Egy René Girard gondolat margójára

Erdőszél, Savernake Forest (foto: balintbeckett)

Egy René Girard gondolat margójára

A-év, 2. hét, P. (Zsid 8,6-13; Zs 84; Mk 3,13-19)

Különös, csaknem „szikár" tájkép. Mint egy családi kirándulás képei reggel; osztálykirándulás? Reggeli túra barátokkal? Ilyen napkezdet a tanítványok kiválasztása. Szándékosan Károli Gáspár sorait használom. Annyira megnyűttek a szavak e törzsi háborúkban, melyekben „élünk, mozgunk, és vagyunk." Frissebben ropognak ebben az archaikus nyelvben kezdeteink. „Azután felméne a hegyre, és magához szólítá, a kiket akar vala; és hozzá menének. És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni" (Mk 3,13-14)

Mert kezdeteinkről van szó. Még pedig szép kezdetekről. E kezdeteken a szerelem, a friss megismerkedés tere feszül. Minden ízében most „történő történelem" ez. Mint egy zenekar-alapítás izgalma. Az első születő daloké; az első koncerteké. S milyen szép a magyar nyelv: a szerelmesek először „együtt járnak." S ott feszül közöttük ugyanez az evangéliumi „kezdet". Teljes bizalomban, teljes elfogadásban. Nem is lenne szabad, hogy ez az ősbizalom tönkremenjen.

Mégis megtörténik. A nagytörténelem szintjén is. Csüggedni azonban nem kell. Most épp olyan korban élünk, amikor két korszak határán élünk. Sok minden megváltozik; talán túl gyorsan is. De félni nem kell; csak a változással arányosan, egymásra figyelni. Talán, szó szerint is, e télben, közelgő tavaszban: kimenni a határba. Rálátni a városra, a falura, amiben élünk. Ha módom lenne rá, kimennék az ismerős temetőbe. Idekinn a Savernake Forestben szép, régi sírok vannak. De elsősorban az ezerszer ismerős templomokba ülnék be. S figyelném: mert csendünket, ünnepünket, vagy épp ürességünket − szívünk tere köti össze azzal az első kezdettel.

Fordulóban van a világ. S benne a bennünket világra hozó Egyház(ak) is. René Girard írja, hogy a régi istenkép, mely az áldozat, a véres feláldozásra és kiengesztelésre épült, muszáj, hogy ʻmeghaljon'. Nem megrémülni kell, hogy valami, ami eddig működött, elmúlt. Girard elmélete azt mondja, hogy a kultúra, a társadalom, a „vallás", ha tetszik, ha nem: az erőszakos áldozat – engesztelés logikája mentén gondolkodik. A kultúrát gyökeréig jelöli meg az erőszak. Az erősebb uralma a gyengébb felett. Az agressziót eddig mindig úgy küszöbölte ki az ember, hogyha az ellentétek már robbanáspontig fokozódtak: legyőzte a másikat. „Feláldozta". S mint a fejből kieresztett gőz, a háborúk vagy polgárháborúk után: a béke nyugvópontjára jutunk. A katonákat megsiratják. Az elvesztett háborút elfogadja a vesztes, mert elfogadni kénytelen. A bűnözőt elfogják, elítélik, bebörtönzik. A régi világban akár ki is végezték. És helyre állt a rend. Kezdődött minden elölről.

Az első tanítványok egybegyűjtése és útraindítása: ezt a logikát töri meg. Maga a Mester is úgy indul útnak, hogy gyógyítsa és új váltókra állítsa a fenti „áldozati logikát". Girard érdekes és fontos dolgot mond ki. Jézus halála a kereszten nem a hagyományos értelemben vett „engesztelő áldozat". Jézus visszautasítja az „megtorlás-áldozat-kiengesztelődés" rendjét, mely erőszakra épül. Girard szerint a kereszthalálba túl gyorsan beleolvasta a kereszténység a vallások mindenkori logikáját. A kereszt nem vak belevonulás volt a megdühödött Istent kiengesztelni. Nem. A kereszt spontán tragédia. Még ha törvényszerű is. Vértanúság, a tanítványság értékének egyenes következménye; ha az erőszakot elutasítjuk. A „erőszakosság" visszautasítása társadalmi kivetetté tesz. Kultúrán kívülivé. Enyhébb formájában (valóban enyhébb?) ilyen a zenész, a muzsikus, a művész. Az „énekes". Sebezhetőségével, érzékenységével ott él erőszak-kultúránk legperemén. S összeköt a Béke világával, hisz ennek peremén énekel.

Bizony, ott, a hegyen azok az első tanítványok kilépnek az „erőszak Királyságából". S ugyanazzal a mozdulattal belépnek Isten országába.

Vigasztalás Girard tájleírása. Templomaink kiürülése, a szekularizáció nem a vallás eltűnése. Közel sem. A vallási érzékenység minden emberben ott marad. Csak az életadó Kereszt új történetmondása vár ránk. Gondolkodó szeretettel elmondani e történet másságát. Elbeszélni valódi másságunkat a kortól. Hogy különbözünk, nem beolvadunk, nem beöltözünk a kor egyenruháiba és fegyverzetébe. Mert akkor a szerelem vész el; az egymásnak szentelt minőségi idő. Minden, ami „nemerőszakból" születik. (Alázat kell belátni, elfogadni lelkipásztorként is, hogy valami Isten országában, épp Isten országáért, de egy keret, véglegesen megszűnik. Nagy, nagy változások jönnek, s ha nem megyünk elébe, kikényszeríti a múló és lejáró idő. Muszáj „exodusban" eléje menni e változásoknak. Bármennyire is „kereszt".)

Girardból pozitív következtetést vonok le. Nem kiüríteni kell templomainkat. Még csak a régi „keresztábrázolásokat" sem letakarni. Tiszteletlenség, a közösség megszakítása lenne ez őseinkkel. Nem; nagyon tisztelni és szeretni kell azokat a „szakrális tereket", amikből jöttünk. De már tudni: a „véres keresztábrázolás" helyén, ahogy fog nő az íny alatt, új módon kell beszélnünk a keresztről. Újra. S a hangsúlyokat máshová tenni. Nem a diadalmas, feltámadást diadalmenetként megélő „Istenre". Hanem a Fiát az emberrel együtt meggyászoló „Atyára". Aki az elhallgató Fiúban átéli azt, ahogyan csak mi emberek vagyunk képesek az életre figyelni. Mert jelenleg épp ez a passiótörténeteinket megfigyelő és velünk együtt élő Isten képe hiányzik. Aki megtanítana perceink egymásba font láncát komolyan venni. Hogy szó szerint teljen, meg-teljen, s ne csak múljék életünk.

2011-01-20