Átöltözködésben
C-év, 33. hét, K. (Jel 3,1-6.14-22; Zs 14; Lk 19,1-10)
Vendégünk volt Christopher Jameson bencés apát. A BBC „Nagy Csend" sorozatának producere. A balatoni szürkebarátról Tihany jut eszébe. „My Richárd" – ot, a tihanyi perjelt említi, s beszél mind Tihanyról, mind Pannonhalmáról szeretettel. Régi vágású, azaz klasszikus neveltetésű és műveltségű bencés. S mint általában a bencés közösségek vezetői, rendkívül kreatív ember. Tetszik, hogy nem tagadja, borzasztóan magabiztos, energiáktól feszül. Ugyanakkor látom az arcán, nehéz angyal a kreativitás. Bonyolult épület az alkotó psziché. Hisz építményét − véleményét és elveit − védeni kell; s mint minden emberi konstrukció, ingatag. Christopher apát hiperaktív. S egyszerre mélyen kontemplatív.
Nem a vacsora-beszélgetésről akarok írni, de érdekes és fontos dolgot mond. Itt Angliában, a katolikus egyházban a westminsteri érsek, Vincent Nichols őt kérte fel a nemzeti hivatásgondozás vezetésére. Nos, ez a terület érdekel. Ez a mára krízisterület, mely valahol mégis a kortárs kereszténység megújulásának bölcsője. Azt mondja, első lépésben a „hivatást" kell újra megfogalmazni. A hivatás egységes narratíváját. Mert jelenleg a „hivatás"-felfogások versengeni, sokszor egymást kizárni látszanak. Belterjes, a múlt mintái és a jelen félelmei által terhelt történeteknek.
Az előadása a boldogságról szól. Boldognak lenni nem a „jólérzést", „boldogságérzést" jelenti mint fő célt. Ez fontos, de másodlagos. Hisz ha a boldogság egyenlő lenne azzal, hogy boldognak érezzük magunkat, akkor garantált, hogy ilyen állandó állapot nincs. Egyikünk sem úgy ébred fel reggel, hogy „hurrá, már megint matiné az élet." Nem, a boldogság sokkal inkább törekvés, újra-felépítése a jónak, szépnek, és igaznak − magunkban. Platónra hivatkozik, aki zseniálisan, fordulatot hozott. A jó, a szép, az igaz objektíven létezik. Nem esetleges. És megismerhetők. Tanítványa, Arisztotelész „földre hozta", mindennap-közelbe a platóni ideákat. Megismerésük útja az erény gyakorlása. Ismerni és tenni a jót: ez vezet boldogságra. S ami épp ilyen fontos, közösségre, etikai közösségbe.
Mondtam, Christopher apát régi vágású, még klasszikus teológián nevelkedett. Napjaink celebkultúrájáról a boldogság fenti összefüggésében beszél. Mára megszületett az új „hivatás". Sokaknak − valóságshowkba jelentkezők − a válasz a kérdésre, mi akarsz lenni, egyértelmű: híres. És mit akarsz csinálni? Főállásban híresnek lenni. Boldog „celebet" ritkán látni. Erőfeszítés, önmagunk megosztása, elosztása nélkül szinte kizárt a boldogság. Hogyan lehetünk boldogok? Ismerni és tenni a jót.
Az est végén kérdezz felelet. Bennem is megfogalmazódik egy, BBC sorozatával kapcsolatban. Az öt önként jelentkező életében tényleg döbbenetes változást hoz a csenddel való találkozás. Mindegyikük eljut annak megfogalmazásához, hogy Istennel találkoztak; bármilyen hihetetlen számukra is. A sorozatzáró interjúban Christopher apát azonban őszinte. Fájdalmát fejezi ki egy fontos dolog miatt. A résztvevők az „istenélményre" igent mondtak, s vállalják az utazás folytatását. Ez az élmény az „egyházban" érte őket. Bencés monostorban, jezsuita lelkigyakorlatos házban. Élményük a forrásból való. S mégis, s ez töprengésre készteti, számára meglepő tapasztalat, hogy az öt személy a „spiritualitásra" igent mond, de az Egyházra nemet. Ösztönös gyanújuk és elutasításuk, gyakorlatilag változatlan maradt.
S itt érdemes „hivatáson" gondolkodó Egyházként elgondolkodnunk. A társadalom zsigeri, ösztönös elutasításán. „Spiritualitás igen", „egyház nem." Estefania, a spanyol egyetemista reggelin azzal indokol, hogy „mert a társadalom agymosott. A média, szabadkőművesek, meg minden." Apjával is beszélek, mélyen katolikus szemorvos. Ő is a szabadkőművességet hozza. Istenem, mennyire egy szülő és gyermeke, mennyire egy átadott-átvett értékmátrix.
Nagyon, nagyon mély utazásra kell vállalkoznia az egyháznak, ha őszinte akar lenni a korral és önmagával. Csöppet sem fájdalommentes szembesülésre. A zsigeri egyházzal szembeni gyanú és elutasítás: kultúránk mély-tudatalattija. A párbeszéd, a találkozás pillanataiban ez elemi erővel tör felszínre. S láthatjuk a két nyelv harcát. A kegyes, vagy épp lovagi páncél-kidolgozottságú teológiai nyelv: mint mocsárban a nehézlovasság, süllyed el. Ön-analízisek ideje jött el, mindkét oldalon. Mert mit fényképeződött be kultúránk mély-tudatába? Holt tört össze a bizalom útja saját megújító forrásaihoz? Éppúgy, mint az egyházi hivatások esetében, egy „keretnarratívára" van szükség. Ami bizalmat ébreszt. Mert ennek hiányában marad a kultúrán és a mindennapokban a törés.
Kár lenne, nagy kár, e közös kirándulás elmaradásáért. Mert Christopher Jameson előadása még egy szempontból elgondolkodtat. A korai szerzetesség születéséről, a sivatagi atyák lelkiségéről. A „lelki démonokkal" való küzdés, úgy tűnik, a psziché egyetemes érvényű törvényeit hozta felszínre. Nem „egyház találmány" volt a jóhoz vezető út akadályainak feltérképezése. Cassianus, Evágriosz, Szent Nil és Heszükhiosz csoportosították a benső démonokat. Gastrimargia, torkosság; porneia, tisztátalanság; philargüria, kapzsiság; kenodokszia, kevélység, öndicséret; lupe, búskomorság, reményvesztettség (acedia, kedvetlenség, szomorúság – jóra való restség a latin hagyományban); katalalia, rágalmazás, becsületsértés; orge vagy oxicholia, haragvás; és pikria, keserűség, reménytelenség. Mindegyik a három fő kívánkozásra vezethető vissza, melyekről Szent János apostol beszél: a test kívánságára, a szemek kívánságára és az élet kevélységére (1 Ján 2,16). A felsorolt „démonok" ugyanannak az önzésnek csak változatai, téves önmegvalósítások. Mindegyikük szenvedély, thümosz. Olyan mértékvesztés, amely elfojtja a nouszt, és megcsonkítja, sőt le is rombolhatja bennünk Jézushoz, az ősképhez való hasonlóságunkat. Ha ezek tényleg lelkünk által megfigyelt egyetemes ős-tapasztalatok; a ha tényleg a boldogsághoz vezető út akadályai: miért nem nevezzük meg e tudás forrását? A keresztény tapasztalatot, s a Lélekkel való találkozást, mely e (küzdeni) tudást bennünk felszínre hozta? Az „egyház", a „szervezet" elleni bizalomhiány oldásának ez a tétje. Felismerni a Krisztust; a lélek ős-alapzatát és otthonát. Mely megtanít újra vágyakozni tudni és tenni a jót. S ami legfőbbképp: megtanít újra építeni a bennünk élő egyházat; s ennek az egyháznak a képét. Ha kell, radikális átöltözködésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése