Hiába esőtől nehezült

Sepsiszentgyörgyi református fejfa rajza

Hiába esőtől nehezült

C-év, 23. hét, V. (Bölcs 9,13-19; Zs 89; Filem 9b-10.12-17; Lk 14,25-33)

Csodálatos gondolatokba futok bele tegnap éjjel, a BBC-n. A Shetland sziget mára kihalt Norn-nyelvéről. Észak-Skócia partjai. A tizennyolcadik század derekáig még beszélt volt a nyelv. Mára kihalt. Azonban szavai, mint megkopott röghegységek, tovább élnek a helyi nyelvi közösségben. Először Raman Mundair költőnő szokásostól eltérő skót akcentusára figyelek fel. Verseket mond, s egy-egy hosszú pillanatra megszűnik skót angolja. S itt ébred fel figyelmem. Nem értem, amit mond. Ám sorainak csodálatos hangulatfestő ereje van. Sziklák dermedt fehérjét. A Parti kavicsfövenyen megtorpant tengert érzem. A madarak felett körző eget felhőivel. Elmondja, a helybeliek nyelvében ezek a morajlások ragadták meg. Mint ahogyan számtalan szigetországbeli költőt Skóciától Angliáig. A shetlandiak nyelvének eredete, a Norn hihetetlenül gazdag a természet képeiben. Mintha csakis a táj, a jellegzetes helyszínek, évszakok, ételek, színek, s az általuk kiváltott izgalmak érdekelték volna leginkább.

A műsorban megszólaltatott, a shetlandi Norn hatása alatt álló költők, személyes kötődésről szólnak. Beletestesültek ebbe a dialektusba. „Ha angolul írsz, akkor nagyobb lesz a közönséged. Mégis, kilépni a Nornból, elárulása a tájnak." „Csodálatos szabadságot érzek e dialektusban. Néven tudom nevezni, pontosan megjelölni amit érzek."

Régi, minduntalan visszatérő gondolatom, hogy hangzó nyelvünk őstalálkozások lenyomata. A nyelv, amikor először magába birkózta, hosszú, mint Jákob harca az angyallal, a táj egy-egy elemét. Hegyet. Hasadékot. Odvást. Szellőt. Ez az őstalálkozás, mintegy kollektív nyelv előtti történetünk. A nyelv mintegy „kollektív szemiotikus", pre-verbális, jelentés előtti rétege. A szülőföld szavunk ilyen értelemben „szülő föld." Mert nyelvünket szülte. S az emberi tekintet épp olyan intenzíven nézett „lefelé", a környező elemekre, mint a csillagos égbe. Anyanyelv nélkül nincs kozmológia. A tájjal, a humusszal eggyé válás nélkül nincs későbbi kultúra. Metafizika. Istenhez és egymáshoz vezető nyelv. Nincs emberi ölelés.

Így veszem kézbe az evangélium, mint benső tájképünk, legnehezebb sorait. Sosem értettem igazán. Vagy ha igen, mint Pilinszky először iskolába menő kisdiákja, arra, hogy meg lehet-e szokni a felnőttséget, igenem mögött ott volt bennem egy titokzatos nem is. „Mert az őzeket sohasem lehet megszelídíteni." Így tiltakoztam a sorok ellen. S tiltakozom máig. „,Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. És aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom." A skót Felföld, és Shetland tájfestő hangképei vezetnek rá e mondás végső igenjére. Aki nem tud túlmenni anyanyelve közvetlen határain, nyelvünk itt és most forgatagán ‒ nem érinti az „Országot." Muszáj elmenni az anyanyelvnek arra az eredet-vidékére, „őshazájába", ahol az első emberi hálaadás született; és születik. Ahol kézzel, szemmel, nyelvvel és szívvel érintetik a Teremtés. Közös teremtésünk Istennel és tájjal. Mert ez nyelvünk frissességének visszaszerzése. Ropogós, friss, újjászülető szavak: nyelvünk készülése a másik érkezésére. Valahogy így érintettek meg tegnap a nyelvünk alatt hordozott egek. S így látom frissnek, s biztatónak a hűvösbe átfordult időt. Hiába esőtől nehezült.

2010-09-05