Szalonforradalom, avagy a „teljes igazságok diktatúrája"
Liszt weimari szimfonikus költeményeit hallgatom, Hungaria (1854). Magyaros motívumok jelennek meg benne, amit korában „magyar" zeneként ismerhetett. Verbunkosok, cigányzene, és műdalok világából. Majd Bartók és Kodály fedezik fel az alatta lévő ősi réteget. A gyász, diadal, győzelem hangjaiban, azonban Liszt zenéje mégis sajátosan magyar világunkat idézi meg.
Ezt a mostani, otthoni kavargást. Nem akarok írni róla, de muszáj. Dörner György kinevezése az Új Színház élére, szinte háborús hullámokat vet. Köves Slomó főrabbi felkeresi Budapest főpolgármesterét, és nemtetszését fejezi ki. Dörnert gyakorlatilag lefasisztázzák és antiszemitázzák. Csak azért, mert MIÉP szimpatizáns volt, és Csurka nemzeti programjával szimpatizál. Őt magát a színház tiszteletbeli intendánsának kívánja meghívni. Értem is a tiltakozást, nem is. Elolvastam Dörner pályázatát. Persze, olyan, amilyen, de mégis kimondja a lényeget: magyar kortárs drámákat játszó színház kell. Mert ilyen nincs. S a szórakoztató államnak − legalább az általa majdan igazgatandó színházban − véget kell venni. S persze, a „liberális mételyt" kárhoztatja. Dörner pályázatában egyetlen antiszemita felhangot nem olvasok. Habitusának megfelelő manifesztó. És?
Dörner kiváló színész. Ért a szakmájához. Nem „antiszemitább" mint akármelyik átlagos magyar állampolgár. Úgy tűnik, odahaza a „másság elleni antiszemitizmus" virágzik. Nem neki kéne esni Dörner Györgynek. Nem így. Nem demonstrációként. Akkor sem, ha a Kertész-nyilatkozat után most a kontra ideje jön. S agyatlanabbnál agyatlanabb vádak nőnek majd egyik, s viszontválaszok formájában, a másik oldalon. A tragédia az, hogy az első produkciók megszületése előtt pálcát törnek valaki felett. S nem kérdezzük: vajon miért is lesz valaki MIÉP-es? Lett valamikor. Elveket kérünk számon, s nem párbeszédeket.
Dörner Györgyre emlékszem. Még a nyolcvanas évekből. A Stílusgyakorlatokat négyszer láttam. Az elsőt 1986 környékén, Szolnokon, a Szigligeti Színházban. Vendégjáték. Majd Pesten, a Katona József Színházban. Majd Szombathelyen, közvetlenül a rendszerváltás előtti évben. Emlékszem, a darab végén ő volt az, aki a közönséget meginvitálja. Vegyenek elő papírt-ceruzát. Ő majd lediktálja az igazságot. „Írják. Tollba mondom a teljes igazságot." Mint annak idején a párt. S hallom Bán János hangját, szintén a zárójelenetek végéről. Háttal a közönségnek, lehajolva, terpesztartásán átnézve, kérdezi: „Mit csinál az a sok bácsi, amikor nem csinálnak semmit?" S refrénszerűen ismétlődik a kérdés. „Apuka, mit csinál ott az a sok bácsi, amikor nem csinálnak semmit?" Forradalmat és rendszerváltást biztos nem. Kínunkban nevettünk. S nyakörveink enyhe szorításában féltünk a párttól. Rendszerváltás? Hohó, arra gondolni sem mertünk. Pedig ott volt a küszöbön. (Nem emberek döntötték meg. Angyal érintette meg a diktatúra − önmaga előtt is titkolt − agyaglábait. S persze, mi mindannyian ott tülekedtünk. Egyre többen lettünk rendszerváltók. Az angyal érintése után. Neki semmit meg nem köszönve. Bábeltoronnyi gőgünkben. Olyan is lett a rendszerváltás.)
Máig látom, a mitcsinálasokbácsis jelenet háttere az MMIK (Művelődési Ház) összehúzott függönye. Bán idétlen tartásban átnéz. Talán úttörő egyenruhában. A függöny intenzív okkerek-vörösök-barnák függőleges-vízszintes rácsozata. Mondom, lélegzetvételre pontosan magam előtt látom a mintáját. Olyan érzés volt, mintha a rácsok mögött suhanna a világ. Mintha egy emelkedő liftben lennénk. S Dörner diktálja az igazságot. Szenvedélyes alkat. Ő a legerősebb egyéniség a három színész közül.
Most is, utólag is, csak mímeljük a forradalmat. A kinevezés ellen tiltakozó díszpolgárok, színházigazgatók, a nézők, a központi bizottság tagjai, mindenki: a rendszer seggét nyalták. Nyaltuk. (A szövegszerkesztő figyelmeztet: „durva, obszcén szó." A diktatúra durva. Zárójel bezárva.) S most tiltakozunk „antiszemitizmus" és szélsőjobb ellen. Most átkozzuk ki Csurkát. Most, amikor az antiszemitát, s az antiszemita elleni antiszemitát kézből azzá etettük, ami. Ez az ország képtelen a párbeszéd forradalmára. Ám nagyon profi a kijelentések („lediktáljuk a teljes igazságot") diktatúrájában.
2011-10-12
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése