Kézmozdulat
A modell neve: martüria
C-év, 25. hét, P., Szent Gellért ünnepe (Bölcs 3,1-9; Zs 125; Mt 10,28-33)
Mondhatjuk, a vértanúság alapító karizmája az egyháznak. A keresztény kultúrának. Az igehirdetés, az „egyházi közbeszéd" nyelve azonban megkopott róla. Ennek ellenére a legtöbbet hivatkozott magatartás. A mártüria: tanúságtévő cselekedet. A mártír Krisztus szeretetét és igazságát választja; e hit tagadásával szemben. Hétköznapi életünkre lebontva: a jót választani. A szeretetteink, vagy a közömbös felebarát igazához való hűséget választani.
A kereszténység vértanú-eszménye csupa komplexitás. Egyáltalán nem befejezett történet. Más kérdés, hogy a vértanúság mint hagyomány kihívásaival nem igen néz szembe a ma. Nem véletlen, félő, hogy templomainkban csak paneleket ismételgetünk. Bennük legitimizáljuk a mát. A zsugorodását konfliktusként éli meg világával szemben az egyház. S ebben a krízis-élményben folyamodunk a vértanúság gondolatköréhez. „Lám, már akkor is harcoltunk." „Lám, már akkor is konfrontálódtunk." „Ez a harc és konfliktus a norma." S így burkoljuk magunkra, passzív köntösként a hagyományt.
Pedig a mártüria lényege nem a konfliktusos viszonyokon belül maradni. Nem a kommunikációs űrben létezni. Ellenkezőleg. A mártüria: kinyílás a valóságra. Valóságba helyeztetés. A világ iránti érdeklődésébe helyeztetés. A szekularitásban is, velünk párhuzamosan ott élő Krisztus Passiója iránt érdeklődni. Olyan közel menni e világhoz, amennyire csak lehetséges a szeretetben. Valahogy így látom újrafogalmazhatónak a katolicizmus vértanú-eszményét. Különösen annak gyökerét, Krisztus vértanúságát. Lándzsa által megnyitott oldala a kereszten, és általában sebei. Ez, a szeretet és a valóság „megnyitatlanságának" a következménye. Épp úgy, mint szeretetünk szenvedése a másikhoz való viszonyunkban. Csak ott, nemegyszer kölcsönös zártságok feszülnek egymásnak.
Egyházként érdeklődünk-e a világ iránt? Mert ez vértanúságunk (Krisztushoz való hűségünk) fokmérője. Merném úgy fogalmazni, hogy a vértanúság ma azt jelenti: van-e modellünk a valóságra? Az egyházon, a templomfalon, a liturgián kintire? Talán nem tiszteletlenség kimondani, hogy nincs modellünk a „szekularitásra". XVI. Benedek nyelve is ezt mutatja. Mint ahogyan nincs modellünk a Felvilágosodásra, a liberalizmusra, ateizmusra, vagy a Freudizmusra sem. Határozott állásfoglalásunk van a szekularizációról. Tapasztalatainkat meg tudjuk fogalmazni róla. „Agresszívnek" érezzük a szekularizációt.
A pápa nyelve mindig összefoglalása a Hagyománynak. Mintegy portréja egyháza mozgásban lévő érzékenységeinek. A II. Vatikáni zsinat utáni teológus generáció, úgy tűnik, elvesztette egykori lelkesedését (bizalmát?) a kegyelmen kívüli valóság iránt. A humanizmussal, a kultúrával folytatott párbeszéd, úgy tűnik, kudarcokhoz vezetett. A pápa nyelve ezt az elbizonytalanodást fejezi ki. Valós megtorpanásunkat.
S úgy tűnik, fundamentalizmusaink ezt a teológiai recessziót használják ki. A témától nem távoli asszociáció, de a zsinat előtti liturgiához való visszatérés, a „tridenti" misézés kétes jelentésű. Akkor is, ha van „igény rá". Mert a népnek háttal mondott mise, a nem anyanyelvű liturgia veszélyes aláereszkedés. Az egyház kulturális emlékezetének abba a régióiba, ahol a szekuláristól való izoláció kezdődött. Ahol a vértanúság karizmájának, mint nyitottság, „eltérülése" elkezdődött. Ami félő, nem a latin nyelv, s nem is e liturgiák értékes, a Lélekkel valóban érintkező szövege. A félő sokkal inkább az, hogy megismételjük azt a Lélekig és történetünkig nem vállalt utazást; ami feladatként ott van a megújított zsinati liturgiában. S helyette egyfajta klerikus ethoszhoz térünk vissza. Mártüriához, ami valójában nem mártüria. Hanem valóságtól, és a ránk bízott közösség krízisétől való elfordulás.
A modell természete, hogy dialogizáló viszonyba helyez a valósággal. Mint valóságunkkal. Bármilyen fájdalmas legyen is tapasztalata. Ott van benne a vágy, hogy megfogalmazzuk Krisztus misztériumát az egyház közvetlen hittapasztalatán kívül is. A mártüria is lehet dialogikus. Szent Gellért, aki a Szentföldre vágyott a Szentírás tanulmányozására − valami hasonlót tett. Hosszas rábeszélésre, de maradt „félútján". Magyarországon. Persze, ez csak halvány párhuzam. Tanít, érvel, nevel; belehallgat vidéki utaztában az egyszerű, félpogány nép énekeibe. Nos, ez a dialogikus modellünk, viszonyunk, nincs meg a szekularitással. S e nyelvi szakadásban-szakadékban nem is tudunk mint egyház teológiává válni. Istenről szóló meghallgatott beszéddé válni a szekuláris közegben.
A mártüria kellékeiről is szólni kell. Megfigyelem, hogyan állunk, mint egyház a kamerák elé. A liturgián kívül. S nem bántó éllel mondom főpapjaink felé, de ez megérne egy kis szemiotikai öntöprengést. Nagyon sokszor, amikor kifejezzük kritikánkat a világ felé, ezt teljes főpapi díszben tesszük a kamerák előtt. Mintegy nyomatékot adni szavainknak. Lehet, igazunk van, lehet nincs. A kiállítás-elítélő pécsi püspöki nyilatkozat esetében, meggyőződésem, nem volt. Megnéztem a videoriportot ahol az egyházi elöljáró igyekszik szépíteni a helyzeten. Nagyon fontos ebben a korban a vizualitás. Amikor a szavak nagyon gyorsan elhalnak, de a kép még ott hat tovább. Testtartás, gesztus, tekintet. Pozitív példa, Bábel Balázs érsek Magyar Hírlapbeli nyilatkozata. Kávé, tea mellett ritkán látni hangvételében arányt tévesztő főpapot. A felvételen a gesztusa tetszik. A kézmozdulat. Valahogyan verbálisan, üzenetünkben is ebben a kinyílásban kéne, hogy lásson bennünket a világ. Mert a jelenlétbeli deficit, amit sajnos, egyháziakként nagyon gyakran nem is észlelünk, felmérhetetlen lehet. Jóval többről van szó, minthogy egy félre-sikerült helyzetben lát teljes „egyháziasságban" a köz egy személyt. S nem egy plébános, ha nyilatkozik, ugyanezt ismétli kicsiben. Többször jelenünk meg a médiában hatalmi attribútumokkal, mint kellene. S amikor érvelésünk nem releváns, kiáltóan felnagyul a „hatalommal való szólás." Nos, ez, a „határterületeken" nagyon veszélyes. Mert ezt a (fő)papi imázst fényképezi be periférikus látásába Közegünk. A határokon − mint a kortárs művészet kérdései; vagy ahol konfliktusos területen vagyunk − inkább töprengve, érdeklődésben kéne megjelenni. Mint a valóságközeli mártírok, „ruhátlanul".
2010-09-24
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése