Savernake-forest (foto: balintbeckett)
Történetek mögé
A-év, karácsony nyolcada Cs. (1Jn 2,12-17; Zs 95; Lk 2,36-40)
Megfigyelem az „érkezés" közvetlen környezetét. S érdemes eltöprengeni a Megtestesülés „fogadtatásán". Csendes világ ez. Eszköztelen, hatalom nélküli. Különös módon, ezt a parányi Istenembert, hamarosan királyi külsőségekbe öltözteti az emberi gondolkodás. A keresztény teológia fejlődése, a harmadik, negyedik század nagy szakmai zsinatai: a hatalom, az erő, az uralkodói külsőségekbe fogalmazták Jézus személyét.
A Megváltót azonban, tudnunk kell kivetkőztetni e sablonokból. Nem mintha Krisztus mint Király, mint világteremtő Logosz hatalma ne volna igaz. Azonban érkezésének szerénysége maga kinyilatkoztatás. A teológiai építmények óvatos visszabontása fontos, épp mai korunkban. Eltűnt, meggyöngült az apai tekintély. Úgy tűnik, a patriarkális alá-fölé rendeltségeknek lejárt az ideje. Szülői szerepek megváltoztak; s főképpen az uralkodó hatalom képei. A mediatizált − képek − által közvetített világban ezer darabra törött az igaz, a szép, és a jó. Vagy lehet, csak a „szép, jó és igaz" régi megfogalmazási formái változtak meg, gyökeresen?
Az evangéliumok szegény, korai tudósításaiban nyoma sincs a „hatalom képeinek" Jézusról. S ez bátorító. Ma, amikor a hit és hitgyakorlás válságáról beszélünk, talán helyesebb e „képek" válságáról beszélni. A patriarkális, férfi-központú, és atyai tekintélyre éplő konstrukciók inogtak meg. S nagyon elképzelhetőnek tartom, hogy az egyháziassághoz kötött lemorzsolódás, e „képek" vagy „hatalmi hermeneutikák" megingása. E képek meghaltak, úgymond. Történeti- és kulturális szavatosságuk lejárt. Nem vonzanak többé. S talán ezért némulnak el bennünk, a fiatal generációban, a hozzájuk köthető történetmondás. Nem tudom; minden csak töprengés. Szembenézés azzal az új némasággal, amit a régi, megszokott hatalmi Képeinkben érzek. S az „Exodus", a kivonulás hiánya az, amikor nem nézünk szembe a narratív keretek kiégésével.
Az első „karácsonyi történetek" egy másfajta Jelenlétet mutatnak. A Kisded, maga a növekvő Megváltó élet, nem hatalmi ábrázolásokba tagozódik be. Nem is hatalom; ahogy jelen van, vagy ahogy észlelik. Öreg, életük alkonyán megszólaló „próféták", egyszerű emberi tanulságtételek figyelnek rá. Pásztorok, idegenből érkező „bölcsek". S mint ma, egy végtelen törékeny, szó szerint agg nénike. „Anna, Fánuel leánya, Áser törzséből. Nagyon előrehaladott korú volt…, és már nyolcvannégy éve özvegy volt." (Lk 2,36-37)
Hiszem, hogy a hatalomtól megtisztított „hatalom" vonz. Isten képét visszahelyezni az emberi egyszerűségekbe. Azokba a helyzetekbe, amikben és amikért megtestesült. Ahogyan mi magunk is helyzeteinkbe testesülten járunk. Ez a „hatalom" vonzani fog. Átsugárzik korunk megingó hatalmi és fogalmi díszletein át. S lehet, még a templombensőink sem fognak változni. Egyszerűen másként kell beszélünk meglévő ábrázolásainkról. Újra fogalmazni a kort, szó szerint, amiben élsz. Újra megfogalmazni, újra megfigyelni, és beszélni róla. Magunkról. Egymásról. Újra érdeklődni korunkról, mint szerelmünkről. Ahol számítanak rezdülései. A kereszténység, és benne kultúránk, új karácsonyi fordulata? Lehet így is nevezni. A megfigyelt, az oda-figyelt kor a lényeg. Felülvizsgált nyelvünk. A kikerülés régi vonzásokból, s belépés, nyelv-tanulás: új vonzásokról. „Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta." (Lk 2,39-40)
2010. december 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése