C-év, 32. hét, Sze., Szent Márton ünnepe (Filem 7-20; Zs 145; Lk 17,20-25)
Még mindig az őszi séták íze. S a „templom-alapok lázadásának" gondolata jár bennem. Az angol táj, mint látkép, a kulturális örökség része. Magát az esztétikai megjelenést védik. Megőrizni a látványt a jövőnek. Az evangéliumi hagyomány őrzésének elgondolkodtató analógiája. Mert mi is a táj: változatlanság. S évről-évre, évszakról évszakra változás. Mint festmény kerete a szemünk. E keretben a látvány ugyanaz marad. Ám az emberek, generációk változnak. Szívünk benső tartalma, tudatunk változik.
Bár idegen vagyok e közegben, mégis, a tájhoz való viszonyon keresztül − mintha csak otthon lennék, olyan közvetlenséggel tudok szólni. Ez az a pont, a tájhoz való kötődés, mely az angol kultúra „bebocsátási pontja". A táj szépsége, életadó ereje, és méltósága. Meglepő, de az angol ember, különösen vidéken, de városon is, ezt a Tájat hordozza kulturális mélyemlékezetében. Bármennyire is a legpörgőbb a szekularizáció itt, paradox módon, ezt a legmélyebb, s talán végső gyökeret nem volt képes felszámolni.
(S eszembe jut az otthoni táj helyzete. Az utca- város-, és kültelki vidékekhez való viszony. A tájhoz való viszony tárja fel legmélyebben egy közösség kötődését vagy gyökértelenségét. A vizuális pusztítás − igen, ez a jó szó, nem az enyhébb „szennyezés" − különös önzésről árulkodik. Fájdalmas tény, talán még falvakban, vagy elvétve, egy-egy kisebb városunkban, találkozunk a „polgári kultúrával". Mint még élő benső igénnyel. De mi magyarok olyan különös, lelkünket badarságokért eladó „indián törzs" vagyunk. Egészségünk, pszichénk állapota, közéletünk: pontos tükre a tönkretett, elcsúnyított tájnak. Mind jellegtelenebb a külső, és a bennünk élő Táj. Frédi-Béni házak, mediterrán tetők, műanyag-sárga festékek. Teleplakátolt utcák: reklámok, politikusok. Illegális szemétlerakás.
Történelmi tájképeink „leromlottak", úgymond. A zalai dombok között sétálva, évekkel ezelőtt még megérintett az érzés: igen, Deák Ferenc ebben a tájban sétált. Vagy tudjuk-e, hogy Franz Kafka, katonavonaton, de látta a Széchenyi által megfigyelt Alföldet? Félek, önmagunkat cseréljük le, s múltunkat felejtjük el a „lecserélt tájjal." S így nézem, szent irigységgel, az angol táj szépségét. Felidézem a kirándulás képeit. Bárányok, lovak csendes léte ágak között; maguk is színek az őszi színekben. Amolyan vizuális haiku-k?)
Pedig az Isten országa is ilyen bennünk és általunk megőrzendő tájkép. Már most egymásnak, s az utánunk érkezőknek. „Mert az Isten országa közöttetek van." (Lk 17,21) S szép az eredeti sor rejtélye, hisz úgy is fordítható: „Mert az Isten országa bennetek van." (Lk 17,21). Olyan kevésszer 
gondolunk bele, ha van tétje és gyümölcse Isten szeretetének, akkor az Táj, mint Haza, s a benne lévők szeretete. Az istenhit lényege nem a „transzcendens nagyistenbe való belehabarodás." Egyre inkább gyanúval szemlélem a világból kikívánkozó, Isten abszolút hatalmát a bűnös ember/világ fölé emelő lelkiségeket. Megingott identitások hatalommal való flörtölése ez. Nem; Istent szeretni feloldódni tanít a mában. Összegyűjteni, előhozni a tájban lévő szépséget. Isten helyes eszkatológikus várása mindig figyelmes visszaút is az időben. Isten országa olyan, mint egy rendkívüli történelemóra. Meghallani tanít egymás hangját; s egymás megfigyelt hangján és szükségein keresztül: az ősök hangját. S így, a Táj szükségeit.
2010-11-11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése