Turvil, cinterem és templom
Amiről Lady Gaga sohasem énekel
C-év, 32. hét, K., A lateráni bazilika felszentelésének ünnepe (Ez 47,1-2.8-9.12 vagy 1Kor 3,9c-11.16-17 Zs 45 Jn 2, 13-22 Zs 45 Jn 2,13-22)
A templom gyökereire figyelni, ezt kell megtanulni ma. Mert templomépületeinknek élete van. Ritkán azonosulunk úgy a „templommal", hogy a falak mélységével eggyé válnánk. Mély szimbólum, hogy a templom, mint „fa", azokba a mélységekbe ereszti gyökereit, amely régió Krisztus sírja. Az angol őszben figyelem meg, a Chiltern völgy sétáin, templom-kertekben meg, megállva. Mint most, Turville-ben, a Saint Mary The Virgin temetőkertjében. A régi templomok körül még ott találjuk a temetőt. Így a templom gyökerei szolidáris világot alkotnak e sírok jelezte történetekkel. Riasztóan elmagányosodott templombensőinkben, szinte cirkulál a csend. Mint élő gyökérzetből tápláltatnak a kőfalak. Hangot kér a történelem.
S előttem most a jelenet, Jézus kiűzi a kufárokat a templomból. „A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülõ pénzváltókat. Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból."(Jn 12,14-15) Most úgy képzelem, műanyag-történetünket űzi ki. Azt a tombolóan pimasz mulandóságot, emberek, tárgyak lecserélhetőségét, mellyel ünnepli magát a Felejtés. Megérint a templomokban az alapok kitartó lázadása. Menj be bármelyik kápolnába. Elhagyatott lesz; mint ahogy ez a korban szokás. Meg fog lepni, hogy élet buzog a kőalapokban. Mélyen földfelszín alatt, mélyén műanyagtörténetünk felszíne és kényszerességei alatt. Ott lenn, menedéket talál az összeomlott Gutenberg-galaxis, könyveink, a zene, a betű, emberségünk testmelege. Ide, az alapokba húzódott vissza. Eljövendő józanodásunk.
Persze, zavar, hogy üresek a templomok. Buta korunk, persze szervezi zarándoklatait. Katolicizmusunk mintha nem akarna szembenézni templomaink kétségtelenül mind nyomasztóbb „elcsendesedésével". Megyünk Szentföldre, neves búcsújáró-helyekre, kegyhelyekre. Futunk-futunk a csend elől. Pedig zarándoklatot épp ide kéne szerveznünk: a gyökerek fölötti, üres templomokba. Megállni abban a csendben, mely Szó és nem szó; gondolat, és a tudat kiüresedése, szavaink eleresztése. Megtapasztalni e határokat. Mert a templom-alapok fölötti csönd sejtmembrán: zajló jelen és a meg nem hallgatott múlt között. Ezt a szüntelen határátlépést kéne megtapasztalni: a jelen élet és az alapokban nem múló élet között. Az imádság csendje ez? Az alapokban hordozott Történet meghallgatása? Hangja, logikája, felelőssége, élete van. A múlt tisztelete, ez az, ami befedi riasztó mezítelenségünket. Viszonozni a múltat; mégpedig jövővel. Szívünk jövőjével. Feldíszíteni a jövőt, szebbé tenni a szépségét vesztő kort; a múlt iránti tiszteletadásból is. Valódi szépséget, szépérzéket csak a meghallgatott alapokból meríthetünk. Egyszerre szegény és egyszerre gazdag ez a kor.
2010. november 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése