A Születéstörténet komolyan vétele
Kezdet. Emberi kezdet. Ünnepel a világ. A keresztények a Megváltót. Itt, az ünnepi vacsora után, a King's College kórusának karácsonyi énekeit hallgatjuk. Nem tudni miért, de itt odaszegeződik a képernyők elé az ország. Tiszta öröm, emberi melegség. Az énekek között szentírási részletek Jézus Krisztus születéséről. Elhallgat a hétköznapok rohanása. Szeretjük ennek az estének a békéjét. Valóban csendes és áldott éj. A béke sohasem idill.
Talán több időt kéne ebben a békességben töltenünk. Míg fel nem tűnne a hétköznapok zajlásával szemben, hogy ezt a Békét szenvedélyesen szeretni lehet. Mélyebbre ivódna bennünk, mint kultúrában; mint fegyverekhez szokott civilizációban. Ahogyan nem merünk, nem tudunk egymás szemébe hosszabban nézni, úgy félünk Karácsony éjszaka békéjébe pillantani. Pedig kéne, izzó szenvedéllyel, állni, keresni e tekintetet. Rácsodálkozni: hogy megszépülhet a történelem. Egyetlen éjszakán. Itt, a mi történetünk.
Mert ami ott, abban a születésben történt, azon az éjszakán, sok szempontból nem volt idilli. Két törékeny emberi életút, házastársak, épp most ágazott hármas úttá. Gyermekük született; "gyermekük". Még bennem kavarog az új BBC Születés-feldolgozás záró képe. A férj, József csak a szülési fájdalmak között fogja meg újra felesége kezét. Aki "más gyermekét" hordozta. A film valóságos, tolófájásos, szülést ábrázol. Hús-vér születést. Nem retusál a történelem függönyén át. S nagyon fontos ez a realizmus.
A "Szentcsalád" idilli képe, karácsonyest áhítata mögött élő az üdvtörténet. Lassan felfedezzük, újra, azt a Máriát, Józsefet és kisgyermeket, akik valójában "fogságban" élnek. Otthonuktól távol, úton, menekülőben Egyiptomba, idegenek között lakva. Észre kell vennünk a vándorlást. S forrás, fontos forrás lesz ez az úton levés. Archetípusa, ősképe, mintája: történő történelem (Buber) a hit. Letelepedett kereszténységünk (ami egyébként most éppen mállik, jó ideje) felszíne alatt: karácsonyest első kiszolgáltatottságáról kezdünk majd el gondolkodni. Az úton-levésről. Szavaink, teológiánk, kultúránk úton levéséről. Vágyaink, reményeink, generációs előre-tekintésünk úton levéséről.
S ezeken a hamarosan közelgő karácsony-éjszakákon, megszületnek majd az új típusú imák. Amikor nap mint nap kimondjuk vágyunkat a megérkezésre. Mert komoly benső vándorlások kezdődnek el; az eljövendő egyház/zsinagóga hordozóiban. Akik most vagyunk, régi, lebomló világunk határain. Új érzéke születik majd a történelemnek; és a közös történetmondásnak. Szolidárisabb kor érkezik el. Mert épp kultúránkban átélt "fogsághelyzeteinkből" születik meg egy mélyebb egymásra figyelés. Tudatalattinkként jön felszínre: összegyűjteni és őrizni mindazt, ami emberségünket alapozza. Így válik újra mindenki fontossá.
S így jut eszembe a délelőtti kép. Széttöri karácsony idilljét. Ám egyszerre helyreállítása ez valóságunknak. Fiatal, Krisztus-hajú ember üvölt fájdalmasan egy forgalmas út közepén. Zebrán áll, a járdaszigeten. Botrányosan groteszk, és torokszaggató. Letölt nadrágban áll. Kétoldalt bőrönd. Üvölt, szinte az artikulálatlanság határán. "Apa". "Anya." "Testvér." "Nővér." Nem üvölt mást, hangja félelmetes. Mint a fuldokló kiáltása. Épp a telefonon vagyok, szüleimnek telefonálok. Megyek tovább, torokszorultan. Ez a világ. Az izoláció ami, aki ott áll csupaszon, szemérmétől megfosztottan. Mert, s ez is karácsony titkához tartozik, emellett a lemorzsolódás mellett megyünk el. Nap mint nap. Nem rákérdezve, hová is vezet világunk. Milyen technológiák, piaci kommunikációk oltárán, gazdasági reményeket űzve adjuk fel és felejtjük a legfontosabb eseményt: a Családot. Emberi szálainkat, az emberi odafigyelést. És mind több ember kerül oda az "útközépre". Tudsz-e ilyen helyzetben szólni? Lehet-e, tudnál-e mit mondani. Azt hiszem, ezek a pontok, az ima születése. Történetünk komolyan vétele.
2010. december 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése