Mítoszokból kilépni

Savernake-forest, téli reggel (foto: balintbeckett)

Mítoszokból kilépni

A-év, karácsonyi idő, december 31. (1Jn 2,18-21; Zs 95; Jn 1,1-18)

Napokban olvasom Tina Beattie provokatívan gondolatgazdag könyvét. „Új katolikus feminizmus" a címe. Kérlelhetetlenül érvel, hogy a nőihez, az anyaihoz való viszonyt − a keresztény valláson belül muszáj felülvizsgálni. Minden archaikus kultúra a nőhöz, az anyasághoz a halát és az életet egyaránt társította. A nőben hordozott és világra hozott élet: az elmúlásba való belépés kapuja is volt. Valahol mélyen igaztalan ez a növekvő életet méhében hordó „anyával" szemben. A figyelem e női élethordozásra összpontosult. S mivel az ember véges, halandó lény: kultúrák társították az anyaihoz, a nőihez a halált. Ki nem mondva, félelemben, a „nőit" tették felelőssé. Mintha ő lenne a felelős. Ezért látjuk a „nőihez" társítva a káoszt, a rendet elnyelő formátlanságot, sötétséget. S mindez a „megbélyegzés" felvilágosodott világunkban is tovább él. Freud a „halálösztönnel" szemben védi a civilizációt. Az Egy illúzió jövője c. könyvének alapgondolata ez. A civilizáció küzd a fenyegető „női" őserő ellen.

Tina Beattie Passió-elemzése provokáció; ám hasznos gondolatébresztés. Nem is gondoljuk át, hogy a hagyományos kereszt-szimbolika milyen mélyen megismételheti ezt a dualista megváltás-sémát. Fenyegető női „káosz" és az azt legyőző Isteni Akarat. A Kereszt, bizony, ha nem nézünk a patriarkális teológiai konstrukció mögé: reprodukálja ezt a küzdelmet. A „Szenvedéstörténet" így válik egy kozmikus Oedipus-dráma egy verziójává. Az erős „Isten" a civilizáció garantálója. A „Vallás" erkölcsi és jogi rendszerei tartják féken a „halálösztönt". S Freud, tényleg joggal figyeli meg: „Isten" is így válik egy ilyen „féken tartó rendszerré". Férfias rendszerré, miután a „kultúra" nem más, mint uralom a „női" princípiumot hordozó káosz, a természet és a halál felett. Freud megfigyeli, mire jár civilizációs agyunk. A vallás fejlődése egybeesik az erős apa-Istenek megjelenésével. S e fejlődés végén, mondja, megjelenik az egyedülálló Atya-Isten; aki védelmet nyújt a természet elemeivel szemben. Viszonzásként, ha engedelmeskedünk törvényeinek.

Világunkat mélyen megjelöli a nőitől való félelem. Az „anyák" történeteit nem ismeri a világ. Nem kíváncsi rá; s főleg nem szenvedésüket meghallgatni. Ha Karácsonynak, a Megtestesülésnek van tanítása, akkor az ez. Félelemmentesen együtt élni a nemeknek. Új érdeklődést tanulni egymás karizmái és szükségei iránt. Felfedezni, hogy közösen hordozott Társ az Isten. S hogy ez az Isten korántsem esik egybe mitikus képzeteinkkel. Mert akár hívőként, akár nem hívőként, bizony, a fent megfigyelt freudi istent kanonizáljuk. S e logikától marad erőszakos a kor, amiben élünk. Önmagát és egymást meghallgatni nem tudó. S így „havazzák be processzoraink", fojtják el, e legfontosabb mélybe nézésünket. Tudunk-e új viszonyt teremteni anima- és animus önmagunk; pszichénk és Isten között. (S Beattie érzéstelenítés nélkül kimondja, ahogyan ő látja a „cölebsz" férfi-teológiát. Állandó küzdelem és félelem a „nővivel" szemben, félem a testtől − ami formálja a nyugati teológiai (és egyházi) gondolkodást.)

Ebből a logikából kilépés az év végén ma ünnepelt Emmánuel. Az, hogy Isten „Emmánuel", azaz „velünk-az-Isten", fontos új viszony. Mítikus ellentétekhez ragaszkodó korunkban már rég nem gondolkodunk el e név jelentőségéről. Főleg nem következményeiről. Pedig megtanítana közeledni egymáshoz. Emberi szálainkat komolyan venni. Az „Emmánuel", aki mindig velünk van, sebző dualizmusainkat számolja fel. A családot, az emberi közösséget, a barátságokat helyezi új fénybe. S különösen a férfi és a nő barátságát; viszonyát. A születéshez, az anyához való viszonyunkat.

Mert az óesztendő utolsó napján a hálaadás tétje ez. Hálát adni nem csak Istennek, de, elsősorban egymásnak. Megköszönni, hogy a másik, megpróbálta képességei szerint a legtöbbet: és megjelenítette Istent. Gyöngédségét, tisztánlátását, és megbocsájtását. A legfontosabb pillanatokban.

2010-12-31