2010. december 31., péntek

Mítoszokból kilépni



Savernake-forest, téli reggel (foto: balintbeckett)

Mítoszokból kilépni


A-év, karácsonyi idő, december 31. (1Jn 2,18-21; Zs 95; Jn 1,1-18)


Napokban olvasom Tina Beattie provokatívan gondolatgazdag könyvét. „Új katolikus feminizmus" a címe. Kérlelhetetlenül érvel, hogy a nőihez, az anyaihoz való viszonyt − a keresztény valláson belül muszáj felülvizsgálni. Minden archaikus kultúra a nőhöz, az anyasághoz a halát és az életet egyaránt társította. A nőben hordozott és világra hozott élet: az elmúlásba való belépés kapuja is volt. Valahol mélyen igaztalan ez a növekvő életet méhében hordó „anyával" szemben. A figyelem e női élethordozásra összpontosult. S mivel az ember véges, halandó lény: kultúrák társították az anyaihoz, a nőihez a halált. Ki nem mondva, félelemben, a „nőit" tették felelőssé. Mintha ő lenne a felelős. Ezért látjuk a „nőihez" társítva a káoszt, a rendet elnyelő formátlanságot, sötétséget. S mindez a „megbélyegzés" felvilágosodott világunkban is tovább él. Freud a „halálösztönnel" szemben védi a civilizációt. Az Egy illúzió jövője c. könyvének alapgondolata ez. A civilizáció küzd a fenyegető „női" őserő ellen.

Tina Beattie Passió-elemzése provokáció; ám hasznos gondolatébresztés. Nem is gondoljuk át, hogy a hagyományos kereszt-szimbolika milyen mélyen megismételheti ezt a dualista megváltás-sémát. Fenyegető női „káosz" és az azt legyőző Isteni Akarat. A Kereszt, bizony, ha nem nézünk a patriarkális teológiai konstrukció mögé: reprodukálja ezt a küzdelmet. A „Szenvedéstörténet" így válik egy kozmikus Oedipus-dráma egy verziójává. Az erős „Isten" a civilizáció garantálója. A „Vallás" erkölcsi és jogi rendszerei tartják féken a „halálösztönt". S Freud, tényleg joggal figyeli meg: „Isten" is így válik egy ilyen „féken tartó rendszerré". Férfias rendszerré, miután a „kultúra" nem más, mint uralom a „női" princípiumot hordozó káosz, a természet és a halál felett. Freud megfigyeli, mire jár civilizációs agyunk. A vallás fejlődése egybeesik az erős apa-Istenek megjelenésével. S e fejlődés végén, mondja, megjelenik az egyedülálló Atya-Isten; aki védelmet nyújt a természet elemeivel szemben. Viszonzásként, ha engedelmeskedünk törvényeinek.

Világunkat mélyen megjelöli a nőitől való félelem. Az „anyák" történeteit nem ismeri a világ. Nem kíváncsi rá; s főleg nem szenvedésüket meghallgatni. Ha Karácsonynak, a Megtestesülésnek van tanítása, akkor az ez. Félelemmentesen együtt élni a nemeknek. Új érdeklődést tanulni egymás karizmái és szükségei iránt. Felfedezni, hogy közösen hordozott Társ az Isten. S hogy ez az Isten korántsem esik egybe mitikus képzeteinkkel. Mert akár hívőként, akár nem hívőként, bizony, a fent megfigyelt freudi istent kanonizáljuk. S e logikától marad erőszakos a kor, amiben élünk. Önmagát és egymást meghallgatni nem tudó. S így „havazzák be processzoraink", fojtják el, e legfontosabb mélybe nézésünket. Tudunk-e új viszonyt teremteni anima- és animus önmagunk; pszichénk és Isten között. (S Beattie érzéstelenítés nélkül kimondja, ahogyan ő látja a „cölebsz" férfi-teológiát. Állandó küzdelem és félelem a „nővivel" szemben, félem a testtől − ami formálja a nyugati teológiai (és egyházi) gondolkodást.)

Ebből a logikából kilépés az év végén ma ünnepelt Emmánuel. Az, hogy Isten „Emmánuel", azaz „velünk-az-Isten", fontos új viszony. Mítikus ellentétekhez ragaszkodó korunkban már rég nem gondolkodunk el e név jelentőségéről. Főleg nem következményeiről. Pedig megtanítana közeledni egymáshoz. Emberi szálainkat komolyan venni. Az „Emmánuel", aki mindig velünk van, sebző dualizmusainkat számolja fel. A családot, az emberi közösséget, a barátságokat helyezi új fénybe. S különösen a férfi és a nő barátságát; viszonyát. A születéshez, az anyához való viszonyunkat.

Mert az óesztendő utolsó napján a hálaadás tétje ez. Hálát adni nem csak Istennek, de, elsősorban egymásnak. Megköszönni, hogy a másik, megpróbálta képességei szerint a legtöbbet: és megjelenítette Istent. Gyöngédségét, tisztánlátását, és megbocsájtását. A legfontosabb pillanatokban.


2010-12-31

2010. december 30., csütörtök

Történetek mögé



Savernake-forest (foto: balintbeckett)

Történetek mögé


A-év, karácsony nyolcada Cs. (1Jn 2,12-17; Zs 95; Lk 2,36-40)


Megfigyelem az „érkezés" közvetlen környezetét. S érdemes eltöprengeni a Megtestesülés „fogadtatásán". Csendes világ ez. Eszköztelen, hatalom nélküli. Különös módon, ezt a parányi Istenembert, hamarosan királyi külsőségekbe öltözteti az emberi gondolkodás. A keresztény teológia fejlődése, a harmadik, negyedik század nagy szakmai zsinatai: a hatalom, az erő, az uralkodói külsőségekbe fogalmazták Jézus személyét.

A Megváltót azonban, tudnunk kell kivetkőztetni e sablonokból. Nem mintha Krisztus mint Király, mint világteremtő Logosz hatalma ne volna igaz. Azonban érkezésének szerénysége maga kinyilatkoztatás. A teológiai építmények óvatos visszabontása fontos, épp mai korunkban. Eltűnt, meggyöngült az apai tekintély. Úgy tűnik, a patriarkális alá-fölé rendeltségeknek lejárt az ideje. Szülői szerepek megváltoztak; s főképpen az uralkodó hatalom képei. A mediatizált − képek − által közvetített világban ezer darabra törött az igaz, a szép, és a jó. Vagy lehet, csak a „szép, jó és igaz" régi megfogalmazási formái változtak meg, gyökeresen?

Az evangéliumok szegény, korai tudósításaiban nyoma sincs a „hatalom képeinek" Jézusról. S ez bátorító. Ma, amikor a hit és hitgyakorlás válságáról beszélünk, talán helyesebb e „képek" válságáról beszélni. A patriarkális, férfi-központú, és atyai tekintélyre éplő konstrukciók inogtak meg. S nagyon elképzelhetőnek tartom, hogy az egyháziassághoz kötött lemorzsolódás, e „képek" vagy „hatalmi hermeneutikák" megingása. E képek meghaltak, úgymond. Történeti- és kulturális szavatosságuk lejárt. Nem vonzanak többé. S talán ezért némulnak el bennünk, a fiatal generációban, a hozzájuk köthető történetmondás. Nem tudom; minden csak töprengés. Szembenézés azzal az új némasággal, amit a régi, megszokott hatalmi Képeinkben érzek. S az „Exodus", a kivonulás hiánya az, amikor nem nézünk szembe a narratív keretek kiégésével.

Az első „karácsonyi történetek" egy másfajta Jelenlétet mutatnak. A Kisded, maga a növekvő Megváltó élet, nem hatalmi ábrázolásokba tagozódik be. Nem is hatalom; ahogy jelen van, vagy ahogy észlelik. Öreg, életük alkonyán megszólaló „próféták", egyszerű emberi tanulságtételek figyelnek rá. Pásztorok, idegenből érkező „bölcsek". S mint ma, egy végtelen törékeny, szó szerint agg nénike. „Anna, Fánuel leánya, Áser törzséből. Nagyon előrehaladott korú volt…, és már nyolcvannégy éve özvegy volt." (Lk 2,36-37)

Hiszem, hogy a hatalomtól megtisztított „hatalom" vonz. Isten képét visszahelyezni az emberi egyszerűségekbe. Azokba a helyzetekbe, amikben és amikért megtestesült. Ahogyan mi magunk is helyzeteinkbe testesülten járunk. Ez a „hatalom" vonzani fog. Átsugárzik korunk megingó hatalmi és fogalmi díszletein át. S lehet, még a templombensőink sem fognak változni. Egyszerűen másként kell beszélünk meglévő ábrázolásainkról. Újra fogalmazni a kort, szó szerint, amiben élsz. Újra megfogalmazni, újra megfigyelni, és beszélni róla. Magunkról. Egymásról. Újra érdeklődni korunkról, mint szerelmünkről. Ahol számítanak rezdülései. A kereszténység, és benne kultúránk, új karácsonyi fordulata? Lehet így is nevezni. A megfigyelt, az oda-figyelt kor a lényeg. Felülvizsgált nyelvünk. A kikerülés régi vonzásokból, s belépés, nyelv-tanulás: új vonzásokról. „Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta." (Lk 2,39-40)


2010. december 30.


2010. december 28., kedd

Aprószentek, visszaút az albumban



Vidéki est (foto: balintbeckett)

Aprószentek, visszaút az albumban


Még tart az ünnep; nemcsak hangulatában. Megfigyelem, most, néhány nappal karácsony után kezdünk gondolkodni az ünnepről. Híradások, rádió. Ma reggel értékes gondolatra ébredek. Idős hang beszél, a békéről. Elmondja, a béke nem a háború és konfliktusok hiánya. Sokkal több annál. Ahogyan a természethez, ünnepekhez, napi találkozásokhoz viszonyulunk. Különösen a természettel való kötelék gondolata ragad meg.

Reggel megfigyelem a kápolna „betlehemjét". A jászolt. Érdekes. Keleti szobrok, kövek, sok-sok virág. És szín. Derű. Látszik, hogy nők, nővérek díszítették. Gonddal, mint egy kertet. Modellje ez életünknek.

Ezek elé a színek elé képzelem idősebb Brueghel Aprószentek, „Betlehemi gyermekgyilkosság" képét. Amikor a félelem marad a világ uraiban. Mint Heródes. Viszonyaink, egyensúlyaink elvesztésének szimbóluma.

Ám sokkal inkább élő bennem az ünnepi látogatás képe idős barátomnál Wiltshire-ben. Gyönyörű havas táj. Éjszaka Holdfény. Békés kipillantani az ablakon. Éjjel fel is kelek, néhány éjszakai felvételt készítek. Aznap este vacsora; majd ajándékozás. Itt huszonhatodikán, „boxing day". Másnap; sok felvételt készítek a gyerekekről. Edward egy éves, James három. Edwardról sok jó képet tudok készíteni. James-ről talán, ha kettőt. Bele van zsongva a sínes vasútba. Apukájával rendületlenül építik. Lehetetlen a tekintetét a kamerának megkapni.

Ismét másnap; s az a másnap már tegnap előtt. A gyerekek keresztszülei vannak még velünk. A „drawing roomban" mise, a családnál. Tündöklő tiszta, fényes délelőtt. A szőnyegen még ott a vasút. Szerte a tegnap este megkapott ajándékok. Könyvek, parfümök, fényképek. Különös egysége a „misének", épp Szent család ünnepén. Tudom, a karácsony nem idill; de az emberi szálak valóságát most semmi nem tudja felülírni. Igyekszem is magamba inni minden részletet. Edward vad cumizását. Rügyezni kezdő értelmét. Jacke kutya melankolikus nyugalmát. Az az oktalan állatka magányosnak érezte magát karácsonykor. Felfogta, az ajándékbontás leköti gazdái és barátai figyelmét; és ő nem ember. Megfigyelem a tüzet is. A tűzhely tényleg az estek szíve. S élvezem Tim angolját, nyugdíjas, de még két évig aktív jogász.

Visszatérve az ajándékok és a játékvasút képéhez a fényben. Itt vannak körülöttünk és bennünk, a hétköznapokban is. Valami − ez az életünk rendje − láthatatlan réteg megakadályozza, hogy ezekbe az ünnepekbe gyakrabban közelítsünk. Pedig, épp úgy, mint gyermekeink foganására és születésére, van rá esély. Újra felépíteni, meggyökereztetni karácsony titkát. A mindennapi újjászületést; és a gyakoribb ünnepét. Idős barátomtól nagy tanítás erre a gyönyörűen megterített asztal. Talán sikerül egy-két képet feltennem a napokban. Ha ez Savernake-forestbeli látogatás velem marad még kis ideig. Van rá esély.


2010. december 28.


2010. december 24., péntek

[homilia] A Születéstörténet komolyan vétele

Szeretettel: Bálint.

A Születéstörténet komolyan vétele

 

Kezdet. Emberi kezdet. Ünnepel a világ. A keresztények a Megváltót. Itt, az ünnepi vacsora után, a King's College kórusának karácsonyi énekeit hallgatjuk. Nem tudni miért, de itt odaszegeződik a képernyők elé az ország. Tiszta öröm, emberi melegség. Az énekek között szentírási részletek Jézus Krisztus születéséről. Elhallgat a hétköznapok rohanása. Szeretjük ennek az estének a békéjét. Valóban csendes és áldott éj. A béke sohasem idill.

Talán több időt kéne ebben a békességben töltenünk. Míg fel nem tűnne a hétköznapok zajlásával szemben, hogy ezt a Békét szenvedélyesen szeretni lehet. Mélyebbre ivódna bennünk, mint kultúrában; mint fegyverekhez szokott civilizációban. Ahogyan nem merünk, nem tudunk egymás szemébe hosszabban nézni, úgy félünk Karácsony éjszaka békéjébe pillantani. Pedig kéne, izzó szenvedéllyel, állni, keresni e tekintetet. Rácsodálkozni: hogy megszépülhet a történelem. Egyetlen éjszakán. Itt, a mi történetünk.

Mert ami ott, abban a születésben történt, azon az éjszakán, sok szempontból nem volt idilli. Két törékeny emberi életút, házastársak, épp most ágazott hármas úttá. Gyermekük született; "gyermekük". Még bennem kavarog az új BBC Születés-feldolgozás záró képe. A férj, József csak a szülési fájdalmak között fogja meg újra felesége kezét. Aki "más gyermekét" hordozta. A film valóságos, tolófájásos, szülést ábrázol. Hús-vér születést. Nem retusál a történelem függönyén át. S nagyon fontos ez a realizmus.

A "Szentcsalád" idilli képe, karácsonyest áhítata mögött élő az üdvtörténet. Lassan felfedezzük, újra, azt a Máriát, Józsefet és kisgyermeket, akik valójában "fogságban" élnek. Otthonuktól távol, úton, menekülőben Egyiptomba, idegenek között lakva. Észre kell vennünk a vándorlást. S forrás, fontos forrás lesz ez az úton levés. Archetípusa, ősképe, mintája: történő történelem (Buber) a hit. Letelepedett kereszténységünk (ami egyébként most éppen mállik, jó ideje) felszíne alatt: karácsonyest első kiszolgáltatottságáról kezdünk majd el gondolkodni. Az úton-levésről. Szavaink, teológiánk, kultúránk úton levéséről. Vágyaink, reményeink, generációs előre-tekintésünk úton levéséről.

S ezeken a hamarosan közelgő karácsony-éjszakákon, megszületnek majd az új típusú imák. Amikor nap mint nap kimondjuk vágyunkat a megérkezésre. Mert komoly benső vándorlások kezdődnek el; az eljövendő egyház/zsinagóga hordozóiban. Akik most vagyunk, régi, lebomló világunk határain. Új érzéke születik majd a történelemnek; és a közös történetmondásnak. Szolidárisabb kor érkezik el. Mert épp kultúránkban átélt "fogsághelyzeteinkből" születik meg egy mélyebb egymásra figyelés. Tudatalattinkként jön felszínre: összegyűjteni és őrizni mindazt, ami emberségünket alapozza. Így válik újra mindenki fontossá.

S így jut eszembe a délelőtti kép. Széttöri karácsony idilljét. Ám egyszerre helyreállítása ez valóságunknak. Fiatal, Krisztus-hajú ember üvölt fájdalmasan egy forgalmas út közepén. Zebrán áll, a járdaszigeten. Botrányosan groteszk, és torokszaggató. Letölt nadrágban áll. Kétoldalt bőrönd. Üvölt, szinte az artikulálatlanság határán. "Apa". "Anya." "Testvér." "Nővér." Nem üvölt mást, hangja félelmetes. Mint a fuldokló kiáltása. Épp a telefonon vagyok, szüleimnek telefonálok. Megyek tovább, torokszorultan. Ez a világ. Az izoláció ami, aki ott áll csupaszon, szemérmétől megfosztottan. Mert, s ez is karácsony titkához tartozik, emellett a lemorzsolódás mellett megyünk el. Nap mint nap. Nem rákérdezve, hová is vezet világunk. Milyen technológiák, piaci kommunikációk oltárán, gazdasági reményeket űzve adjuk fel és felejtjük a legfontosabb eseményt: a Családot. Emberi szálainkat, az emberi odafigyelést. És mind több ember kerül oda az "útközépre". Tudsz-e ilyen helyzetben szólni? Lehet-e, tudnál-e mit mondani. Azt hiszem, ezek a pontok, az ima születése. Történetünk komolyan vétele.

 

2010. december 24.


[homilia] Útra kelni

Áldott, Békés Karácsonyt kívánok és Boldog Új Esztendőt!
Szeretettel: Bálint.

Hans Urs von Balthasar

 

ÚTRAKELNI A SÖTÉTSÉGBE ISTENNEL

 

 

Az angyal így szólt hozzájuk:

 

„Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek: ma született az Üdvözítő Dávid városában. Ő a Messiás és az Úr. Ez a jele: kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve" (Lk 2,10-12).

 

Karácsony éjszakáján angyal szól a pásztorokhoz. Isten szemkápráztató dicsőségének fényét ragyogja rájuk - s ők nagyon megijednek. Félelmetes, földön túli fényözön adja tudtul: az angyal a menny küldötte és e világosság ellenállhatatlan hatalomba öltözteti. E tekintéllyel azt parancsolja nekik, hogy ne féljenek, hanem öleljék át ezt az örömhírt, mellyel hozzájuk küldetett. S miközben beszél, számos angyaltársa csatlakozik hozzá. Így egyesülnek „Gloriát" énekelve − dicsőítik Istent a magasságban és a békét hirdetnek a földön élő, jó akaratú embereknek. Majd azt olvassuk, hogy „az angyalok visszatértek a mennybe" (Lk 2,15). Minden valószínűség szerint az énekük gyönyörű szép volt, és a pásztorok boldogan hallgatták őket. S egész biztosan sajnálkoztak is, amikor a „koncert" véget ért és az előadók eltűntek a mennyei függöny mögött. Titokban azonban meg is könnyebbülhettek egy kicsit, amikor az isteni dicsőség szokatlan fénye megszűnt, s a mennyei zene ismeretlen muzsikája elhallgatott - s ismét ott lehettek a már ezerszer ismerős földi sötétségükben. Bizonnyal úgy érezhettek, mint az elnyűtt, rongyos ruhájú koldusok, akik hirtelen a király fogadótermében találják magukat, pompázatos ruhákba öltözött udvaroncok között; ám akik boldogan „szöknek meg" az ajándékba kapott új lábbelivel.

 

A különös azonban az, hogy a mennyei valóság félelmet ébresztő dicsősége, mely épp csak elenyészett, lelkükben hagyta az emberi öröm tovább izzó parazsát. A fényt, mely az örömteli várakozásé, s mely éberen tartja bennük a mennyre mutató angyal szavát, s mely útra készteti őket Betlehembe. Most hátat fordíthatnak a mennyei dicsőség teljes epifániájának - hisz ez csak kiindulás volt, mindössze kezdeti sziporka. Ösztönzés, mely elvezet az igazi úti célhoz. Ami megmaradt a jelenésből, az mindössze az ige szívükben elültetett parányi magja. Ige-mag, mely most a várakozás, a kíváncsiság és a reménység formáját magára öltve növekedni kezd: „Így biztatták egymást: Menjünk át Betlehembe! Hadd lássuk a történteket, amiket az Úr hírül adott nekünk" (Lk 2,15). Látni akarták az igét, amely most bekövetkezett. Nem az angyal mennyektől ragyogó szavát, ez már lényegtelenné vált számukra. Az angyal beszédének tartalmát kívánják látni. Magát a Gyermeket, „pólyába takarva és jászolba fektetve" (Lk 2,12). Azt az igét szeretnék látni, ami „megtörtént". Azt a Szót, mely bekövetkezett, az igét, mely nemcsak kiejtett szó, de „tett". Ami nemcsak hallható - de látható is!

 

Tehát a szó, amit a pásztorok látni szeretnének, nem az angyal szava. Az csak a meghirdetés volt, kérügma, ahogyan ma mondanánk. Csupán útjelző. Az angyalok, mennyei tekintélyükkel, eltűnnek. Ők a mennyei szférához tartoznak. Ami velük marad, mindössze az útirány a „végbevitt" igéhez. Isten által beteljesítve természetesen, amint éppen úgy Isten az, aki tudomásukra hozta mindezt az angyalok által.

 

Útra kelnek hát, menny mögöttük, és a földi jel szemeik előtt. De Uram, micsoda egy jel! Nem a Kisded, hanem csupán egy kisded. Aki épp olyan, mint a másik. Nem különleges gyermek. Nem olyan csecsemő, aki mennyei fényt sugározna magából, ahogyan a szentképfestők ábrázolták, éppen ellenkezőleg: ez a gyermek annyira „dicstelen", amennyire az egyáltalán csak lehetséges. „Pólyába kötözve" (Lk 2,12). Úgy, hogy még mozogni sem tud. Ott fekszik, úgymond „bebörtönözve", azokban a ruhákban, melyeket mások szerető gondoskodása adott köré. A bölcsőjében sincs semmi felemelő, amiben fekszik. Semmi az égadta világon, ami akár halványan emlékeztetne az éneklő angyalok mennyei dicsőségére. Tényleg semmi nincs, ami figyelmet érdemelne; a pásztorokat éjszakai utazásuk végén a legátlagosabb jelenet fogadja. E szegényesség szinte kifejezetten kiábrándító. A színhely mélységesen emberi és mindennapos, valami teljes profanitás járja át, semmi előkelő megjelenés - kivéve magát a puszta tényt, hogy ez a megígért jel, s az valóban itt van.

 

A pásztorok hisznek az igének. Ez a szó a mennyből a földre küldi őket, és amint előrehaladnak ösvényükön a fényből a sötétbe, a rendkívüliből az átlagosba, a páratlan Istentapasztalatból az emberi találkozás megszokott világába, a „fenti" tündöklésből a „lenti" szegénységbe, megkapják a szükséges megerősítést: a jel kifejező. De vajon miért? Azért, mert a Fenséges Isten ugyanazt az utat járta be, mint ők. Maga mögött hagyta dicsőségét és alászállt a világ sötétjébe, egy gyermek nyilvánvaló jelentéktelenségébe, az emberi megszorítások és kötelékek rabságába, a barlangistálló ínségébe. Ez a cselekvő Ige, és a pásztorok még nem is tudják, mint ahogy senki sem, hogy e munkálkodó Ige milyen mélyre hatol majd a sötétségben. Minden eseményben bárki másnál alább fog ereszkedni az evilágiba, a nyilvánvalóan jelentéktelenbe és profánba; abba, ami megkötözött, szegény és erőtlen; oly mélyre, hogy nem is leszünk képesek megtenni útjának utolsó állomását. Egy nehéz sziklakő torlaszolja majd el az utat, elválasztva a többieket a továbbhaladástól. Eközben majd ő, a legszörnyűbb éjszakában, legvégsőbb elhagyatottságban és egyedüllétben - alászáll majd a poklokra elhunyt embertestvéreihez.

 

Ebből az igazságból fakad:  a keresztény, hogy megtalálja Istent, a világ utcáira küldetik, a megbéklyózott és a szegény felebaráthoz, mindenkihez, aki szenved, éhes és szomjazik. Mindazokhoz, akik ruhátlanok, betegek és börtönben vannak. Innentől ez az ő helye; mindegyikükkel azonosulnia kell. Ez az a nagy öröm, ami ma a keresztényeknek hirdettetik; mert ez ugyanaz az út, ahogyan Isten a Megváltót elküldte hozzánk. Mi magunk is lehetünk szegények és megkötözöttek, a szabadulás szükségében lévők. Ugyanakkor, amint megízleltük a szabadulás örömét, máris küldetünk, hogy csatlakozzunk a szegényekhez és rabságban lévőkhöz.

 

De ki az, aki képes megszaporázni lépteit az úton, mely Isten dicsőségéből a jászolban fekvő szegény Krisztus alakjához vezet? Nem az, aki saját örömére szeret útra kelni. Az ilyen más ösvényeken indul el, melyek igen valószínű, épp az ellenkező irányba tartanak majd. Olyan utakon, melyek saját létének nyomorúságából egy álomszerű, megkísértett menny felé vezetnek, a rövid élvezetek vagy a könnyű feledés illuzórikus világa. Ezzel szemben, egyedül az képes a mennyből, a világon át, egészen az elveszettek poklaira utazni, aki szíve mélyéig tisztában van küldetésével: így kell cselekednie. Aki ilyen, az képes engedelmeskedni annak a hívásnak, mely erősebb, mint saját kényelme és vonakodása. Ennek az elhívásnak abszolút hatalma és tekintélye van életem fölött. Alávetem neki magam, mert magasabb szintről érkezik, mint egzisztenciám egésze. E hívás a szívemet szólítja, egész önmagam átadását követeli. Rejtett, parancsoló ragyogása akarva-nem akarva kötelez az engedelmességre. Lehet, hogy nem is tudom, ki az aki szolgálatára lefoglal. De egyben, igenis bizonyos vagyok. Ha megmaradok „önmagamba zártan", ha saját magam keresem, akkor soha nem érem el azt a békét, mely Isten szerettein nyugszik. Ezért muszáj elindulnom. Mennem kell a szegényeket és a bebörtönzötteket szolgálni. El kell, hogy veszítsem a lelkem, hogy úja visszanyerhessem; hisz amíg ragaszkodom hozzá, mindaddig elveszítem. Ez a kérlelhetetlen, csendes Ige (mely mindazonáltal eltéveszthetetlen) ég a szívemben és nem hagy békében.

 

Más részein a földnek milliók vannak, akik éheznek, akik végkimerülésig dolgoznak napi éhbérekért, akiket igavonó barommá aláznak a kizsákmányolásban. Gondolj  az erőszaktól szenvedő népekre, akiknek háborúi soha nem érnek véget. Mert bizonyos érdekek (mely nem az övék) azt kívánják, hogy nyomorúságuk tovább folytatódjon. Tudom nagyon jól, hogy szavaim a haladásról és felszabadulásról nevetést és gúnyos mosolyt fakasztanak azok arcán, akik az emberiség elkövetkezendő évtizedeit előrejelzik. S valóban, elég csak megnyitni a szemem és fülem, és hallani fogom, amint az igaztalanul elnyomottak egyre hangosabban kiáltanak napról napra. S velük együtt szintén látom a hatalmasok csillogását, akik mindenre elszántak, a gyűlölködésre és pusztításra, csakhogy a hatalmat megszerezzék. Ők a sötétség „szuperhatalmai"; torkaik előtt minden bátorságunk elenyészik, és minden hitet elveszítünk a szívünkbe írt küldetésben. Megremegünk abban a misszióban, amely egykor oly fénylő volt, örömteli és békét forrásozó. Állkapcsaik szorításában minden reményt elveszítünk, hogy tényleg megláthatjuk a „pólyába takart", szegény Krisztusra. Mit érhet el nyomorúságosan szegény misszióm, a fehérré izzított kemencébe hullajtott vízcsepp? Mi az értelme erőfeszítéseimnek, elkötelezettségemnek, áldozatomnak, Istenhez folyamodásomnak egy olyan világért, amely készen áll a pusztulásra?

 

„Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek…Ma született az Üdvözítő" (Lk 2,10-11), aki mint Isten Fia, az Atya egyszülött fia beutazta azt az ösvényt (engedelmességben az Atyának) amely az Abbától a világ sötétségébe vezet. Mögötte mindenhatóság és szabadság. Előtte mindössze erőtlenség, kötelékek és engedelmesség. Mögötte a mindent átfogó Isteni értelem; előtte halál értelmetlenségének távlata a kereszten, megfeszítve, két bűnöző közt. Mögötte az Atyánál való élet gyönyörűsége; előtte a keserves szolidaritás azokkal, akik egyáltalán nem ismerik az Atyát, akik nem akarják ismerni Őt és tagadják létét. Örvendezz hát, mert maga Isten végigment előtted ezen az úton! A Fiú útravalója az volt, hogy tudta: Atyja akaratát cselekszi. Magával vitte azt a szakadatlan imádságot, hogy az Atya akarata teljesedjen ezen a sötét földön, amint a fényességes mennyben is. Ő magával vitte az örömét, hogy az Atya elrejtette ezeket a bölcsek elől, és a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki, az egyszerűnek és a szegénynek. „Én vagyok az út", és ez az út „Az igazság" számodra − mondja. Ezen az úton járva találod meg „az életet". Az „út mentén", mely én vagyok, tanulod meg elveszíteni életed, hogy megtalálhasd azt. Itt tanulod meg, hogy magad fölé nőj, kétszínűségekből egy olyan igazságba, ami több, mint te vagy. Emberi nézőpontból minden sötétnek tűnhet; elkötelezettséged jólllehet, terméketlennek és kudarcnak látszik. Ám ne félj: te Isten ösvényén jársz. „Ne féljen a ti szívetek: higgyetek Istenben és higgyetek énbennem is." Én előttetek járok, és a felgyújtom a keresztény szeretet tüzeit számotokra. Ez elvezet majd a legmegközelíthetetlenebb felebarátodhoz, aki a legelhagyottabb személy Istentől. Ám ez már magának az Isteni szeretetnek az útja. Rajta a helyes ösvényen jársz. Mert mindazok, akik megtagadják magukat, hogy teljesítsék a szeretet küldetését - a jó úton járnak.

 

Csodák történhetnek ezen az úton. Nyilvánvalóan jelentéktelen, hétköznapi csodák, amiket majd senki nem vesz észre. A Gyermeknek a fellelése - „pólyába takarva és jászolba fektetve" - már önmagában is, nemde ilyen csoda? S mikor valaki küldetése, mélyen elrejtve szívében, célt ér; amikor békét és örömet visz oda, ahol eddig nem volt más csak kétségbeesés ér reménytelenség, nemde ilyen csoda? S amikor valaki képes apró lángot gyújtani a mindent átható sötétség közepén? Amikor egy szív ragyogni kezd, mely már nem mert többé hinni semmiben? Most mi magunk is megerősítést kapunk, hogy az angyal szava, melynek megpróbálunk engedelmeskedni, el fog vezetni minket is oda, ahol Isten Igéje és Fia emberré lett.  Biztosítékunk van, hogy a ma minden zaja és képtelensége ellenére, itt és most, 2010. december 25-én, Karácsony éppoly valóságos, mint kétezer évvel ezelőtt. Isten egyszer s mindenkorra elkezdte utazását felénk. És semmi, még a világ vége sem fogja megállítani, hogy közénk jöjjön és velünk lakozzék.  

 

 


 

 


2010. december 21., kedd

Utazás a Középponthoz



Monet-kert, Giverny

Utazás a Középponthoz


A-év, ádvent 4. hét, K. (Én 2,8-14 v. Szof 3,14-18a; Zs 32; Lk 1,39-45)


„Kelj föl, kedvesem, szépségem jöjj már!...Mutasd meg arcodat, hallasd a hangodat, mert kellemes a hangod, és bájos az arcod!" (Én 2,13.14). Ha a Szentírást a táguló galaxisokhoz hasonlítjuk, az Énekek Éneke a „nagy Bumm" középpontja. Kézbe véve is „magjánál" nyílik ki a Biblia. Hasonlóan az emberhez, bal oldalán, a szíve helyén található e középpont. E teremtő kezdet, mint az ikonok fordított perspektívája, a hallgató szívét találja meg: „Megdobogtattad szívemet, húgom, menyasszonyom, megdobogtattad szemed egy pillantásával" (Én 4,9). Olvasd így, most ádventben, az Énekek Énekét. Rájössz, mekkora tanúságtétel ez a Feltámadásról. Az egyetemes megújulás öröme ez: egyetlen személyben koncentrálódva. Tele van élettel, reménységgel, a beteljesedés örömével: „Szerelmesem hangját hallom!" (Én 2,8).

Tudtunkra adja: van a térnek és az időnek egy olyan zónája, melyben legyőzetik a múló idő. Egzisztenciánkba van egy anamnetikus, emlékező bejárat, melyen belépve élettel telik meg minden. Újra bejárható lesz minden út. „Vigyél engem magaddal, fussunk, vezess a szobádba, királyom!" (Én 1,4). S nem véletlen, hogy a szerelem élményének szavaival próbálja kifejezni e teljességét a szerző. A szerelemben felborul minden. Irányaid, megszokásaid, ítéleteid, viszonyaid, attitűdjeid, minden addigi ritmus és megoldás. „Nézd, vége van a télnek, elmúlt az esőzés, elment. Megjelentek a virágok a földön, itt az éneklés ideje, gerlebúgás hangzik földünkön. Érleli első gyümölcsét a fügefa, és a virágzó szőlők illatoznak" (Én 2,12-13).

Nem a külvilág változik meg, hanem az Istenre tekintő ember. A szeretet, a szerelem, az imádás élményében szüntelenül hallunk egy benső hangot. Élményeink elmúlnak, továbbvitetünk; de mégis azt kiáltja valaki: van visszaút, van visszatérés, újra életre kel majd minden. Vedd így kezedbe az Énekek Éneke verseit: a Teremtés kezdőpillanatába térsz vissza. Egyszerre vagy jelen földi élményeid „tér-idejének keresztjén", s ott, ahonnan kozmoszod útra indult. Ádventnek ezt az „ellenszelét" lélegezve, érzed az arcod mögött futó történetek sorát. Tulajdonképpen az ember azért homo erectus, felegyenesedett ember: mert emlékeink kötege tart. Arcod mögött futó szüntelen történeteidtől emberi az emberi arc.

Azt gondoljuk, hogy a szeretet intenzív élménye mindig jelen idő. Az; és mégsem. A szív, amikor szeret, eredendő tisztaságába érkezik vissza. Ezért szeretni mindig az istenismeret zónájába visszatérés is. „Szerelmem enyém, s én az övé vagyok" (Én 2,16). Semmi − amit e kezdet megjelölt − nem múlik el.


2004.


2010. december 19., vasárnap

Hóesés (amikor bezárnak a repterek)



Havas utca (foto: balintbeckett)

Hóesés (amikor bezárnak a repterek)


Vad hóesés Londonban. Bezárnak a repterek. A máskülönben kavargóan szürke londoni hétköznapokat befedi egy mindent átfogó fehérség. A tudósítások járhatatlanná vált utakról számolnak be. Megtorpan minden. A gyerekek az úton, mintegy tündértől igézve járnak. Hógolyót gyúrnak, szemmel láthatóan révületben lépnek ki a világból. Nem egyszerűen az utcán vannak. Több ennél: egy új médiumban.

Ezekben a napokban, órákban Hans Urs von Balthasar teológiai esztétikáját és Theo-Drámáját olvasom. Vaskos kötetek, hetedik illetve ötödik rész. "Az új szövetség" és "az utolsó felvonás" könyveket. E klasszikus munkák szintén egyfajta hóesés. Hittel megírt szövegek. Mind mélyebben bevezetnek egy olyan benső tájba, ahol Isten még valóság. Ahol a gondolkodás a hitben valóság-tapasztalat; legátfogóbb benső tájunkról, az Istenről. Balthasar világa tenger. Mélyen beúszni e tengerbe. Ezzel a hasonlattal persze vigyázni kell. Eszembe jut, normandiai torokszorító élményem. Beúsztam a tükörnyugodt tengerbe; s elragadott, magával vitt az áramlás. Nagyon nehéz volt, ahogy végül mégis közeledni látszott a part. Újra. Valami ilyesmi lehet elmélyedni a hitben. Elmélyedni szerelemben, házasságban; a gyermeknevelés felelősségében. Egyszer csak ráeszmélünk: valóságukra.

Ma délután barátom önéletrajzát olvasom. Az első tíz évet. Megrendülten hajlok részletei fölé. Van, ami egyetemesen összeköt bennünket. Az otthon, nevek, családi jövés-menések. S a történelem külső, nagyobb ívei.

Balthasar fölé hajlok. Az London School of Economics könytáránál nincs nyugalmasabb pontja ilyenkor a városnak. Törékeny üvegépület. Öt emelet, körben óriás csigalépcső. Szinte pánikszorongásom van. Lépni alig tudok, egyszerűen megbénít a magasság. S most, ádventi estéken, mikor csaknem telesen üres a könyvtár: érezni azt az egyetemes törékenységet, ami összeköt. Minden intézményt; minden embert. Az európai üzleti képzés szíve. Mégis, vékony, törékeny csigaház.

S itt olvasom Balthasar gyönyörű gondolatait Isten önkiüresítéséről. Mely áthatja a Teremtés és a megváltás művét. Minden Isten e kenózisán, önátadásán nyugszik. Első kiüresedése a Teremtés maga. Melyben megosztja szabadságát az emberrel. Ugyanez az önátadás ismétlődik meg a Megtestesülésben, Karácsony eseményében. A testté lett Fiú kifejezi Atyja iránti szeretetét. Magára veszi a teremtményi engedelmességet. Engedelmes istenemberré válik a karácsonyi születésben. S ez a kenózis folytatódik, teljesedik be a Kereszten. (Jel 13,13)

Irdatlan jövés-menés, amiben élünk. Facebookon töltött idők. Balthasar hosszú, folyamnyi munkái. Más dimenzió. Valóban élünk-e? Kilépve a biológiai, emberléptékű időből? Kezdem azt hinni, hogy a "középkor" embere, a hit világában, valóságosabb világot élt. Illúzióival együtt; mert a személyesség, az emberi közelség sohasem illúzió.

Zavar ebben a világban a dolgok átmenetisége. Ma ebéd egy emelettel fölöttem, Dominique és Marie-Christine-nél. Nyolc teríték. Abrosz. Francia elegancia és ízlés a nyugdíjas házaspár otthonában. S végre igazi könyvespolc. André Malraux Supernaturel-je, nagy albumok között. Könyvek között nem érzem ezt a mindent magával söprő változást. Megállni. Sok mindenre megtanít a Könyv. Türelemre, lapok-gondolatok arcába nézni. A Könyv talán a szerelemre is tanít. Gyönyörködni a világban. A figyelemre mindenképp. Benső tekintetváltásokra.

Így ragadt itt fejemben Balthasar egy sora. Jézus a kereszten azt mondja: "szomjazom!" A jánosi hagyományban kenózisa-önkiüresítése csúcspontja a Kereszt. Szép akkor is e szimbolika, ha hátborzongatóan figyelmen kívül hagyja a szenvedés realizmusát. "Szomjazom!" Jézus a szeretetben mindenét elosztotta, átadta, odaadta. Ezért mondhatja: "szomjazom". Szomjazom a szeretetet.


2010.


[homilia] A Jel

Szeretettel, Bálint.

A Jel

A-év,  ádvent 4. hét, V. (Iz 7,10-14)

 

"Az Úr újra szólt Acházhoz. Azt mondta: "Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélységeiből, akár felülről a magasból" (Iz 7,10-11). "Jelet kérni." De mi is a jel jelentése az életünkben? Mikor kérsz jelet; mikor van szüksége jelre közösségeinknek? A jel, legközelibb szinonimája a jelzés, mindig útközben ér bennünket. Abban az állapotban, amikor még nem érkeztünk meg valahová. Vagy: amikor nem tudjuk az irányokat. A jel mindig akkor adatik, amikor megtorpanunk, amikor nem tudjuk, hogyan s merre tovább.

Jelre várni. Ebben a magatartásban érezzük, hogy alakítható a történetünk. Tudjuk, hogy van folytatása. Ám az is tudatosul bennünk, hogy ehhez a folytatáshoz nem elegendők a múlt irányai. Ebben az értelemben, "jelre várni", ez már hívő állapot. Tágra nyílik a szem; érzékennyé válik a fül; párbeszédre szomjassá a szív; és felelőssé az értelem.

Izajás próféta szövege a nekünk adatott Jelről, valóban ádvent címere. Megtudjuk, rányílik a szemünk, hogy a jel valóban Istentől adatik. Már adatott. Ádvent érlel meg bennünket a felismerésre: múltunk-jelenünk és jövőnk között szakadék, diszkontinuitás húzódik. Nem magától értetődő összefüggésük. S e szakadékot egyedül Isten jelenléte képes betölteni. Amit úgy nevezünk, "kegyelem". Mint a hóesés fehérsége egybeköt távoli részleteket. "Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el" (Iz 7,14).

Jelet hazátlanságunkban, az otthontól távol kérünk. A Jel amikor adatik, vele-benne-általa haza, otthon, és biztonság: hazaérkezés adatik. Így értjük meg Karácsony küszöbén: a Jelnél, a közénk születő Istenünknél nincs ami közelebb lenne lényünkhöz. S nincs, ami mélyebb közösségbe vonna a hozzánk legközelebbiekkel. Akiket szerethetünk.


2010. december 17., péntek

Népszabadság cikk, Felelősség az élet iránt dec.17.

http://nol.hu/lap/forum/20101217-felelosseg_az_elet_irant

Minden megváltozik


Minden megváltozik


A-év, ádvent 3. Hét, Szo. (Szof 3,14-18. a)


A legnagyobb titok az ember változása. Változhatsz-e; megváltozhatunk-e? Ádventben épp az tudatosult bennünk, hogy mennyi mindent hordoz magában életünk áramlása. Mennyi minden került éveink folyamába az első mosoly megszületése óta. Játék, örömök, felnőtté válás; sebek, a szeretet kisiklásai, félbe maradt alapszavaink. S ádvent közösségi rétege azt is megsejdíti, hogy életed az emberi történelem egészét hordozza. Egyszerre tükrözöd és táplálod a történelem tengerét. Belőlünk születhetnek békék; általunk és bennünk kezdődhetnek el a háborúk. Családok békessége; és családok lassú mállása.

Szofóniás próféta az ádventi önismeret magvát tárja fel. Válaszol kérdésünkre, vajon megváltozhat-e, és kiteljesedhet-e az ember. Válhat-e újra áttetszővé, újra forrássá. "Dalolj, Sion lánya, zengj éneket Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből, Jeruzsálem lánya. Elvette az Úr ítéletedet, elűzte ellenségedet; Izráel királya, az Úr közöttetek van, ne félj többé semmi rossztól!" (Szof 3,14). Mély személyes és közösségi üzenet ez. Izráel királya nem a földi uralkodó, hanem az Isten. Minden földi hatalom le rá kell, hogy eszméljen: az igazságosság és a jog forrása Ő.

Személyes szinten lélektani térképünk Szofóniás örömhíre. A személyiség éltető centruma a megérkező Isten! Nem már bennünk lévő képeink róla, a történelemkönyvek, ideológiák vagy korszellem torzításában. A személy nem maradhat individualitás, "ego". Sokkal inkább "kettős naprendszer" az alaptermészetünk. A valódi Isten és valódi önmagunk párbeszéde. Ezt az eredendő közösséget hozhatjuk felszínre magunkban. S kultúránkban. Ha szavaid eredeténél jelen van ez a párbeszéd, mielőtt megszólalnál: kommunikáló lénnyé válsz. Azt adod, a mindennapok gyökerei közt, amit történetünk leginkább szomjazik. A másik magányát csillapító s felszámoló szeretetet. Most kéne "emlékezned" gyűrűd fényét, s különös testmelegét. Az arany természete különös. Fényét nem kívülről kapja, belülről fénylik. Vissza-vezet az első szeretethez. A szeretet és öröm felelősségét mondja ki. "Ne félj Sion, ne lankadjon kezed! Veled van az Úr, a te Istened, az erős szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel, úgy mintha ünnepet ülne" (Szof 3,17-18).



2000.


A mai Népszabadságban megjelent az "Felelősség az Élet iránt" c. írásom, a Közoktatás törvény vitaanyaga és az érettségi rendszer reformja kapcsán. Humanitások és reáltudás viszonyáról. A felvetettek nem a természettudományos és reáltárgyak szembeállításáról szólnak. Bármennyire is úgy hangozzék. Amire fel szeretném hívni a figyelmet, a két tudásterület viszányának tisztázatlansága az iskolai curriculumban. A volt, és a jelenlegi szabályozások sem "integrációs" mintában gondolkodnak, sajnos. Egy idős barátom írta, hogy szerinte abszurd, hogy ma is a 18. életév az érettségi, mint az ő korában a negyvenes években. A tudásanyag sok-sokszorosára növekedett azóta. A rohamtempós reformokban, amit a kormányzat még addig akar ledarálni, amíg hivatkozhat a "kétharmados felhatalmazásra", nem látszik, hogy komoly elgondolkodás történne a humán és reálterületek EGYÜTTLÁTÁSÁN.


2010. december 15., szerda

Éjszakai utazás



Éjszakai utazás


A-év, ádvent 3. Hét, Cs.


Hazaút Londonból. Elkezdem írni a mai homiliát, és látom, hogy a naptárnak rossz lapját hoztam magammal. Az olvasmányok a másik oldalon maradtak. Ádventi utazás. Az autópálya az éjszakában Saint-Exupéry Éjszakai repülését juttatja eszembe. Kiszakadás az idegenből - hazatalálás az ádvent. Hazavitetünk, mint ahogyan reggel reményeink szerint már Magyarországon ébredünk. A szülőföldön. Ádvent, épp úgy, mint ez az éjszakai utazás: rád talál az öröm. Ráébredünk, hogy szüntelenül adatik, körülölel, éltet egy eleddig magától értetődőnek vett légkör. A szavaidnak, érzéseidnek, tetteidnek és imádságodnak értéket és fajsúlyt adó gravitáció. Egyetlen, életünk tényeire bomló szó: kegyelem. És a belőle újra és újra kibomló Szülőföld. Különös, mindig a hazautak, a hazaérkezések teszik láthatóvá akit úgy hívunk, "Isten".

A La Manche csatornán való átkeléskor Bach Brandenburgi versenyét hallgattam. Ebből a tengerből jöttünk; a teremtő szeretetnek ebből a hullámzásából. Kezeddel meríted - a teremtés naplója: üres a tenger. Nincs visszaút. A parton vagyunk; a partok gazdagságában. Végtelen rengése, áramló felszíne valahol Isten ön-kiüresítésére emlékeztet. Odaadta értünk magát, üressé változott. Hogy szemlélhesse mélységeit az ember. A tenger szótlansága ikonja annak, hogy az Isteni Szó kimondatott. Immár köztünk van. Közöttünk kell keresnünk és hallgatnunk. Előtted a tenger. (Gimnazista koromból eszembe jut a földszinti folyosó és az emeleti lépcsősor találkozása. A felfelé. S a Fonográf együttes dala, ami megjelölte azokat az induló éveket. Izgalma volt Bródy szép sorának. "A korlát láncainak dől a csillagász".) S ebből a tengerből bomlik ki a Teremtés, az élővilág. Bach zenéje ebből a csendből meríti lélegzését. Mint dallamának fáradhatatlan próbálkozásai és szüntelen mélyülő gazdagsága, az egész Teremtés maga Isten közénk érkezése. És velünk történik mindez; a hullámzás; a partok találkozása. Az emberi szónál gazdagabb imában: amikor értünk imádkozik teremtésnyi szavában az Isten.


(2001?)

2010. december 14., kedd

Istenekről és emberekről




Jézus Krisztus születése


A-év, ádvent 3. hét, K. (Jer 23,5-8; Mt 1,18-24)


A párhuzam a Teremtés könyve és Máté evangéliumának kezdete között folytatódik. A nemzetségtábla bűntől terhelt nemzedékeinek „káoszából" Jézus Krisztus születése teremt új világot. Megteremtetik az új Nap a történelem éjszakájában. Ma Jézus Krisztus születése tovább mélyíti a párhuzamot a paradicsomtörténettel. Itt is két személy - Mária és József - közös történetével találkozunk. Ellentétben az első emberpár elbukásával, kettőjük között felnövekszik a szeretet. Párbeszédük a jónak nyit utat. Kettejük között nagyra nő a bizalom. „Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek, de mielőtt egybekeltek volna, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el" (Mt 1,19).

Hús-vér, eleven, de töredékes szeretet ez József részéről. Az a határ, ahová férfiszív önerőből képes eljutni. Kettejük története valós emberi dráma. Korántsem kiszínezett történet. A fiatal nő gyermeket vár, de nem tőle. Valódi krízishelyzet ez, hisz „nem akarta őt megszégyeníteni," mégis azt határozza, „hogy titokban bocsátja el" (Mt 1,19). Épp József szándéka mutatja, hogy a történet nem kitalált. Teljesen önmagunkra ismerünk: elbocsátaná. S éppúgy, mint valós világunknak, Józsefnek is Isteni beavatkozásra van szüksége - noha Mária ártatlan. „Íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből" (Mt 1,20-21).

Felébredve, József küzdelme kezdődik el az angyal szavával. Nem tudjuk, mennyi időt vett igénybe, egy pillanatot, napokat, hónapokat? Ám mire Jézus megszületik, bensője egészen átalakul az angyali üzenet tüzében.


2000.



Istenekről és emberekről


Nem tudom, vetítik-e már otthon. Des hommes et des dieux (francia, rendező Xavier Beauvois 2010), angolul of Gods and men. Cisztercita szerzetesek története. Algériában iszlám fundamentalisták végzik ki a falujukban mindvégig hűségesen kitartó férfiakat. A mozi nézőtere különös időutazás. Idő-Passió. Valahogy így képzelem, amikor idegen civilizációk találkoznak. A jelenet ismerős a sci-fi filmekből. Odatolni arcunkat, orrunkat, szemünket, ujjainkat. Egymáshoz. Így érintkezik poszt-keresztény világunk már csak filmeken megjelenített Krisztusával.

Érkezünk a Cruzon-Mayfair termébe. Kifacsartan, nagyvárosi tülekedésből. Popcorn. Néhány bombázó ujjatlan ruhában. Ez a londoni tél. Kint mínuszok. Lassan megtelik a terem. A kettes, kisebbik vetítő. Bárcsak itt lenne az egész világ.

A vászon valójában vetített ikon ma. Az ikon teológiai alapigazsága szerint: amit látunk, tiszteletünk − figyelmünk − visszaháramlik az ősképre. Krisztusra. Egykori hús-vér szereplők, valódi karakterek személyére. Jelenlétük valós; és ez átüt a színészi játékon is. Már az első képek után megértjük, nem szerzeteseket látunk, hanem hivatásos színészeket. Az arcuk, s ez az első beavatásunk a történet valóságába, azonban nem színészarc. Semmi pojácás. Semmi felületesség. Letisztult tekintetek. Tiszták. Marie-Claire és Dominique, a Chemin Neuf közösség férj-feleség szerzetesei másnap elmondják, hogyan készültek heteken át a szereplők. Valódi kolostorban. Az énekeket, napirendet követve. Lelkigyakorlaton. Mert valóban átváltozásban eljátszott történet ez.

A történet maga a történelem. Egy kis kolostor lakói szembesülnek az erőszak megjelenésével a hétköznapokban. Vallási radikálisok megkéselnek fiatal arab lányokat a buszon, mert nincs rajtuk fátyol. Osztoznak a család gyászában. Cipőt osztanak. Egyikük idős orvos, maga is asztmával küzd. Ha kell, szerelemről tanít, családi kényszerházassággal szembenéző lánnyal beszélget érzéseiről. A többi az újsághírekből ismerős. Horvát vendégmunkásokat gépfegyvereznek le. Destabilizálódik a régió.

A szeparatisták megérkeznek a kolostorba is. Karácsony éjszakáján. Akár az aznap éjszaka halállal végződne. Ám a közösség vezetője a Koránból idéz. A békéről. S tudtukra adja, hogy ez az éjszaka más. Mert a béke Hercege született meg. „Nem tudtuk". A támadók elmennek; a gyógyszereket akarták elvinni sebesült embereiknek. Innen indul az emberi jellemek drámája. Félnek. Van aki menni akar, van aki nem. Pattanásig feszülnek idegek és helyzetek. Dilemmák nőnek szó szerint keresztté. Menni vagy maradni. Együtt maradni.

Egy idő után óvatosan vesszük a levegőt a nézőtéren. Már nem is a vászonra, de elsősorban belülre figyelünk. Kultúránknak arra a keresztény szövegére, melyből érkeztünk. Ide, a konzumerizmus és az identitásvesztés leg-peremeire. S valahol mindenki tudja, hogy ez a történet valós. A bomba nő is tudja, aki a Passiótörténet finisében kimegy. Mire e film a szerzetesek utolsó együtt elköltött vacsorájához érkezik: már benn vagyunk az evangéliumban. Az, hogy a tragédia bekövetkezik, egyedül az ünnepből sejtjük. Bizonyosak lehetünk, a filmtörténet legszebb utolsó vacsora jelenetét láthatjuk. Arcok. Tanítványok. Fejek. Mosolyok. A szeretet gesztusai. Idős, középkorú, és fiatalemberek. Két palack bor kerül az asztalra. Az aranytartalékból.

Igaza van Levinasnak. Az emberi arc a történelem összefoglalása. Legvédtelenebb testrészünk. Ölj! Szeress! Mindkét szenvedélyt kiváltja, annyira zavarba hoz. A tanítványi közösség, ott abban az algír faluban, a kolostorban, és ott a színészek közössége − együtt rajzolja meg Krisztus arcát. Zavarba hozó arcát. Ebbe az arcba, a mi arcunkba csap bele a kolostor lerohanása. Idős, védtelen emberek tűnnek el a ködben.

Igen, a téli ködben együtt vonulnak elrablók és elhurcoltak. Feloldódnak, belezuhannak egy nagy, kollektív távolságba. Túszok. Valószínűleg politikai manipulációk, történelmi háttérjátszmák áldozatai. Máig nem tisztázott, miért nem jutottak eredményre a tárgyalások a francia kormánnyal. Lehet, a helyi kormányerők végezték ki őket? Hogy az iszlám szélsőséges csoportokat lehetetlenné tegyék a nemzetközi közvélemény előtt. Nem tudni. Csak kivégzésük biztos. És a közösségvezető imája, ami valódi naplójából megmaradt; miközben a Koránt olvasta. E zárószavakat nem tudom pontosan felidézni. Csak a tényt, és az érzést. Megbocsátásban látja a szélsőségeseket. Látja vakságukat. S tudja, hogy bekövetkezhető haláluk közösségvállalás lesz a többi névtelennel. Konfliktusok névtelen áldozataival.

A film értéke, az elemi erejű időutazás. Ahogy egyszerre újra el kezd beszélni, élővé válik vallásunk; amit elharsog ez az itteni köd. Ezt a kilépést önmagunkból, ezt a föléhajlást a Hagyományra, kéne ismételnünk. Újra és újra. Amíg be nem áll valóságunk és az elfeledett Isten egyensúlya. Ahogy egy gyönyörű dal tanítja komolyan venni életünk lepergő filmjét. „Elszáll a nyár: múlt idő/ Hűtlen, mint minden szerető/ Az a kéz a tarkón elkísér/ Mind, aki indul, körbeér/ Mindenki hazatér." (Ákos, Kéz a tarkón in: A katona imája)


2010. december 14.