Istenekről és emberekről

Jézus Krisztus születése

A-év, ádvent 3. hét, K. (Jer 23,5-8; Mt 1,18-24)

A párhuzam a Teremtés könyve és Máté evangéliumának kezdete között folytatódik. A nemzetségtábla bűntől terhelt nemzedékeinek „káoszából" Jézus Krisztus születése teremt új világot. Megteremtetik az új Nap a történelem éjszakájában. Ma Jézus Krisztus születése tovább mélyíti a párhuzamot a paradicsomtörténettel. Itt is két személy - Mária és József - közös történetével találkozunk. Ellentétben az első emberpár elbukásával, kettőjük között felnövekszik a szeretet. Párbeszédük a jónak nyit utat. Kettejük között nagyra nő a bizalom. „Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek, de mielőtt egybekeltek volna, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el" (Mt 1,19).

Hús-vér, eleven, de töredékes szeretet ez József részéről. Az a határ, ahová férfiszív önerőből képes eljutni. Kettejük története valós emberi dráma. Korántsem kiszínezett történet. A fiatal nő gyermeket vár, de nem tőle. Valódi krízishelyzet ez, hisz „nem akarta őt megszégyeníteni," mégis azt határozza, „hogy titokban bocsátja el" (Mt 1,19). Épp József szándéka mutatja, hogy a történet nem kitalált. Teljesen önmagunkra ismerünk: elbocsátaná. S éppúgy, mint valós világunknak, Józsefnek is Isteni beavatkozásra van szüksége - noha Mária ártatlan. „Íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből" (Mt 1,20-21).

Felébredve, József küzdelme kezdődik el az angyal szavával. Nem tudjuk, mennyi időt vett igénybe, egy pillanatot, napokat, hónapokat? Ám mire Jézus megszületik, bensője egészen átalakul az angyali üzenet tüzében.

2000.

Istenekről és emberekről

Nem tudom, vetítik-e már otthon. Des hommes et des dieux (francia, rendező Xavier Beauvois 2010), angolul of Gods and men. Cisztercita szerzetesek története. Algériában iszlám fundamentalisták végzik ki a falujukban mindvégig hűségesen kitartó férfiakat. A mozi nézőtere különös időutazás. Idő-Passió. Valahogy így képzelem, amikor idegen civilizációk találkoznak. A jelenet ismerős a sci-fi filmekből. Odatolni arcunkat, orrunkat, szemünket, ujjainkat. Egymáshoz. Így érintkezik poszt-keresztény világunk már csak filmeken megjelenített Krisztusával.

Érkezünk a Cruzon-Mayfair termébe. Kifacsartan, nagyvárosi tülekedésből. Popcorn. Néhány bombázó ujjatlan ruhában. Ez a londoni tél. Kint mínuszok. Lassan megtelik a terem. A kettes, kisebbik vetítő. Bárcsak itt lenne az egész világ.

A vászon valójában vetített ikon ma. Az ikon teológiai alapigazsága szerint: amit látunk, tiszteletünk − figyelmünk − visszaháramlik az ősképre. Krisztusra. Egykori hús-vér szereplők, valódi karakterek személyére. Jelenlétük valós; és ez átüt a színészi játékon is. Már az első képek után megértjük, nem szerzeteseket látunk, hanem hivatásos színészeket. Az arcuk, s ez az első beavatásunk a történet valóságába, azonban nem színészarc. Semmi pojácás. Semmi felületesség. Letisztult tekintetek. Tiszták. Marie-Claire és Dominique, a Chemin Neuf közösség férj-feleség szerzetesei másnap elmondják, hogyan készültek heteken át a szereplők. Valódi kolostorban. Az énekeket, napirendet követve. Lelkigyakorlaton. Mert valóban átváltozásban eljátszott történet ez.

A történet maga a történelem. Egy kis kolostor lakói szembesülnek az erőszak megjelenésével a hétköznapokban. Vallási radikálisok megkéselnek fiatal arab lányokat a buszon, mert nincs rajtuk fátyol. Osztoznak a család gyászában. Cipőt osztanak. Egyikük idős orvos, maga is asztmával küzd. Ha kell, szerelemről tanít, családi kényszerházassággal szembenéző lánnyal beszélget érzéseiről. A többi az újsághírekből ismerős. Horvát vendégmunkásokat gépfegyvereznek le. Destabilizálódik a régió.

A szeparatisták megérkeznek a kolostorba is. Karácsony éjszakáján. Akár az aznap éjszaka halállal végződne. Ám a közösség vezetője a Koránból idéz. A békéről. S tudtukra adja, hogy ez az éjszaka más. Mert a béke Hercege született meg. „Nem tudtuk". A támadók elmennek; a gyógyszereket akarták elvinni sebesült embereiknek. Innen indul az emberi jellemek drámája. Félnek. Van aki menni akar, van aki nem. Pattanásig feszülnek idegek és helyzetek. Dilemmák nőnek szó szerint keresztté. Menni vagy maradni. Együtt maradni.

Egy idő után óvatosan vesszük a levegőt a nézőtéren. Már nem is a vászonra, de elsősorban belülre figyelünk. Kultúránknak arra a keresztény szövegére, melyből érkeztünk. Ide, a konzumerizmus és az identitásvesztés leg-peremeire. S valahol mindenki tudja, hogy ez a történet valós. A bomba nő is tudja, aki a Passiótörténet finisében kimegy. Mire e film a szerzetesek utolsó együtt elköltött vacsorájához érkezik: már benn vagyunk az evangéliumban. Az, hogy a tragédia bekövetkezik, egyedül az ünnepből sejtjük. Bizonyosak lehetünk, a filmtörténet legszebb utolsó vacsora jelenetét láthatjuk. Arcok. Tanítványok. Fejek. Mosolyok. A szeretet gesztusai. Idős, középkorú, és fiatalemberek. Két palack bor kerül az asztalra. Az aranytartalékból.

Igaza van Levinasnak. Az emberi arc a történelem összefoglalása. Legvédtelenebb testrészünk. Ölj! Szeress! Mindkét szenvedélyt kiváltja, annyira zavarba hoz. A tanítványi közösség, ott abban az algír faluban, a kolostorban, és ott a színészek közössége − együtt rajzolja meg Krisztus arcát. Zavarba hozó arcát. Ebbe az arcba, a mi arcunkba csap bele a kolostor lerohanása. Idős, védtelen emberek tűnnek el a ködben.

Igen, a téli ködben együtt vonulnak elrablók és elhurcoltak. Feloldódnak, belezuhannak egy nagy, kollektív távolságba. Túszok. Valószínűleg politikai manipulációk, történelmi háttérjátszmák áldozatai. Máig nem tisztázott, miért nem jutottak eredményre a tárgyalások a francia kormánnyal. Lehet, a helyi kormányerők végezték ki őket? Hogy az iszlám szélsőséges csoportokat lehetetlenné tegyék a nemzetközi közvélemény előtt. Nem tudni. Csak kivégzésük biztos. És a közösségvezető imája, ami valódi naplójából megmaradt; miközben a Koránt olvasta. E zárószavakat nem tudom pontosan felidézni. Csak a tényt, és az érzést. Megbocsátásban látja a szélsőségeseket. Látja vakságukat. S tudja, hogy bekövetkezhető haláluk közösségvállalás lesz a többi névtelennel. Konfliktusok névtelen áldozataival.

A film értéke, az elemi erejű időutazás. Ahogy egyszerre újra el kezd beszélni, élővé válik vallásunk; amit elharsog ez az itteni köd. Ezt a kilépést önmagunkból, ezt a föléhajlást a Hagyományra, kéne ismételnünk. Újra és újra. Amíg be nem áll valóságunk és az elfeledett Isten egyensúlya. Ahogy egy gyönyörű dal tanítja komolyan venni életünk lepergő filmjét. „Elszáll a nyár: múlt idő/ Hűtlen, mint minden szerető/ Az a kéz a tarkón elkísér/ Mind, aki indul, körbeér/ Mindenki hazatér." (Ákos, Kéz a tarkón in: A katona imája)

2010. december 14.