Szőny István, Tavasz (1935)
Tábornokok egy másik Színeváltozásban
C-év, 35. hét, P. (Jel 20,1-4.11 - 21,2; Zs 83; Lk 21,29-33)
Az Észak és Dél Korea közötti feszült viszony testet öltött. Észak Korea tüzérséggel lőtte Yeonpyeong szigetét. Két dél-koreai katona meghalt, tizenhat polgári lakos ‒ békés halásztelepülések ‒ megsebesült. Észak Korea szerint ez válasz volt a dél-koreaiak futó tengeri hadgyakorlatára, ami „súlyos provokáció". Olvasom a feltüzelt nyilatkozatokat mindkét oldalon. „Megbocsáthatatlan támadás." „Hadseregünk ezúttal fizikálisan kell, hogy erőt mutasson, adminisztratív eszközök helyett (Észak Korea gazdasági bojkottja)." Az északiak szerint a déliek tüzeltek először, kiprovokálva a konfliktust. Talán Mrozek darabja a Ház a határon, jut eszembe. Békés látogatók toppannak be egy határon lévő házba. Kiderül, a két ellenséges ország ügynökei, a támadás jelére várnak.
Ismerős retorikák. A mindennapokból. S különös érzés, kívülről rápillantani, a háború előtti tudatmódosulásra. A dél-koreai elnök Lee Myung-bak átváltozott arca. S mind, az átváltozott arcú tábornokok. Összeszorított szájak. Keskenyedő szemek. S főleg páncél-mozdulatlan arcok.
Épp tegnap olvasom Freudot, Civilisation and Its Disconcents. A „halál-ösztön" képes elönteni az értelmet, a civilizációt magát ‒ ez ellen küzd minden kultúra. Freud képlete rendkívül egyszerű. A lelkiismeret, és a kulturális megfelelője, a Kultur-Überich (kulturális felettes én) képes megfékezni az értelmünk és életünk alatt húzódó káoszt. Képletében az ember és kultúra rendkívül törékeny.
A tábornokok transzfigurációja döbbenetes. Harci dobok peregnek. Megfigyelem az egyenruháikat, az elnökével együtt. Groteszk. Egyenruha, azaz zubbony felső és aprópöttyös nyakkendő. Hasonló tüzeket láttam égni az afganisztáni és az iraki háborúk kezdetén a világ vezetői szemében. Ugyanez a „dzsungelharcok a dzsungelért" harci lelkesedése izzik időről-időre fel közöttünk is. Mindenütt, ahol a hatalomnak tétje van, ahol a hatalom és befolyások újraelosztása történik.
Freud civilizációkritikája szinte megfellebbezhetetlen. Mégis, szeretném hinni, hogy nemcsak a „halál ösztönök" és az „életösztön" dualitásában élünk. Az Istenről való beszéd tétje ez. Korrigálni a világ banális, szappanopera-szerű és végletekig leegyszerűsített képeit Róla. Mert kell, hogy 'valaki' összetett látásra tanítson. Szükséges egy tapasztalat, ami kivezet az olcsó dualizmusok világából. Muszáj, hogy Isten maga szólalhasson meg. Hogy elmondhassa, félbeszakítatlanul, történetét. Egészen bizonyos, hogy az a figyelem, amit e Történetből tanulhatunk: nem a „bűntudattal szabályoz" és tartja féken az anarchisztikus ösztönöket. Freud világképében ez a „cenzor én", a közösségé vagy az egyéni lelkiismeret tartja vissza a pusztító, agresszív állatot. Isten azonban több mint kulturális szuperegó. A „harmadik út", ha úgy tetszik.
Létezik, csak nehéz felfognunk másságát, amikor a szeretet válik összetartó erővé. Nem külső tekintély, mint Freud „ősapja" akit a horda ideálként tisztelt és egyszerre félve rettegett. Isten benső történetünk, ahogyan a szeretet is. Úgy szabályoz és vezet, hogy azonosul, belülről, helyzeteinkkel. Áttetsző és egyszerű, mint a lélegzetvétel. Azt hiszem, amikor egymás felé fordulunk, emberként, akkor történik, akkor vezet bennünket az Isten. Nap mint nap emberivé oldja máskülönben tábornokosodó arcainkat.
2010-11-26, Notting Hill Carmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése