Megmozduló templomképek (Galaxisbújócska)

Galaxisbújócska (téli napsütés) (foto: balintbeckett)

Megmozduló templomképek

A-év, Vízkereszt utáni H. (1Jn 3,22 - 4,6; Zs 2; Mt 4,12- 17.23-25)

Nem igaz, hogy olyan korban élnénk, ami nem várja a Megváltót. Nem nevezzük többé így, mégis egész világunkat átitatja egy tudattalan várakozás a „megváltó" szóra. Azt a tudást szomjazza „értelem(cél)vesztésben" önmagára préselődött korunk: ami kiutat ad a meddőségekből. „A nép, amely sötétségben lakott, nagy világosságot látott,és a kik a halál földjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt." (Mt 4,12-13)

Tegnap a Holy Ghosts and St. Stephen templomban, az istentisztelet végén, felnéztem a szentély falára. Szép, de olcsó festmények. Bal oldalt a Hegyibeszéd jelenete. Jobb felől az utolsó vacsora. Jézus tanítványai körében, Leonardo utolsó vacsora kompozícióját követve. Zöldek, erős pirosak. A kép mégis erőtlen, didaktikus és dekoratív szándék ötvözete. Átlagos templomi ornamentikává lesz az ábrázolás. Nyoma sincs az ikonok megszólító erejének. Azt hiszem, ritkán ragadja magával a hívő figyelmet e „dekoráció."

Abban a pillanatban, talán a fáradtság, talán a mögé látni akarás látomásaként: megmozdultak a képek. Pontosabban a képek mögötti kép. A „zöld" felidézte a gyermekkorból őrzött gyep friss elevenségét. Valós embereket, valós domboldalon összegyűlve éreztem. Névtelen hallgatóit, egy névtelen, sehol nem jegyzett Tanítónak. Az utolsó vacsora festménye is, hasonló módon, élni rezdült bennem.

És ez a „másodvonalbeli templomdekoráció" fontos jelkép. Évek óta az az érzésem, hogy nem arról beszélünk, amiről leginkább beszélni kéne. Érzékenységekkel, félelmekkel, és tisztázatlanságokkal teli az európai katolicizmus élete. A kereszténység egésze, általában. Mintha nem merne saját hiányairól beszélni. Izgalmas kérdés ám ez. Mert hát mi más lenne a vallás lényege, mint beszélni saját vágyairól, hiányairól? Szerelmeseket, barátokat, családtagokat láttam, nemegyszer, arról beszélni, mennyire hiányzik a másik. Talán azárt a gyülekezeti istentiszteletek megtorpanása, mert nem merjük kifejezni: mennyire hiányzik az Isten. Formáinkban, szervezeti megoldásainkban sem. Ha meg beszélünk róla, akkor megrémülünk.

Mert a hiányról nincs nyelvünk. A másik megértésének vágya, a távolság leküzdése kívánta erőfeszítés: kérdésbe tesz bennünket. Meg kell küzdeni a nyelvért, a tisztába jött érzésekért. Mint a szerelemben, vagy a kapcsolatok krízisében. Utat találni a másikhoz, a helyzethez, önmagunkhoz.

Eltérően a zsidó lelkiségben alap-magatartás „Istennel való vitával", a kereszténység, valami hamis platonizáló módon, ezt „kimeszelte" magából. A korábbi elmélkedés a „nőitől" való félelemről, erről akart szólni. Maszkulin kereszténységünk nem meri a szerelem vagy a per krízisébe vetni magát. Mert a kérdezés az életünk kérgei alatt futó áramlásokról: valóban „ismeretlen". Lemondás a formáról. Úszni a „fenyegető ismeretlenben." Elcsábíttatni a jól bejáratott rendjeinktől.

Látom ezt a szűkebb asztaltársaságban is. Egy idő után „tartanak" a gondolataidtól. Mert szíven üti saját krízisüket. Amit tagadunk. Nem tudom miért, talán alkatilag, ez a felszínek alatti katolicizmus érdekel. Amikor, mint a Holy Ghosts and St. Stephen „dekoráció-festményei" megelevenednek. S így érdekel, a katolicizmus „cölebsz" teológiájának válsága. Az, ahogyan az a „male" (férfi) konstrukció, amit az évszázadok alatt létrehoztunk, fogva tart. S Róma nem hátrál. Jó szándékkal, de nem tud önmaga fölé emelkedni. Pedig az igazi kataklizma nem a papi nősülés alternatívvá tétele. Az csak végpont. A beszéd, feltárni mindazt, ami ezzel a döntéssel összefügg: mint jelenlegi beszédmódunk kríziséről, Krisztusról, Istenről, egyházról. A hazáról, közéletről.

Nem hiszek a hirtelen paradigmaváltásokban. A hagyomány hirtelen lecserélésében. Még csak a nyelv, a nyelvi stílusok, vagy témáink hirtelen lecserélésében sem. A paradigma-váltás, azaz gyökeres, minőségi fordulat: beszélni végre kultúránk úton levéséről. Arról, hogyan és miért, milyen pontokon hiányzik nagyon az Isten. Petőfi szavaival: a „szabadság és szerelem."

Aggódva követem a sajtótörvény kapcsán kialakult írásokat. Oké, a Fidesz kommunikációjában beteg. Talán Orbán Viktor és a közvetlen elit személyiség-kríziséből is fakad mindez. Kommunikációjuk, már régóta, krízisben van. S nem „rokontalan módon" a történelmi egyházak fent töprengett krízisével. Mégis, fáj a publicisztikákban felhalmozódott verbális agresszió. Fáj Schiff András Washington Post-ban megjelent olvasói leve. A veszélyben lévő sajtószabadságról. Miként fájnak a címek, mint a „Ronda kis államnak nevezi Magyarországot az Observer." „A baloldali brit lap cikkírója szerint visszataszító bűz árad az Orbán patriótái által épített társadalomból". Aggódni kell, de aggódni csak mélyebben érdemes. Külföldi szerkesztők osztják az észt. Meglep az erőszak, ismétlem, az írásokban. Fórumozás szintű publicisztikák. A virtuális valóság egy darabjaként kezelik az országot. Semmit, az ég adta világon semmit nem tudnak, sem az Observer, sem a Washington Post, sem a Newsweek. Ez a fajta agresszió − az aggódás jogosságát nem vitatom − kétoldalú. Kiégett, saját kulturális krízisüket kifejezni nem tudó, azzal szembe nem néző közösségek ilyenkor vetítik ki magukból az agressziót. Az Egyesült Államok külpolitikai retorikájában figyeltek fel rá: a „gonosz tengelyhatalmai", országok és vezetők démonizálása mögött: az igazságosság és az élet saját társadalmon belüli sérülése húzódik. Abortuszok, az emberi szálak feláldozása a gazdasági növekedés oltárán; az ön-agresszív fogyasztás. Az agyak média általi regimentírozása (Chomsky). Ismétlem, aggódni csak mélyebben érdemes. Nem sajtószabadság nincs, hanem nyelvünk nincs a szabadságról. A hová-ról. A honnanról már nem is beszélve.

2011. január 3.