Roger van der Weyden, Levétel a keresztről (1435-38)
Egy ital Stephen Hawkinggal a Titanic bárban (Angyalvodka III.)
C-év, 22. hét, P. (1Kor 4,1-5; Zs 36; Lk 5,33-39)
Stephen Hawking Grand Design (A nagy mű) c. könyvétől hangos a nyugati média. S egy-két nap, és itt is. A neves elméleti fizikus-kozmológus visszavonta korábbi nézetét. Régebben még megengedő volt Isten létével a világ létrejöttét illetően. Mára korrigál. A bulvár szalagcímei szerint kijelenti: Nincs Isten. Voltaképp jóval szelídebben mondja ugyanezt. „A teremtés spontaneitása magyarázza, hogy lét van a nemlét helyett, hogy a világegyetem létezik, hogy létezünk." Igen, szelídebben mondja. Másként, mint a bulvár izgalma. S ez a „szelídebb" hang a lényeges. Visszatérek erre.
A bulvár „Nincs Isten" globális kijelentése szintén érdekes. Önmagán túlmutat. Végső csillagkiégésüket élő kultúrák élnek ilyen kijelentésekkel. A huszadik század eleji avantgárd valami hasonló logika mentén „rángatta ki" a kultúra beporosodott fiókjait. A francia Apollinaire verseit érdemes elővenni. Csupa pozitív provokációja a Nagykultúrának. Vagy a mi Kassákunkat. Finom, leejtetett „gombostűnyi" kijelentéseik is képesek voltak vihart kavarni. Hangos robajjal értek földet a polgári kultúra padlószőnyegén. Mélyalvásában alapjaiig rengették. A bulvár azonban másként „stimulál". Mai szalagcímei sejtetik, kultúránk önizgatásának ingerküszöbe jóval magasabb lett. A kultúra lomha testét felizgatni már csak az utolsó aduásszal lehet. Kijelenteni: nincs Isten. Ráadásul sunyin bebújva Hawking szavai mögé. „Ő mondta, nem mi." Mint a morfinista, hozzátompultunk a mind nagyobb adaghoz. Önizgatásként, legvégül, Isten halálhírével lőjük be magunkat. (Az más kérdés, más síkja a jelenségnek, hogy az iszlamizálódó Nyugat Európában a kijelentés vallásháborúnyi vihart kavart. Az iszlám kultúrában, ahol nem volt európai felvilágosodás, nem cizellált válaszokat ad imám vagy hívő. Hite elleni provokációnak élik meg. S mint újabban mind gyakrabban, a canterbury-i érsek is.)
Eltérően az avantgárd művészettől, egy ilyen kijelentés nem teremtő erejű. Nem hozza termékeny mozgásba a kultúra alrendszereit. Nem teremt értelmes vallási, lélektani, irodalmi vitát. E kijelentés az önizgatási-határt teszteli. Már csak talán olyasmi kijelentésre kapnánk fel fejünket, mint: „Az ember nem az embertől származik." Vagy: „Senkit sem anya szült." S utána alszunk, tompulunk tovább. S tényleg, mára a „szeretet ontológiája" sem érdekeli a kort. Szeretetből eredetünk.
Hawking kijelentése fontos. Őszintén beszél. Ráadásul mindannyiunk − bulvárostól − nevében. Megrendülök. Évek óta figyelem ezt a csodálatos elmét. Szabadsága fordítottan arányos testi mozgásterével. S azonosulok Hawking-val. Géphang rezgését hallva vissza saját torkomból. S őszintén megrendülök az által hordozott kereszten. Ami számunkra magától értetődő, számára nincs. A saját hang természetes, fej-üregeinket és felsőtestet átható rezgése. Egy olyan forrástól esik el az ember, ami az anya, az Isten állandó érintése bennünk. Visszahat ránk a hangunk. Hiszen az általunk képzett emberi hang fontos híd a világ felé. Mégpedig pozitív híd. Az anya, az első szülői szeretet hang-melege keltette hangunkat életre. S ezt hordozzuk, ezt a továbbadott lángot. Beszéded, érezni kéne, legalább fontos pillanatokban, milyen fontos ajándék. Derűre, kinyílásra, a világ befogadására − és átrezgetésére hajlamosítja az embert.
Időnként átfut „másként freudi agyamon", hogy az ateizmus, „nemlétének" kimondása lélektani kijelentés. Pszichés funkció. Amikor azt mondom, „nem hiszek Istenben", vagy „nem létezik Isten". Pszichénk így rendez le egy benső történetet. Talán azt a mélyen tudatalatti élményt, ahogyan az anyáról való leválás, s megérkezésünk a Nyelvbe hagyott bennünk. Mert elvarratlan történetek ezek. S az ember attól ember, hogy nem kerülheti el „narcisztikus" végzetét. Hogy anyaméhből és szülői szóból születtünk.
Hawking kijelentése legalább annyira lélektani kijelentés, mint végérvényes tudományos tény. Sőt. Úgy olvasom, mint önéletrajzi kijelentést. S amiért hálás vagyok, mert e neves tudós kultúránk nevében fogalmazza meg melankóliáját. „Nincs Isten". Nagyon fontos kijelentés. Ablakán keresztül bepillanthatunk egy depresszióba csúszó (kollektív) pszichébe. Egy depresszió elleni tiltakozásba. Soha nem tudhatjuk, hogy egy-egy tudományos kijelentés mögött nem egzisztenciális válság-e. Segítségérés. Szeretetéhség. Kozmikus magány. Mert a „nincs Isten" típusú szalagcímekben − valami komolyabb történik. Igen valószínű, hogy európai kultúránk fontos lélektani fordulóhoz ért. Mind boldogtalanabb csillagászok és kozmológusok írják őskrónikánkat. S nemde arról van szó, hogy „Isten" elvetésével a másikkal való azonosulás képességét veszítjük el? Ha egy kultúra életéből hiányzik az „istenélmény", félő, esélyéről mond le, hogy depressziójából kilépjen. Az „Isten" szó jelenléte, s bejáratott használata esély, hogy van kilátásunk a kor nihilizmusából. Van átjárónk a jövőbe. Van lélektani Atyánk. Van a jelen mátrixából leválasztó „szerető Másik". Nem istenérvekről beszélek. Hanem az újságcímek, mint arcaink mögötti történetről. („Eljönnek a napok, amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek." /Lk 5,35/) Azaz böjtről, a küzdelemről, hogy úgy kell az Isten, mint szem az arcra. S a böjt hiányáról töprengem. Amikor kultúránk elveszíti ablakait a jövőre. S amikor csak befelé élünk, mint Tarr Béla Kárhozat című filmjének betétdalában. Ott, a kiürült istenbárban.
2010-09-03
Illusztráció a kulturális melankóliáról: Tarr Béla Kárhozat című filmjének betétdala. Szerző: Víg Mihály http://www.youtube.com/watch?v=45py8pY_J1Q&feature=related
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése