Hosszú levél Árpád házi Szent Erzsébetnek

Kötelestánc

Hosszú levél Árpád házi Szent Erzsébetnek

C-év, Árpádházi Szent Erzsébet ünnepe (Péld 31,10-13.19-20.30-31 vagy 1Jn 3,14-18 Zs 33 Lk 6,27-38)

Barátomtól levél. Identitásáról és zsidósághoz való viszonyáról ír. Fő kérdése, ha a zsidóság vallás és istenhit, akkor ő hogyan, milyen szálakon kapcsolódik, vagy nem kapcsolódik. Miben érzi magát közösségben e néppel. Hagyománnyal? Vallással? Ma beszélt nyelvével? Történelmi drámával? Érdekes és megrendítő, amit a „közös sors" vállalásáról ír. Kötődése a zsidósággal azon a meneten keresztül, ahová senki sem önakaratából ment: töretlen. Ám még valami fontosat hozzá tesz. Amit a KZ-ben megtanult, az azonosulás minden „identitással", amit akaratán kívül otthona elhagyására kényszerítenek.

Felidézem otthonról az ünnepeket. Mint barátom teszi a családban megfigyelt „asszimiláció" formálta vallási ünnepek kapcsán. Töredékes emlékei vannak, töredékekről. Vannak párhuzamok. Felfedezhetünk óvatos történelmi analógiákat. Negyven-hatvan év távlatából talán mi is úgy emlékezünk vissza, mert látszanak a tények: töredékes a Hagyományhoz való viszonyunk. A paradoxon, hogy a honi katolicizmus liturgiája töretlen. Árpád házi Szent Erzsébet ünnepe van. E nagy ünnepeink, egyházon belül, egynapos ünnepek. Szent Istvánt, Szent Lászlót, vagy Szent Imrét egy napra emlékezetbe emeljük. Furcsa érzés, de minden külsőség ellenére: aznap ellobbannak. Klisék, a prédikáció kegyes tizenöt, húsz percei. S akkor is zömmel mi beszéltetjük őket, mai „csatavesztésünket" adjuk szájukba. S aztán az év hátra lévő napjain nem, majd csak jövő ilyenkor jutnak eszünkbe. Ezt a katolicizmusunkon belüli csendes „asszimilációt" kéne meglátnunk. Mert a mélyben, és itt fenn, a felszíneken nagyon nagy a baj. Nemcsak egyházként, de magyar identitásként is.

Az ünnepeken beszélünk magyarságunkról. S ott is csak panelekben. Szónokok bejáratta klisékben. Mindig azt ismételjük el, amit egy éve ismételtünk. Pedig a történet lényege az: épp a hétköznapokban kéne a gyökereket érintgetnünk. Odafeküdni a gyökerek közé. S mint barátom, megrendítő őszinteséggel, vallani, kérdezni és szembenézni „gyökértelenségünkkel." S épp asszimilációink számbavétele lenne a kapu a Gyökerekhez. Mikor válaszom írom levelére, a zsidó identitásról, egy másik idős barátom jut eszembe. Kiváló zongorista, s ha szabad ilyet mondani, még kiválóbb kérdező. Ha számomra van megfigyelt zsidó identitás (ami nem zárja ki, hogy valaki „földközi tengeri", vagy épp „keresztény" legyen), akkor az a kérdezés és a szembenézés bátorsága. És a Könyv szeretete. Írom is, hogy megbolondulnék egy olyan lakásban, ahol nincsenek könyvek. Földi száműzetésünk csendes, szolidáris társai. Akkor is, ha nem olvasom könyvtáramat, a gyökerek bizonyosságát adják. S akármerre vagyok a világban, elég gerincükre néznem. Felfelé kapaszkodó, élő szellemi gyökerek, a szerző halála után is. Pontosítok: tévedés, a szerző nem hal meg. A könyv lényege épp az, hogy a szerző, mint a kollektív szellemi gyökér „megírója" halhatatlan.

De visszatérve. Amit zsidó gondolkodókban megfigyeltem, ez a különös, szellemi Templomépítés. Felfelé tartó gyökerekben újraformálni azt, amit a történelem lerontott. A Templomot; diaszpórák jesiváit-iskoláit, családi szokásokat, megszakadt imákat. S amit még érzek e barátaimból: a zsigerekben lévő analízis. Vitában lenni a valósággal. Állandó birkózásban, ha kell, Istennel, történelemmel. Identitással.

Sok beszélni való lenne. Sok izgalmas kérdés. Annyira, de annyira élő, kihívásokkal teli a magyarság identitás-krízise, pontosabban e krízis tagadása. S katolicizmusunké; népegyházainké; papságunké; a laikus spiritualitásé; szerzetes-közösségeké. Erről az „asszimilálódó katolicizmusról" lenne érdemes beszélni. S pontosan az új nemzedékkel. Persze, ebben a rendszerben, mindenki fél. Függőleges, moccanatlan dominók. Így hallgatunk. S mint a vesztes háborúkban, azt gondoljuk, lehetséges sikeres visszavonulást végrehajtani. E végjátékokban, hihetetlen, de a csataszervezők azt gondolják, hogy összevonjuk a végponton erőinket, és egy mindent elsöprő ellentámadással megfordítjuk a történelem menetét. Nem így szokott lenni.

(A Nemzeti Együttműködés Rendszere itt téved, ideológiailag. Veszélye, hogy nagyon könnyen a nemzeti tagadások rendszerébe csaphat át. Huszonkettes csapdája amibe került születésétől fogva. Erőt kell mutatnia, s az erővel a töprengés, s főleg az identitás-krízisek felvállalása, ellentétes. Meglep, hogy a helyzetben, ami kontroll lehetne, a történelmi egyházak identitás-töprengése, a szekularizáció közepette, saját asszimilációjukról, nincs. Van egy olyan érzésem, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere azokon a bizonyos „vasárnapi ünnepeken" született. Az egynapos Szent Istvánra, Szent Lászlóra figyelésekből. A döntő az lesz, vajon valós nemzet-ismeretre, a közösség valós szellemi és morális állapotainak ismeretére épül-e a rendszer? S félek, politikusaink vallásossága kimerül a „konstantini találkozásokban." Amikor valaki egyházi ünnepekből akarja megismerni az egyház hitét, olyan, mintha másodpercmutató lenne csak az órán. A benyomásom ez. S kérdés, e találkozásokban mennyiben szocializálják a politikusok az egyházat, magukhoz, „elvárásaikkal". S mennyiben szocializálják maguk az egyházak e mise-politikusokat, vezetőink vallás- és nemzet-képét?)

Pedig, épp a saját történet kérdésbe tétele az erő. Rengeteg görcsöt, blokkoló emléket tárna fel az asszimilációról való beszéd. Minden közösség életében energiákat szabadít fel az elfojtások feloldása. Meg kéne hallgatni az „árpád házi szenteket". S levenni szájuk elől a diadalmas narratívákat, amiket tagadásaink adtak ajkukra. Érdemes lenne István korona-felajánlását, a lelkiismeret drámájaként meglátni. Elvesztett fia, a trónörökös Imre feltárja az országon belüli törés fölötti gyászt. A Koppány-István vérháborút. Máriához fordulása lelkiismerete sebe; mely kollektív sebet gyógyítani kell.

Szent Erzsébet esetében is meg kéne figyeli az idegenbe-szakadást. Hogyan válik anyanyelvéből kitépett, kilépő idegenné, „emigránssá" egy fiatal nő. S hogyan alakítja újra hontalanságát szeretetben. Férje iránt megélt égő szerelemben; s a sebek szolgálatában. Az árpád házi szentek nem diadal-történetek. Sokkal inkább mélységben töprengések. Az „asszimilációval", az identitás-vesztéssel való szembenézés. Exodus-tudat, ha úgy tetszik. De mindenképpen az őszinte beszéd tartománya. Ugyanaz a kilépés − pontosabban felvállalásuk − a történelmi klisékből, amit Adynál, Babitsnál, vagy Bartóknál látunk. Realista beszédek; és erőtől duzzadnak.

(Tulajdonképpen minden rendben. Mindenki a helyén. Barátom levele megerősítés. Érzékenyít kimondani azt, amit régóta tudok. Azokhoz tartozom, elsőként és visszavonhatatlanul, akik „akaratuk ellenére indultak oda, ahová nem akartak." Csak történelmi kényszerek alatt tették, voltak kénytelenek. S csak átfut bennem, időről-időre, mennyi jót tehettem volna, építkezve, ott, ahonnan „kortárs katolicizmusunk" felállított. Vagy máshová küldött? Más menetekbe? Meddig?)

2010-11-19