Az első köd Londonban

Debussy és utcarészlet

Az első köd Londonban

A Jelenések könyve friss, avantgard nyelv. Nemcsak tartalmi, képi, de ránk gyakorolt nyelvi hatása is figyelmet érdemel. Izzó, színes, lávaszerű látomás. Szó szerint „megolvasztja" a mát, képlékennyé teszi a jelent. Köd hömpölyög londoni ablakom előtt. Feloldja a város körvonalait. A házak máskor merev élei, tömege közelebb jönnek. Alázatossá szelídül a város. Óvatosabban közlekedik a ködben, kissé magabiztosságát is veszíti: jobban figyel a közelségekre. A „közelség" jelenik meg. Valahogyan úgy, mint a kontraszt a látomás lüktetése és a vének nyugalma között. „A trónusból villámok törtek elõ, hangok és mennydörgések; a trónus előtt pedig hét lámpás égett lobogó lánggal: az Isten hét lelke." „Aki ott ült, hasonlónak látszott a jáspishoz és a karneolhoz; és a trónus körül szivárvány volt, amely pedig a smaragdhoz látszott hasonlónak. A trónus körül láttam huszonnégy trónt, és a trónusokon huszonnégy vént, amint ott ültek fehér ruhába öltözve, és a fejükön aranykorona." (Jel 4.5.4.)

A Jelenések könyve a végidők látomása. Eredeti szándéka szerint vigasztalni akarja az üldözést megtapasztalt legelső keresztény nemzedék tagjait. Végüzenete: győzedelmeskedik a jó. Mint a lázas testű gyermek fölé hajló anya vigasztalása: „Minden rendben lesz".

Történelmünk lázas rohanását megállítani: csak az Isten és a másikhoz közel hajló ember tudja. Semmi más. A történelem és életünk rendje, hogy helyreálljon, szükséges ez a jánosi színes felhő. Hogy az Istent hordozó nyelv terüljön ránk; a tájra. Ahogyan most is, a város fölötti köd, levágja a távoli részleteket. Összpontosul tekintetünk. Észrevesszük, felfedezzük, és biztatjuk a „közelit". Így tudatosul bennünk, hogy a dolgok itt, a percek és léptek pillérein nyugszanak. Tartalommal megtelő óráinkon, értelmes úttá összeálló útjainkon.

Mint egy barátság, egy szerelem, egy beszélgetés. Így tesz érzővé bennünket a karnyújtásnyira az Isten. Ami belátható emberi köreinken belül történik. Meglepő, mennyire a fény, az utakat és környezetet bevilágítás képei dominálnak. „A trónus előtt mintha üvegtenger lett volna, kristályhoz hasonló, és a trónusnál középen négy élőlény, elöl és hátul szemekkel tele."(Jel 4,6)

Isten avantgard nyelvünk. Kérdésbe tesz. Színekbe. Melyre gyermekkorunk szeme érzékenyült. Mint Debussy érzékeny impressziói a Noktürnökben. Érzékennyé tesz: asztal tapintására. Asztaltársra. Barátra. Az egymásért aggódás szálaira. A Jelenések könyvét olvasni most olyan, mint amikor színes üvegablakot, gyermekkorunk ámulatát helyezi szemünkbe az Isten. Újra látni a világot; és „újralátni". Ujjá. Nem vad látomás Jánosé. Szenvedélyes, de mint egy kamasz angyala a történelemnek: e roppant Lény utcáinkon megáll. S a legapróbb, legjelentéktelenebb részleteken elidőzik. S addig nézi, addig vár, addig bontogatja zárványainkat, míg őszintén gyönyörködni nem tudunk. Abban, hogy itt lehet(t)ünk. „A négy élőlény, amelynek egyenként hat szárnya volt, körös-körül és belül tele volt szemekkel, és szünet nélkül, éjjel és nappal ezt mondta: ʻSzent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő!'"

2010-11-16