Erdőrészlet (foto: balintbeckett)
Kulcsok, ajtónyitások
A-év, ádvent 2. hét, P. (Iz 48,17-19; Mt 11,16-19)
A Szentírásban megfigyelhetjük Istenünk magányát; amikor magára hagyja őt az ember. Azt a pillanatot, amikor ahogyan Isten megtöri ennek csendjét. Újra és újra a kinyilatkoztatás kilincseire tett kézzel látjuk őt. Fáradhatatlanul. „Ezt mondja az Úr, a te megváltód, Izráel szentje: Én, az Úr, vagyok a te Istened, arra tanítalak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell. Bárcsak figyeltél volna parancsaimra!" (Iz 48,18). Nagyon fontos és pontos „felvételek" ezek a szakaszok. Mert Isten egyedülléte egészen más, mint a miénk. Sohasem bezárkózás, ellenkezőleg. Csupa nyitottság, figyelem. Isten magányában látszik legélesebb kontrasztban: lénye csupa adni, csupa megosztani akarás. „Elhagyatottságában" − mert ez a jó szó − is hozzánk beszél. Ránk gondol, értünk hordozza egyedülléte terhét. Ott látjuk őt ismét, történelmünk, a magány termei, ajtáján. Mint egy átlátszó ablak az ajtón, arcát is látjuk; kezét is látjuk kilincsen. Kinn áll, belépés előtt. Vágyát belépni, közénk érkezni mutatja ez a rejtett óhajtó mód. Megtörténhetne; megtörténhetnénk együtt. „Akkor folyamként áradna rád a jólét, a tenger hullámaihoz hasonlóan az igazság" (Iz 48,18).
S ígéretei sem külsődlegesek, nem dolgokat ígér, hanem önmagát. Jóságát és igazságát. Azt a jóságot és igazságot, melynek érzése tetőtől talpig képes átjárni bennünket: bennsőnket, mely történelmünkkel egy; az utolsó sejtig. Istenünk e jelenléte sohasem valami általános, semleges közelség. Ha belép, megjelenése tartozást, feladatot jelent. Tűzzé válni, mint ő. Egy nyelvvé válni vele: ez a vele lakozás kulcsa. Csakis cselekedve a jót élhetsz jelenlétében, lakozhatsz hajlékában. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (Lk 22,19)
2000.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése