Brüsszel, Calais, Dover
Ezeregyszer is elszakadás. Robert családjánál másfél nap Brüsszelben. A kislányok ragaszkodása megható. Várnak. Szeretnek is, azt hiszem. Angol-francia, kétnyelvű család. A kisebbik, Marie-Louise öt, Eleonore hét. Figyelmesek, könnyedén átváltanak angolra a kedvemért. Pedig értegetem franciájukat. Megfigyeltem, a gyerekeket inkább az apa neveli. Robert Buddhista szerzetes volt, mielőtt megházasodott. Betűíró és betűfaragó, kővel és festett feliratokkal foglalkozik. "Kalligráfus", nevezzük így. Ő főz, viszi a gyerekeket iskolába, ébreszti, öltözteti, kelti őket. Megfigyeltem az évek alatt, hogyan változott át "anyaivá". Mindvégig megőrzi apaságát. Erről is beszélgetünk. Kérdezem, hogy bírja energiával. Mármint, hogy a férfiak figyelme és energiaszintje látványosan leesik. Mondja, a nehézség a "multitasking". Egyszerre több dolgot észben tartani és csinálni. A főzés, összetevők előkészítése. Elmondja, a legnehezebb az elején volt. Persze, ő is elveszíti a türelmét. Főleg a nap végére, mikor fáradtak a kislányok. De megtanulta, megismerte őket. Tudja, hogy amikor kimerültek, könnyebben sírnak, vagy "problémásabbak".
A házasságról is beszélgetünk. "A szerelem természetes lelkesedése után felfedezed, hogy ott van egy teljesen más, önálló ember. Aki különbözik. Jönnek az első konflikutok. Ha a különbség (a valóság) nagyon nagy, akkor két út van. Vagy törés és szakítás. Vagy egyszerűen elfogadjuk a helyzetet, és elkezdünk párhuzamos életet élni. Mindenki ragaszkodva a maga kis világához és önállóságához. Vagy, elindulva egymás felé, elkezdődik a házasság."
Sokat beszélgetünk. A buddhista közösségben töltött éveiről, és az azutánról. Mesteréről nagy tisztelettel beszél. Megrendít, milyen fontos és valós történet ez a kapcsolat. Tanítója nem volt hibátlan ember, nagyon nehéz természete volt. De a kapcsolat élő. Tanításait idézi. Buddhistaként él, észrevétlen. "Benne élni a jelenben, teljes figyelemmel." Felesége szüleihez utazott, így gyakorlatilag minden órát együtt töltünk. Beszélgetünk. Csatlakozom az iskolába a kislányokkal. Este nekem "kell" mesét mondanom. Hozzám bújnak. Kérdeznek. A mesében van egy dal, csak a szöveggel. Kitalálok hozzá egy dallamot, tetszik nekik. Bújnak, ragaszkodnak, kedvesek. Sok ajándékrajzot készítenek. Robert elmondja, így jó. Kielégíti, megelégedetté teszi az apaság, gyerekeinek nevelése. Áldozat. Ő azt mondja, nem. Figyelem és szeretet. Gondolom magamban, érdemes lenne évek múlva megírnia tapasztalatát a gyereknevelésről. Férfiak hogyan látnák, a hagyományos "apaszerepekből". Ha felnőnek lányai, egyszer csak a "Mester" tanításává nőnek ezek az évek. Megfigyelni a gyermek növekedését és életét. Évek telését. A "buddhatermészetet" minden élőben, fiatalban, másvallásúban, és gyerekekben. Azt hiszem, amit ő csinál, ez a "bóddhiszatva" élet. Meglátta a megvilágosodást, de nem vonult ki a világból. Benne él; hogy a Tanítás a szó szerinti világban adasson át. Csak halkan töprengek. Nemde ez a "bóddhi szatva szerzetesség" (a lényeget meglátottak) lenne, lehetne a mi nyugati keresztény szerzetességünk megújulása? Beletestesülni a világba egy időre. Míg, mint a bábot, levetjük a konstantini kérgeket. Hatalomhoz, klerikusi mentalitáshoz kötözöttségünket. (?)
2010-09-30 (átkelőben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése