A megkeresés lelkisége
Váratlan találkozás Roger Haight-vel. Mára idős jezsuita. A kilencvenes évek vége táján a Vatikán felfüggesztette a teológiai tanítástól. Jézus, Isten szimbóluma (Jesus: Symbol of God) című munkája volt a kontroverzia oka. Ritkán olvasni ilyet felkészült teológusról a HK (Hittani Kongregáció) indoklásában, hogy a keresztény katolikus tanítás szinte minden elemét „tévesen" tanítja. Olvastam a HK értesítését, hosszú, precíz indoklás. S valóban Haight úgy lép át határokat, hogy határokat feszeget. Megintése, az ortodoxia legközepéből nézve jogos, ám nem minden tanulság nélkül való.
Az „Értesítés" szövege, az akkor még Ratzinger bíboros vezette hivatal, mérnökien pontos. Kristálytiszta mondatok. Amin elcsodálkozom, a könyvet olvasva, hogy lehet, hogy a HK-nak egyetlen jó szava nincsen. Ami kontextusában látná Haight-ot, hol mondta, amit mondott, milyen közegben. Egy szabadon lélegző világban (s félelem nélküli egyházban) megilletné egy jó szó a határterületek eretnekeit. Mert Haight valami olyat tett, ami létszükséglete az ortodoxiának. Megfigyelte az amerikai szekularizációban élő embert. Reflexivitásának, kritikai készségének határait − és az egyházi ortodoxiáktól való aktív szembenállását. Azt a közeget, ahol vallási szinkretizmusok kavarognak. Ahol a kulturális emlékezet egyetlen viszonyítási pontja a „mainstream média", a hírszerkesztők által szerkesztett világ. (Ahol a világ szerkeszti a hírszerkesztőket.) Haight itt mutatott fel olyat, amit nem lehet nem értékelni. A kérdezés integritását. Mert egy gondolkodót − teológiai rendszert − elsősorban nem válaszai minősítenek, hanem a felvetett kérdések. S azok belső egysége: mennyit fednek le életünkből?
S Haight egyik kulcstézise volt: hagyományos nyelvünk a Keresztről egyáltalán nem működik a „szinkretizmuslakók" között. S megpróbált egy nyelvi megújulást. Elsőként is megújítani a „krisztológia" nyelvét. S Haight teológiai avantgardja, persze, mint gép a viharban, megremeg. „A kereszténység a mai világban nem támaszthat igényt a többi vallással szembeni felsőbbrendűségre." S nyilván ezt az ortodox centrumok, és a más vallásokból érkezők másként fogják olvasni.
Itt van Haight egy későbbi munkája az asztalomon. A Krisztológia Jövője (The Future of Christology). Tegnap, a „Keresők lelkisége" szeminárium után dedikálta. Megfigyelem kézírását; ahogyan megfigyeltem arcát, szavait. Hisz ismerem történetét. A Vatikán máig vissza nem vont döntését: nem taníthat katolikus intézményben teológiát. Protestáns intézetben sem elvileg. Chicagoban, Torontóban, Cambridge-ben (főleg jezsuita helyeken) tanított. Felfüggesztése után a Union Theological Seminary-ban tanít New York City-ben. Befogadva egy másik felekezettől. Valaha, 1994-95-ben az Amerikai Katolikus Teológiai Szövetség elnöke volt.
Néhány rendtársától tudom, mekkora törés volt az életében a felfüggesztés. S előadásán megfigyeltem az arcát. Az elveikért üldözött vagy meghurcolt emberek arcának különös keménysége. Mélyen egyetemes történet. Haight katolicizmuson belül maradt, hisz annak egyedüli Krisztusát hirdeti. De az arcon ott van a csakis a szavak anatómiájában meglátható. Látni a törést: mit jelent, amikor a Közösség kivet magából. Mint „fertőző szavút" bélyegez meg. S Haight, mint megannyi felfüggesztett katolikus teológus, „törik". Mikor „Egyház Anyja" visszavonatja vele szavait. Mintha egy anya (és a tanító anyai száj mögött álló apa) visszavonatná a nyelvet, amit megtanult. Katolicizmuson belül a legmélyebb törés a kiközösítés terhe. Szavad gyökerei szakadnak ki: a gondolat-adó földből. Haight ragaszkodik igazához: nem tudja másként és mást mondani. Ezért, a HK általi örök kivettetés sivatagában marad. Megnézem a dedikált lapon kézírását. Az idős gondolkodó kéznyoma tükre a magabiztosságnak, és a bizonyosság zuhanásainak.
Hamarosan megjelenő monográfiája a „Keresők lelkisége" minden bizonnyal fontos mű. A szent ignáci lelkigyakorlatos technikát alkalmazza „keresők" között. Nem hívők, egyházhoz már nem, vagy még nem, tartozó között. A „Kereső". Ki is a kereső? Haight, száműzött, „borderline" közegében ismét valami fontosra tapint. Megkülönbözteti Jézus „kistörténetét". Ez a történeti mag. Az első századi zsidó férfi, aki éli a Tórát, és meghirdeti Isten közelségét. S ebből nőtt ki Jézus „Nagytörténete". Ahogyan évszázadok hosszú során személyét értelmeztük.
Szent Ignác lelkigyakorlatait, úgy tűnik, még senki nem alkalmazta „nem-keresztények" esetében. Tapasztalata szerint az elvezetés a találkozáshoz a „történeti Jézussal", ahogy a hit evangéliumi magjával, működik. Ami nem, s ami válságban van Haight szerint, az a Jézus körüli „nagytörténetek". S érdemes Haight-tal kérdeznünk: elegendő-e, működik-e, hogy a Katekizmus-nyelv elvezet-e a „kistörténethez"? Kifejezi-e a Jézus Krisztust? Amit Haight felvet, a szüksége, hogy „nagytörténetet" megújítsuk a „kistörténet" − a történeti Meghívó − felfedezésén keresztül.
A tanulságok? Tételezzük fel, mi, „nagytörténet-lakók", hogy Haightnak igazsága van. S akkor, hátha, segítségünkre jön a különböztetés. Izgalmas dolog belegondolni: a kereszténység „evilágon" belüli válsága, döntően „nagytörténeteink" válsága. Dogmatikánk, egyházjogunk, hatalmi beszédünk, katekézisünk, papi és laikus szerepeink valahol elbeszél a kortárs keresők feje fölött. S talán, valami megfoghatatlan, szembenézetlen módon, el is szakadt a „kistörténettől". Végeredményben most felnövő gyermekeink tudatától. Ki a „kereső"? S ki a „megkereső?" Igen: az egyháznak nem nagytörténeteit kell feladnia, hanem „keresővé" válva, azt a „megkeresés" lelkiségévé alakítani.
2011-10-26
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése