Az Egyesült Királyságban tett látogatásához mérhető fontosságában a pápa 2010. novemberi, Spanyolországi lelkipásztori útja. Ha igaz volt, hogy előbbi esetében Európa legszekulárisabb államába látogatott, úgy mostani látogatása sem csekélyebb kihívással teli. Európa leggyorsabban, s talán leglátványosabban szekularizálódó, tradicionálisan katolikus államáról van szó. A lelkipásztori út szellemi üzenetét a Szentszék tudatos pápai programként fogalmazza meg. Santiago de Compostella-i Szent Jakab Székesegyház felkeresése mélyen szimbolikus. Üzenet Európának, az idős és fiatal generációknak: térjünk vissza az apostol sírjához, térjünk vissza hitünk kezdeteihez, melyre Európa épült.
A látogatást a szekuláris kommentátorok a Vatikán „ellenoffenzívájaként" értékelik. A katolikus egyház mind határozottabb hangon szólítja a riasztóan elvilágiasodó Európát, hogy ne tagadja meg, s térjen vissza éltető keresztény gyökereihez. A „spanyol helyzet" nagyon komoly szembenézés. Nemcsak a helyi egyházak, de egyetemes katolicizmusunk számára is. A látogatás kiértékelésére és hatás-történetére, éppúgy, mint Anglia esetében, nagyon oda kell figyelni. Spanyolország fontos modell lehet. Egyrészt, szembenézni a szekularizáció kihívásával, egy hagyományos, „népegyházi" modellben gondolkodó egyház számára. Ez a stratégia-tervezés szempontjából fontos. Feltárni, mitől van válságban a „történelmi katolicizmus" nyelve, s nemcsak kifelé, de egyházon belül is. Másrészt, számunkra, magyaroknak is tanulságul szolgál a spanyol helyzetet közelebbről megfigyelni. A spanyol társadalom megosztottsága talán még a magyar társadalom megosztottságánál is élesebb. A jobb és baloldal küzdelme, az egyházakat is érintő kultúrharc közepette ugyanis könnyen elsikkad a lényeg. A spanyol társadalom gyorsuló szekularizációja, s ezzel arányosan a keresztény tanításról való leválás a fiatalok körében.
A hispániai statisztikai adatok riasztóan kijózanítóak. A mise-részvétel számottevően csökken, az egyházközségek elidősödése egyre szembetűnőbb. 1994 óta a magukat katolikusnak vallók száma csaknem tíz százalékkal, 73 százalékra esett. A katolikusok 14.4 százaléka jár rendszeresen misére. A katolicizmus azonban, mint márka, tagadhatatlanul nem tűnt el. Helybeli elemzők figyelmeztetnek, korai lenne a „spanyol egyház kómájáról" beszélni.
A spanyol egyház és a szekuláris kultúra közötti konfliktus jóval mélyebbre vezet a statisztika adatainál. A történelem folyamán a mostani Spanyolország a legkevésbé katolikus, s a demográfiai vizsgálatok szerint a társadalom „dekatolizációja" folytatódni fog. XVI. Benedek rendkívüli kihívással néz szeme egy olyan nemzet esetében, amely csak az elmúlt néhány évet tekintve is, komoly változásokon ment keresztül. A törvényhozáson átment a homoszexuális házasságok engedélyezése, a válás könnyebbé tétele, az abortusz liberalizálása. 2004 óta, a szocialista Jose Luis Rodriguez Zapatero miniszterelnöksége alatt tetőzött a liberális gondolkodás. Végső pontként, kormányzata megszüntette az állami iskolákban való kötelező hitoktatást, a társadalom szekuláris igényeire hivatkozva. Törvényhozás és egyház viszonya történelmi mélyponton van. Szó szerint törésponton.
A látogatás elleni demonstrációkat ebben a közegben érdemes olvasni. Nem szabad „divattüntetésekként" elintézni a barcelonai demonstrációt, a pápai út költségségeire hivatkozó, vagy a pedofilbotrányok elleni tiltakozó transzparenseket. A homoszexuális és leszbikus szervezetek Barcelonai Sagrada Familia Bazilika elé, sőt templomon belülre meghirdetett csókolózós „rendzavarásánál" is tovább kell látni. Az egyház és kultúra közötti konfliktus nem ezeken az indulati szinteken fog tisztázódni.
Ezért kell objektíven látni és meghallgatni XVI. Benedeket. Őszintén gondolkodó pápáról van szó. Működő közösségekért, a szociális igazságosságért emel hangot. Akkor is, ha régi nyelven teszi, korlátaival. Kívánatosnak tart „egy olyan Spanyolországot és Európát, mely nemcsak az emberek anyagi szükségeivel, de morális, társadalmi, szellemi és vallási szükségleteivel is foglalkozik, hisz ezek emberségünk valódi alapjai." A pápa nyelve és üzenete mindig az egyház lelkiségének és teológiájának összefoglalása. Értékeivel és korlátaival. S talán nem véletlen, hogy Európa és az Egyház „határhelyzeteinek" idején a II. Vatikáni Zsinat egyik legtehetségesebb teológusa képviseli a katolicizmust. S a hispániai látogatás kapcsán nem csak az a lényeges, amit a pápa mond, de épp ilyen fontos, hogyan értelmezzük szavait. Különösen olyan „határhelyzetekben", mint a mostani látogatás.
Mert Benedek tagadhatatlanul a határhelyzetek pápája lett. Az első egyházfő a történelem folyamán, akinek közege a szekuláris Európa. Aki ellen tüntetnek. Ő az első pápa, aki szembesülni kénytelen a szekuláris közeg elutasításával, és azzal, hogy e megváltozott közeg visszakérdez. Hogy a szekuláris-liberális törvényhozás az egyház sztenderd-alaptanításaival szembe megy. Spanyolországban a legélesebb a politikai-, kulturális, és morális konfliktus. Fogalmazhatunk úgy, hogy a legakutabb az egyház és kultúra közötti krízis.
S van valami bensőséges egymásra utaltság a „konzervatív", idős pápa és a fiatal katolikus nemzedékek között. Meg kell tanulni azonosulni a határhelyzetek pápájával. A konfliktusnak ez az intenzitása tükör katolicizmusunknak. Szembenézni a kihívással: utat kell találnunk a szekuláris kultúra „hordozóihoz." S látnunk kell, XVI. Benedek ezzel küzd: nincs megfelelő nyelvünk a szekularitáshoz. Nincs modellünk a kultúráról, nincs megfelelő stratégiánk hozzá. Nem értjük a szekularitás motívumait, s különösen, a kereszténységhez, mint Egyházhoz való viszonyát. Az új katolikus nemzedék feladata lesz belátni, hogy a régi, „apologetikus modellben" való gondolkodás elégtelen. Mert az apologetikus hitvédelem ellenségképet teremt, ez a médiuma. Ma párbeszédre van szükség az egyház és kultúra között kialakult krízisről. Mert a Spanyol helyzet e történeti és nyelvi krízis összefoglalása. Santiagoban, a pápa érkezése előtti napokban, a rohamrendőrséggel csaptak össze a tiltakozók. Szimbolikus megnyilvánulásaként a „nyelvi szakadéknak", néhányuk vörös zászlót hordozott: „Én nem várlak." Pedig ez nem igaz. A szekuláris kultúra mélységes szenvedést és benső elbizonytalanodást hordoz. Nincs nyelve saját passiótörtét kifejezni. A szekularizációval való találkozás alkalom eltöprengeni: tesz-e erőfeszítést az egyház, hogy megértse e kultúra résztvevőinek „szekuláris szenvedést"? A homoszexualitás megítélésében, például elgondolkodunk-e e minta terjedésének mélyebb okairól. Megpróbáljuk-e megérteni, mint az apai- és anyai szeretet krízisét? Belegondolunk e doktriner vitáink közepette, miközben olyan őrült kijelentéseket hallani, hogy az „AIDS Isten büntetése a homoszexualitásért", hogy a homoszexualitásban az elveszett, eleve meg nem kapott apát keressük, a „szeretet földönkívülijeiként"? Nagyon mögé kéne néznünk a világunk „ledarálta" szülői szerepeknek és következményeinek. Kiderülhet, hogy sebei kollektív történetünk.
A spanyol történet egyszerűen kényszerít bennünket, katolikusokat, hogy felelősen gondolkodjunk az egyház történetéről. A történelmi és kulturális helyzeteket a maguk komplexitásában kell nézni. Nem lehet, nem szabad az „egyház ellenségei" és a „bűnös világ" már ezerszer bevált képleteivel elintézni mindent. Spanyolország mély történelmi sebeket hordoz. A spanyol polgárháborúban az egyház kiállása a „vörös" köztársaságiak ellen máig trauma e társadalmon belül. Mint ahogyan a köztársaságiak brutális egyházüldözése is. S azt sem szabad nem észrevenni, mutatnak rá a helyzet ismerői, hogy a vallásos örökséggel való szakítás Franco diktatúráját követte. Ellenreakcióként merev társadalmi és kulturális képleteire, és a vaskezű politikai kontrollra. 1975 után „robbant" a hedonizmus, és a szekuláris kulturális öntudat. Spanyolország népei lépésenként sodródtak mind távolabb a vallásos örökségétől. Pedig csak néhány évtizede történt, hogy az állami iskolák osztályaiban Franco képe és a kereszt egyszerre voltak kinn a falakon. Sok spanyol liberális máig összekapcsolja az egyházat Franco rezsimjével. Ezt az összefonódást nevezik meg a későbbi elidegenülés forrásául. Franco utáni években a demokrácia és szekularizáció szinonimává lett.
Ami tény: a plébániák egyre több fiatalt veszítenek el. A civil házasságok száma először múlta felül az egyházi házasságkötések számát. Mára egy rendkívül kényes, és összetett helyzet állt elő. Egyházon belül is jelen van a megosztottság. Sok katolikus hűséges kíván maradni hitéhez, miközben mind kevésbé azonosulnak a Pápa és a spanyol püspökök konzervativizmusával, akiket még II. János Pál nevezett ki. Ezt a hangot nem meghallgatni, dialógusban, súlyos erővesztés lehet a jövőre nézve. Mint ahogyan azt is, hogy a spanyol egyház igyekszik új utakat keresve utolérni a kort, releváns válaszokat adni az elmúlt ötven drámai változásaira. Megfogalmazni Krisztus tanítását ott, ahol az embereket mára az utca, a popzene, vagy az információs társadalom neveli, a „névtelen tekintélyek". Az egyházaknak egy olyan helyzetben kell tanulságot tenniük Krisztusról, ahol a család és a plébániaközösség hitátadó szerepe jelentősen meggyengült. A barcelonai Sagrada Familia, Gaudi tervezte bazilika, melyet a pápa szentelt fel, buzdítás egyházon belül szembenézni a szekularizáció kihívásaival. Itt homíliájában a homoszexuális házasság ellenében, férfi és nő házasságának értéke mellett emelt hangot, mely a kultúra stabilitásának alapja.
A spanyol látogatást érdemes egybevetni az angliai úttal. 2010 szeptemberében, az Egyesült Királyságban, mindenki meglepetésére megfordult a pápát övező bizalmatlanság. A liberális média hozzáállása gyökeresen megváltozott: attól, amit és ahogyan XVI. Benedek szólt. Határozott, tiszta gondolatai és alázata meggyőzték a közt: van mondanivalója. Katolicizmusának fajsúlyos tartalma van, konzervatív humanizmusa megkérdőjelezhetetlen. Most, a spanyol közegben a pápa hangja mintha keményebb lenne. Itt egy magabiztos, jóval apologetikusabb pápa szólal meg, a kormányzat liberalizmusával szemben. Angliában a pedofil bűncselekményekért őszintén bocsánatot kérő pápát láttak. Talán ez volt a fordulópont. Ebben a pápai gesztusban, egész program rejlik, mely nyelvet régóta beszélnünk kéne, mint egyház a világ felé. Az egyház emberi zuhanásairól, és küzdelmeiről, emberi nyelven, már régen kellett volna beszélni. Folyamatosan láttatni az egyház törékeny arcát. Talán akkor most a szekuláris világgal, konfliktushelyzetekben, más lenne a viszony. XVI. Benedek joggal ítélte el az egyház- és papságellenességet Santiagóban. S joggal hangsúlyozta „a párbeszéd szükségességét, és nem a konfrontációt, hit és szekularizáció között."
Ebben azonban döntő, vajon saját helyzetein töprengő, krízisein hangosan beszélni tudó kereszténységet lát-e a világ. Mely passiótörténetekben saját szenvedését ismeri fel kultúránk. Meggyőződésem, nagyban csökkenne az egyháztól való félelem. S amikor kipattannak „kríziseink", a külvilág indulata. Imádkozni kell (az ima gondolkodás értelmében is!), hogy Benedek Pápával felismerjük: „borderline helyzetekben" is a Tanítás iránti bizalom megőrzése a tét.
2010-11-08
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése