet" megújítsuk a „kistörténet" − a történeti Meghívó − felfedezésén keresztül.

A tanulságok? Tételezzük fel, mi, „nagytörténet-lakók", hogy Haightnak igazsága van. S akkor, hátha, segítségünkre jön a különböztetés. Izgalmas dolog belegondolni: a kereszténység „evilágon" belüli válsága, döntően „nagytörténeteink" válsága. Dogmatikánk, egyházjogunk, hatalmi beszédünk, katekézisünk, papi és laikus szerepeink valahol elbeszél a kortárs keresők feje fölött. S talán, valami megfoghatatlan, szembenézetlen módon, el is szakadt a „kistörténettől". Végeredményben most felnövő gyermekeink tudatától. Ki a „kereső"? S ki a „megkereső?" Igen: az egyháznak nem nagytörténeteit kell feladnia, hanem „keresővé" válva, azt a „megkeresés" lelkiségévé alakítani.


2011-10-26


2011. október 21., péntek

Otyi-tyotyi-sok-a-rizsa


Otyi-tyotyi-sok-a-rizsa


Mondják, egy zsarnok bukásának mikéntje minősíti a rendszerét. Bukásának pillanatában a rezsim "tudatalattija" szökik felszínre. Ez történt Kadhafi halálával. Szörnyűség. Történet bezárva.

Hillary Clinton. Tévéinterjú. Háttérben üres váza. "Jöttünk, láttunk, meghalt." Hahaha. Viccel. Ahogy csak az amerikai csúcspolitikusok tudnak. A hatalom hájától elhízva (a politikai gőg elhízását értem, nem megjelenését), utálatot keltve, ahogyan ezt már oly sokszor elérték. Az amerikai liberalizmus igazi arca ez. Most közönségesnek látszik reakcióiban; s primitívsége átüt az amerikai politikai kultúra nem létező mázain. Szégyellem, hogy világom irányítói kik és mik. Történet bezárva.

Történet kinyitva. A globalizált világban egy zsarnokság bukása, Európai fegyverektől, Európa minősítése is. Amerikán már rég nincs mit minősíteni. Az IMF vezér szexpartikon? Berlusconi alig féléve unga-bunga-partikon Kadhafival? Nyaljuk, nyaljuk a zászlók szegélyét. Mint kerozinra szoktatott kutyák a vértócsákat és az olajmezőket. Történet bezárva.

Más. Az 1999-es Pecsá-s Ős Bikini koncertet hallgattam. Hihetetlen friss maradt a zene. Egy rendszert hallgatásai is minősítenek. Ami meglep, ahogyan Nagy Feró és zenésztársai azt az abszurdot kifejezték. Másként nem is lehetett elmondani.

Ezeket a történeteket soha nem ismerjük meg. A sajtóetika minimuma (ki tudja hányadik ezerszer) szűnik meg. Egy játékgyártó cég "öld meg te is Kadhafit" játékot gyárt. Azért elnézem ezeket a forradalmárokat. S valahogy előjön belőlem. Köszönöm, ha ez az arab világ, akkor. Történet bezárva.

"Uram Isten, mibe keveredtél velünk. A ruhánk szakad le rólunk, nem a szégyenünk." (Bikini) "Szedegetem a rizsát. Szedegetem a rizsát." S idéző jel nélkül, ahogy N. F. a színpadon, a konklúzió. Szeretem a rizsát. Egy diktátorral kevesebb. Egy Föld-felzabáló zsarnoksággal több. Ahogy a fegyőr végigsétál a folyosón. Nézzétek, ahogy játszik a kezében a gumibot. Mint a zászlón a csillagok. Jajj de szilaj jókedvem van, azt hiszik, hogy viccelek. Nyihaha. Nyihaha. Sza-harr. Sza-harr.


http://www.youtube.com/watch?v=sMz9FqDyDvE


2011-10-21

2011. október 18., kedd

Salisbury megérkezés


Salisbury Cathedral

Salisbury megérkezés


Salisbury székesegyháza. Ismertetőjegye a meredeken égbeszökő tornya. Tágas zöld tér öleli körül a templomot. S körben, az alacsony „templomvárfalon", jellegzetes kőházak. A templomot övező tér rendkívül sajátos atmoszférát teremt. Évszázados kőépületek, változatlan homlokzatukkal szüntelen tekintetváltásban a Templommal. Változatlan idők; mégis, erjedés. Ez az, amit ma középkori hangulatnak nevezünk. Mert az angol ősz nehéz. Azaz: időtlensége súlyos. S mi, látogatók és itt lakók parányivá zsugorodunk. Átöltözködünk a középkor emberébe. Igen; a templomtér és épületegyüttesek formálta kerengő, valódi időszivattyú. A kövek hordozta konok örökkévalóság − konok, mert tagadja a mulandóságot − ellennyilatkozat mindannak, amit „elektronikus mának" értünk. Ezt a hangulatot igyekszem megfogalmazni: az elektronika, a gépek teljes hiányát. Mint egy időntúli nagykövetség, él és hirdeti törvényeit Salisbury középkora. S a levegőben, az esti Evensong (esti istendicsérő kórusima) előtt, lélegezzük azt a „kishalált", amiben az egész Teremtés hamarosan, teljes öntudatlanságban, alámerül.

Mintha a civilizáció oszlopai olvadnának-morzsoltatnák a teljes feledésbe. S körbejárni a kőkatedrálist, őszben, ülepedő fényekben, annyi, mint a Tudatalatti határaira megérkezni. Anglia történelmi korszakai, a pogány, a kora-keresztény, a szaxon, a normann idők szelleme vissza-kísért. A templom, mint hajó alábukik abba a mélyemlékezetbe, amit az első beszámolók különös lidércvilágnak láttattak a kontinensen. Az az „előidő", mint folyosó, vezet be az Evensong fényeibe. „Partjai titokzatos rémtörténeteket hordoztak. A történetíró Prokopiusz írja, ő úgy értesült, hogy Britannia földjét kígyók lepik, és a levegő az ember számára belélegezhetetlen, halált okoz. Ezen az elhagyott területen az elhunytak lelkei, éjfélkor, átkelnek a frankok földjéről a tengeren. A holtak hangját hallani a halászbárkákon. Súlyuk alatt mélyen megmerülnek a hajók, bár alakjuk láthatatlan a halandó szemnek. Ilyen beszámolók érkeztek e földről Konstantinápolyba." (Thomas Babington Macaulay 1849 es Anglia történetéből olvasom.)

Időben érkezem. A kórus-stallum hátsó sorában foglakok helyet. Kilenc éve voltam ugyanitt, idős barátommal, akinek 80. születésnapját napokban ünnepeltük. Van idő szemlélni a kórus fafaragványait, a templom egészén végigfutó felső kórus karcsú oszlopritmusát. Az Evensong hangjai, az ismerős zsoltárok, mélyemlékezetbe ragadnak. Ez egy másik világ. Nincsenek gépek, nincsenek computer processzorok, ipodok, ipadek, nincsenek képernyők. Csak emberi hang van. Csakis az isteni hangba kapaszkodó ember.

Az oszlopok, pillérek, függőlegesek, a fény és sötét kezdődő birkózása. A színek, énekhangok, a megformált lélegzés: különös háttér. Mintha egy szupertechnika legbelsejében járnánk, amint tesszük is. Kövek, ívek, összefüggések mérhetetlen rendszere. Áttekinthetetlen, az emberi tekintet végességén jóval túlnövő ordo (rendezettség). S mégis, ez az élő, logikus szervezet, alábukik, ölelkezik önnön inverzével: az arcára szabott káosszal. Így foganunk, utazunk egy számunkra kiismerhetetlen magzatvízben: a történelemben.

A kórusima az, ami természete szerint minden imádság: határtapasztalat. Nem is a megformált vallási szó a lényeges, legalábbis nem önmagában. Sokkal inkább az a határhelyzet, ahol legőszintébb kérdéseink előbukkannak. Mintha Isten köntöse itt-ott lángot fogna egy-egy pillanatra. Egy-egy kérdés. Megválaszolhatatlan kérdések, egy Megválaszolhatatlan Istennek. S őt nem zavarja ez az alkonyati értelem-vesztés; és őszinteség.

Éneklésünk alatt jelennek meg ezek a kérdések. Széteső világról, a haza jelentéséről. Az ember alapvető magányosságáról; mely, paradox módon, épp Istenből forrásozik. Az érzésem az, hogy létrehoztuk ezt a hatalmas megformált kő-teret, hogy provokáljuk Istent. Szeretettel közénk idézzük. Hisz: az ő háza, jelenjen meg, lakja be, töltse be.

S Isten, persze, nem jelenik meg. Abban a világban nem, mely nem énekel. Mely nem formál meg anyagot „valakinek, aki nincs ott, de megérkezhet." Az angol kórushagyomány sejt valamit ebből a gyermekhang alatti és fölötti világból. Megidézni az Istent; hogy együtt énekeljen velünk. Hogy beragyogja a foszlás történeteit; s fényébe emelje azt, ami megújulásra vár.

A templomszentély mélykékbe hanyatlik. Az utolsó napsugár-kéve még felragyog egy egy faragott angyal és éneklő emberfejen. S a kettő robbanó kontrasztjában tűnődöm a kereszténység természetén. Tényleg egyetemességet hordoz, s feloldja földi határainkat: vért, országhatárt? Élő-e még Európában? Benne élünk-e még? S kérdezem: tudnék-e itt élni, ebben a nyelvi tengerben? Mert az imádság idegen nyelve, egyetemessége, kiemeli: ez a magyarhoz képest egy néma világ. Teljesen más kulturális beidegződésekkel és háttérrel. S ezt a némaságot megszokni, hogy a haza, a szülőföld, az anyanyelv szüntelen véget ér, nehéz. A kihívás benne az, hogy az anyanyelv − s minden arc, amit hordoz − innentől állandóan itt áll, bennünk, mint egy arrábbtessékelhetetlen angyal. Nem terméketlenség, legalábbis nem terméketlen csonkulás ez. Saját kultúrám úgy erősödik fel bennem, hogy egészen elhalkul. Nem enged beolvadni, miközben feloldódásba küld. S ezért, egyfajta kollektív emlékezet figyel bennünk. Mintha egy láthatatlan érrendszeren kéne lecsöpögtetni a „megértett" nedveit. Abba a kollektív emlékezetbe leszivárogtatni, amelyből érkezünk. Nehéz küldetés, s nem könnyű járás. A kérlelhetetlen dilemmát rejti: az anyanyelven kívülre szakadva lehet-e élni és alkotni. Mintegy megismételve a testeinkből idegenbe szakadó ivarsejtek útját. Élni, nyelvet tanulni, felnövekedve, belenövekedve a Világba. S szüntelen két angyal között beszélve, mindkét irányba. Amikor a két Angyal nem beszéli egymás nyelvét. S te vagy az egyedüli tolmács. Tanulva idegen tájak lélegzését; míg a táj megszűnik idegennek lenni.

A kereszténység ilyen határhelyzet. A kereszténység ilyen határhelyzet? S ha létezik, ilyen, hogy egyetemes papság, akkor az épp e határhelyzetbe küldetés? A két Angyal határán felvetni a kérdéseket. Párbeszédbe elegyedni, nem a süket, önmagát háborúkká inkarnáló mával, hanem az időből kilépett; s Időnk előtt járó nemzedékekkel. Vannak korok, amikor ez a dialógus a kollektív emlékezettel a döntő. (Európa első monostorai, a széteső Római rend után, még a középkor rendjének születése előtt, ilyen csendes átöltözödés volt a jövőbe.) Mind az egyénnek, mind a kollektív kultúrának próbálgatnia kell szárnyait. A nagy kérdés az: e határhelyzetekben milyen imádság és milyen reflexió születik? S mi az, amit hazaviszünk, mindkét Angyal honába?


2011-10-18


2011. október 16., vasárnap

Álommunkák


Álommunkák


St. Katharine's ismét. Friss, hideg ősz. Idős barátom hívom meg születésnapi vacsorára. Marlborough főterén tombol a "Maid fair". Középkori eredetű vásáros ünnepségből nőtt ki. Két hétig tartó szolgáló vásár volt. Most az egyébként békés kisváros hosszan elnyúló szalag-főtere vurstlis, modern, gépes "vidámpark". Egy amerikai katasztrófafilm díszletei. Dübörgő gépek, óriáskerekek. Üvöltő zene. S tömött tér. Az emberek, hamisítatlan angol ösztönnel jönnek a dionüszoszi látványosságra. Felajzott a "város". Különösen a csoportokban közlekedő tinédzserek józan-részegsége lep meg. Jönnek, szapora léptekkel, minden irányból. Farsangi idő. Bennünk riadó, elnyughatatlan idők éjszakája. S tényleg, mint a rémtörténetekben: minden energia szabadon jöhet-mehet amíg az óra épp éjfélt mutat.

Éjszaka tükör-tiszta holdfény a ház előtti pázsiton. A ház fűtetlen, de felkelek éjjel. Az óra hármat mutat. A tegnapi karneválnak nyoma sincs. Meglep a holdfényben verseny-moccanatlan fák "ellenbálja". A tél érkezte előtt utoljára tárják ki lombjaikat: ölelni az eget, s a számukra átöltözködött fényt.

Régi, hold lepte éjszakák emléke gyerekkoromból. Ez a bál harmadik rétege: a psziché ölelkezése jelennel és múlttal. A gyermekkornak az a rétege, ahol szavaink tisztasága fogant. Az ébrenlét méheiben: akik azóta is vagyunk. Csak később vetélnek el felnőtt szavaink. És bálunk magányos táncosai, tetteink.

Ma Salisbury Székesegyház esti énekes dicséretére megyek. Látni akarom a tegnapi dionüszoszi hullámverés másik arcát. A kereszténység fegyelmezett ének-szavain át megpillantani a bennünk háborgó tengert. Az emberben igenis ott van a vágy: integrálni benső robbanásait, önnön formátlanságát és a Logoszt. A kettő egyensúlyát. Mert a parttalan Logosz világa épp úgy létezik, mint parttalan, testi-drájv robbanásaink. Kosztolányi Esti Kornélja beszél erről az egyensúlyvágyról.

S közben itt a gyönyörű októberi dél. Az éjszaka megfigyelt lombok levelei rajzanak. Előkérezkednek a holdfénybeli álommunkák.


2011-10-16


2011. október 12., szerda

Szalonforradalom, avagy a „teljes igazságok diktatúrája”


Liszt Ferenc 1850 körül

Szalonforradalom, avagy a „teljes igazságok diktatúrája"


Liszt weimari szimfonikus költeményeit hallgatom, Hungaria (1854). Magyaros motívumok jelennek meg benne, amit korában „magyar" zeneként ismerhetett. Verbunkosok, cigányzene, és műdalok világából. Majd Bartók és Kodály fedezik fel az alatta lévő ősi réteget. A gyász, diadal, győzelem hangjaiban, azonban Liszt zenéje mégis sajátosan magyar világunkat idézi meg.

Ezt a mostani, otthoni kavargást. Nem akarok írni róla, de muszáj. Dörner György kinevezése az Új Színház élére, szinte háborús hullámokat vet. Köves Slomó főrabbi felkeresi Budapest főpolgármesterét, és nemtetszését fejezi ki. Dörnert gyakorlatilag lefasisztázzák és antiszemitázzák. Csak azért, mert MIÉP szimpatizáns volt, és Csurka nemzeti programjával szimpatizál. Őt magát a színház tiszteletbeli intendánsának kívánja meghívni. Értem is a tiltakozást, nem is. Elolvastam Dörner pályázatát. Persze, olyan, amilyen, de mégis kimondja a lényeget: magyar kortárs drámákat játszó színház kell. Mert ilyen nincs. S a szórakoztató államnak − legalább az általa majdan igazgatandó színházban − véget kell venni. S persze, a „liberális mételyt" kárhoztatja. Dörner pályázatában egyetlen antiszemita felhangot nem olvasok. Habitusának megfelelő manifesztó. És?

Dörner kiváló színész. Ért a szakmájához. Nem „antiszemitább" mint akármelyik átlagos magyar állampolgár. Úgy tűnik, odahaza a „másság elleni antiszemitizmus" virágzik. Nem neki kéne esni Dörner Györgynek. Nem így. Nem demonstrációként. Akkor sem, ha a Kertész-nyilatkozat után most a kontra ideje jön. S agyatlanabbnál agyatlanabb vádak nőnek majd egyik, s viszontválaszok formájában, a másik oldalon. A tragédia az, hogy az első produkciók megszületése előtt pálcát törnek valaki felett. S nem kérdezzük: vajon miért is lesz valaki MIÉP-es? Lett valamikor. Elveket kérünk számon, s nem párbeszédeket.

Dörner Györgyre emlékszem. Még a nyolcvanas évekből. A Stílusgyakorlatokat négyszer láttam. Az elsőt 1986 környékén, Szolnokon, a Szigligeti Színházban. Vendégjáték. Majd Pesten, a Katona József Színházban. Majd Szombathelyen, közvetlenül a rendszerváltás előtti évben. Emlékszem, a darab végén ő volt az, aki a közönséget meginvitálja. Vegyenek elő papírt-ceruzát. Ő majd lediktálja az igazságot. „Írják. Tollba mondom a teljes igazságot." Mint annak idején a párt. S hallom Bán János hangját, szintén a zárójelenetek végéről. Háttal a közönségnek, lehajolva, terpesztartásán átnézve, kérdezi: „Mit csinál az a sok bácsi, amikor nem csinálnak semmit?" S refrénszerűen ismétlődik a kérdés. „Apuka, mit csinál ott az a sok bácsi, amikor nem csinálnak semmit?" Forradalmat és rendszerváltást biztos nem. Kínunkban nevettünk. S nyakörveink enyhe szorításában féltünk a párttól. Rendszerváltás? Hohó, arra gondolni sem mertünk. Pedig ott volt a küszöbön. (Nem emberek döntötték meg. Angyal érintette meg a diktatúra − önmaga előtt is titkolt − agyaglábait. S persze, mi mindannyian ott tülekedtünk. Egyre többen lettünk rendszerváltók. Az angyal érintése után. Neki semmit meg nem köszönve. Bábeltoronnyi gőgünkben. Olyan is lett a rendszerváltás.)

Máig látom, a mitcsinálasokbácsis jelenet háttere az MMIK (Művelődési Ház) összehúzott függönye. Bán idétlen tartásban átnéz. Talán úttörő egyenruhában. A függöny intenzív okkerek-vörösök-barnák függőleges-vízszintes rácsozata. Mondom, lélegzetvételre pontosan magam előtt látom a mintáját. Olyan érzés volt, mintha a rácsok mögött suhanna a világ. Mintha egy emelkedő liftben lennénk. S Dörner diktálja az igazságot. Szenvedélyes alkat. Ő a legerősebb egyéniség a három színész közül.

Most is, utólag is, csak mímeljük a forradalmat. A kinevezés ellen tiltakozó díszpolgárok, színházigazgatók, a nézők, a központi bizottság tagjai, mindenki: a rendszer seggét nyalták. Nyaltuk. (A szövegszerkesztő figyelmeztet: „durva, obszcén szó." A diktatúra durva. Zárójel bezárva.) S most tiltakozunk „antiszemitizmus" és szélsőjobb ellen. Most átkozzuk ki Csurkát. Most, amikor az antiszemitát, s az antiszemita elleni antiszemitát kézből azzá etettük, ami. Ez az ország képtelen a párbeszéd forradalmára. Ám nagyon profi a kijelentések („lediktáljuk a teljes igazságot") diktatúrájában.


2011-10-12


2011. október 8., szombat

Vive la République!


Az ígért Vive la republique bejegyzés, kontextusában, itt:

http://nol.hu/lap/forum/20111008-vive_la_republique


2011. október 6., csütörtök

Zsoltárolvasás


Az aradi 13 (Barabás Miklós litográfiája)

Az aradi vértanúkra emlékezünk. Az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztre. Ugyanezen a napon végezték ki az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost, Pesten. Ritkán említik együtt az aradi tizenhárommal a három további, kivégzett honvédtisztet. Ormai Norbert honvédezredest, Ludwig Hauk alezredest, és Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát. (S lám, nyelvújításunk jeles alakjának fia, nemde példa, hogy a nyelv szabadsága a történelmi szabadság igényét teremti meg?)

S akkor most a virtuális emlékezet. A hírportálok Steve Jobs egykori Apple elnök halálával vannak tele. Arad, melyet Kossuth a „magyar Golgotának" nevezett egyetlen, 1890-ben fonográfon rögzített beszédében, sehol nem említtetik. (Ennyit mai lázadásaink gyökeréről; a hírcsináló processzorgenerációk memóriája nem emlékezik.) A paradoxon. Ma, reggelihez telepedve kínai szomszédom ipodjával jön le. Kérdezem, hogy hallotta-e, hogy meghalt az Apple alapítója, aki ipodját tervezte? Szörnyülködik. Nem hallotta, pedig kezében a táblagép.

Az aradi vértanúk, a 48-as szabadságharc, processzorvilágunk előtti történet. Nemzeti emlékezetünk számára épp olyan fontos és érzékeny esemény, bármennyire sántít is az analógia, mint a zsidóság számára „Auschwitz". Processzorok, bitek szenvtelen igen-nem-nulla zümmögésén, meglep, mennyire életre kel az akkori „magyar táj". A Knézich Károly, Nagy Sándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westenburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewfy Arisztid, Lázár Vilmos által lefedett, soknemzetiségű és soknyelvű világ. Ha Kossuth csak kicsit is nyitottabb, e vértanúk között zsidó főtisztet is találhatnánk. Petőfi etikai zsenijét dícséri, hogy képes nyíltan megdorgálni Kossuth tiszt-kinevezési politikáját. Mondván, hogy „ha a zsidók jók neki a csatatéren vérüket ontani, akkor legyenek jók tisztekként is szolgálni."

S így úszik be Arad, s e tágabb magyar történet, a zsolozsma 50. és 63. zsoltára alá. Magam is meglepődöm, milyen elemi erővel nyílnak meg e sorok. Kollektív emlékezetünkként. Processzorvilágunk semmit nem ért e zsoltárvilágból. Abból a kultúrán belüli pszichés funkcióból, melyet e szakrális szövegek hivatottak betölteni bennünk. „Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó" (Zs 50,9). Itt, Londoni szobám. Ám a föld, amin állok, „Arad", „Világos", a „trencsényi csatavesztés", Zágoni Mikes Kelemen „Rodostója", vagy épp a vidéki és budapesti gettók. „Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van." (Zs 50,5). A történelem teste, egésze nevében kell kimondani ezeket a szavakat. Kollektív történetünk közös tisztulását kérve. A történelem gyászmunkáját, csakis, a mindenkori jelen végezheti el. S e gyászmunka nélkül − erőszak, esések, összekötő és megújító remények bevallása − nem lehetséges „önazonosság".

A 63. zsoltár erőszakos nyelve meglep. Rejtély. „Óvd meg életemet, mert ellenség rettent!" „De Isten kilövi rájuk nyilát hirtelen, és megsebesülnek." (Zs 63,2.8) A zsoltárok, amikor Istent „bosszúálló", „kegyetlen védelmezőként" mutatják − nem Isten valós képe. Végtelen őszinte lélektani kivetítéseink ezek. Belevetítjük Istenbe a bennünk lakozó történelmi agressziót. Történelmünk összes karmáját. S ez így hiteles. Tőlünk megterhelt isten-képekhez imádkozunk, mely alatt ott lakozik a valós Isten. A történelmünkbe öltöztetett, történetünkbe belekeveredett Isten. Amit kollektív pszichénk „őssejt", mélyen, az az, hogy az Isten Tiszta, és reménye mindeneket megújít. „Örülni fog az Úrban az igaz, mert nála talál oltalmat, dicséretet mondanak a tiszta szívűek." (Zs 63,11)

S még itt van bennem, zsoltár alatti zsoltárként, a tegnapi találkozás Rachel Elior-ral. A zsidó filozófia és misztikus gondolkodás tanára a Jeruzsálemi Zsidó Egyetemről. Szintén processzor-világok alatti pillanatkép, egy egyszerű konferenciáról, „Isten szeretete − zsidó, keresztény, és muzulmán perspektívák", Heythrop College, University of London. Szép, idősödő zsidó nő. Fekete haj, sötét bőr. S néhány magyarországi zsidó barátom vonásait idézem arca mögött. Megkérem, dedikálná-e könyvét. Jewish Mysticism, The Infinite Expression of Freedom. Szívesen. Kérdezi nevem. A keresztnév után, kéri, betűzzem a családnevem. S írja. Hirtelen rám néz, s kérdez. Ön magyar? Yes, I am.

S örvénylik arcaink között, mind a zsoltárban megláttatott világ, Arad utáni, közös történetünk.


2011-10-06


2011. október 2., vasárnap

"Dopeman"


A "Magyereltolódás", "Határkatolicizmus". Még ízlelem a két szót. Kötetcím ötlet. Mert erről szól(t) a Londoni Napló. Kristeva írta levelében, hogy az igazán fontos kérdéseket mindig a perifériákon, határhelyzetekben lehet feltenni. Ott, ahol megszűnnek a protokollok, a status quo védettsége. Szembe menve a "Rend" elalvásaival.

Egy brüsszeli antikváriumban bukkantam rá egy régi Supraphone-felvételre. 1964 február 7 és 9 között készült a hangfelvétel a Művészetek Házában. Prága. Ernest Bloch "Schelomo, zsidó rapszódia csellóra és zenekarra" c. darabja.

Abban a Prágában, ahol, barátom elmondja, családtagjai nevét őrzi a holokauszt-emlékfal. Mert más nem maradt a kassai-, és sárbogárdi zsidó családból. André Navarra, neves francia csellista játszik, a Prágai Szimfonikusokkal.

A zene nyelvén megszólaló lelkiismeret különös angyal. Izzik. Nem manipulálható. A háború utáni, s még háborús zenészgeneráció játszik. Értékes kordokumentum. Nem csak mint előadás, de mint zenén keresztül megszólaló lelkiismeret és szolidaritás.

Bloch (1880-1959) amerikai-svájci zeneszerző valami olyasmit kísérel meg a zenében, mint élettel megtölteni a hajdúszoboszlói zsidó sírkövek kimérte "zárt teret". "Látogatatlan teret". Richard Strauss késő-romanticizmusa és Debussy impresszionizmusa talál szállást muzsikájában. Célja volt a zsidó zene hagyományát újra gyökereztetni az európai klasszikus zenén belül. Rendszeresen választott zsidó témákat kompozícióinak tematikus keretként.

Ha időm engedi, szándékosan hallgatok felvételeket a világháborút (2.) megelőző évekből, vagy közvetlen után. Elővételeződött-e egy-egy történelmi kataklizma a zenei előadás nyelvében? Abban a nyelvben, mely egy kornak nem egyszerűen tudatalattija, de sokkal inkább "tudat-előttije". Hisz, a zene az a nyelv, ami kívül mozoghat a szavak, rendszer-elvárások rendjén. Kívül áll a racionálisan ismételt ideológiákon. Bennük nem egy kor ideológiai zártsága szól. Messze nem csupán az. "Szavai", "képei" abban a tartományban fogalmazódnak meg, mely ének, szavak, manipulációk alatti áramlás. Ha van méltó tekintet azokat a bizonyos sírköveket körül ölelni, akkor az épp ez a zenében őrzött arcunk. Teljes beszédünk, mely képes kihámlani a kor protokoll-fegyelmeiből. Belopózni e "feledésekbe". (Mint gimnazista osztálytársnőm jelzett vissza a "Magyareltolódás, Határkatolicizmusok bejegyzésre". Gyerekként a kerítés résén betévedt, belopózott az elhagyott szolnoki zsidó temetőbe. S nagyon hasonló jelenlétet, borzongást élt át. Az Arcok Árnyékában.)

Innen, e határokból figyelek fel a mára. Az odahagyott tüntetésekre. Valami "Dopeman" nevű rapper volt az Orbán-ellenes tüntetés vezéralakja. Meghallgattam a neten, mint mond. "Felületesen mindenhez én is értek, órákon át reszelni a fingot én is tudom, én is lehetnék miniszterelnök." Egyenruhást is látok az emelvényeken. Szólni. "Privilégiumainkat veszik el". S látok másokat is megrészegülni a Kossuth-téri színpadon. Ez a hatalom tolt "határeltolódásokba", mégsem tudom magamnak érezni ezt a tüntetést. Ahogyan Konrád György szavait sem, hogy a "szocializmus hangja építi újjá magát" a hatalom központosító törekvéseiben. De Konrádot most itt kihagynám.

(Itt hirtelen egy képet kell, hogy említsek, Bécsből. Tegnap előtt, a Brüsszelbe indulás előestéjén átautóztunk Bécsen, W. A. atyai barátommal. Sosem tudatosult bennem, hogy Széchenyi döblini elmegyógyintézete Bécs külvárosi része.) A gyökértelen lázadásokban nem hogy nem hiszek, hanem Széchenyi félelmeivel, tartok tőle. Szakszervezeti, emberi jogokért nem lehet kiállni a múltért való kiállás nélkül. Nem tudok a "temetőtlen nemzedék" lázadásaihoz csatlakozni. Gyökértelen indulatokban sodródik az ország. Privilégiumokat követelünk a mának.

Megfigyelem a kerti madarakat. Az angol indián nyárban - huszonnyolc fok - házi verebek az almák sárgája közt. A kert kőkerítésén macska. Időn kívüli pózban. Fehér izzás a lomb olajzöldjében. Istenem, misztikusok, szerzetesek, a történelem karmáiban pihegők, hányszor próbáltunk meg, csak a közelébe is jutni a "macska" történelmen kívüli nyugalmának.



2011-10-02