Határugrások

Határugrások

Pál apostol megtérése (ApCsel 22,3-16 vagy 9,1-22 Zs 116 Mk 16,15-18)

„Pálfordulat." Mosolygok magamban. A tegnapi írásban hirtelenjében nem jutott eszembe a Bibliából máig köznyelvünkben élő fordulat. A pálfordulás ilyen. S nem is gondoljuk át mekkora jelentősége van Pál „hagyományváltásának." Egészen bizonyos, hogy hamarosan olyan évek jönnek mind az egyház, mind a kultúra életében, amikor radikális „helyzetváltásoknak" leszünk tanúi. Mondhatni, paradigmaváltásoknak.

Talán azt sem túlzás gondolni, hogy a történelmi egyházak életében − s most elsősorban a katolicizmusra gondolok − valami hasonló fog történni mind a reformáció idején. Csak most nem belső ellentétek és viták kényszerítenek ki új utakat, hanem közvetlenül egyház és eddigi helyzetének konfliktusa. Belülről megértett új irányok és hangsúlyok várnak ránk. Nem hiszem, hogy látványos felvirágzása jönne a keresztény életformának. Nem arra mutatnak a jelek, hogy a kereszténység meg tudná ismételni a legelső századok növekedését. Bár nem kizárt: az emberi benső szükségletei minden korban adottak. Mégsem fogyás lesz az, ami bekövetkezik. Hanem egy kulturális korszak benső határátlépése. Elfogadjuk és szembenézünk azzal, hogy valami végleg megváltozott. Azt hiszem, még csak most fog elkezdődni a „Kereszténység-tudat" benső lebomlása. Ebből fogunk és kell kibábozódni. Mert ma még ez a tudat megterheli látásunkat, gesztusainkat, a beszédmódot; szentségekhez, emberekhez, kultúrához való viszonyt.

Magyarságunkról (zsidóságunkról, horvátságunkról, szlovákságunkról, románságunkról, stb.) gondolkodni ugyanilyen átalakuláson megy majd keresztül. Ami közös: mind a nemzet-, mind a vallás-tudatunk törékenységének átélése. Ami eddig adott volt, „benne éltünk, mozogtunk, és voltunk", ez az identitás, mint szilárd támasz, szűnik meg. Ezentúl el kell töprengenünk, mik is vagyunk, kik is vagyunk. S megőrizni az identitást nem fog erőfeszítés nélkül menni. S átéljük újra azt, ami az egyház lényege: hogy együtt vagyunk Isten összegyűjtött népe. Egymásra figyelésre, egymás támogatására, a közösség reflexiójára szükség van.

A kulcs: megtanuljuk újra vágyakozni a hazát. Az egyházat, a tanítványságot. S ez a vágyakozás a lényeg. Tudatosul bennünk, hogy Ígéretben élünk. Az otthon, a haza, a kereszténység, az egyház, a zsinagóga − távolba szökött tőlünk. Itt is vagyunk bennük, de távol is vagyunk tőlük.

S különös dinamikája van ennek az ébredésnek. Újra megszületik bennünk az anamnesis, az emlékezés készsége. Újraérzékenyülünk az ősök iránt; a múlt névtelen vándorlói ránt, akik arcélünk mögött sorakoznak. Feltámadásra, útra kelésre várva épp emlékezetünkben.

S ez lesz a gépek, a külső technológiák levetkőzése: a tőlük való elszakadás pillanata. Kikapcsoljuk gadgetjeinket: mert hidegen hagynak, közömbössé lesznek. S időnk is „bioidővé". S intézményeink iránt is új felelősség születik bennünk. Vándorlásunk és közös megérkezésünk értékét nem rendeljük többé alá a külső karmáknak. Lesz erőnk megfordítani a sorrendeket. Abban a világban, pálfordulásunkban, a konszenzus és a communio (egymással való közösség) fontosabb lesz sok minden másnál, ami ma még fölöttük van. Beszélni fog hozzánk egy Könyv újra. Lapjai, fejezetei igazítják majd életünket. Mert úton levés és Írások elválaszthatatlan. S érdekelni kezdenek majd bennünket legrégebbi énekeink. Mert csak letelepedett koroknak nincs népzenéje. A templom jelentése is átalakul; Exodusunkat a korban jobban társítjuk majd hozzá.

S megváltozik a „küldetésről", a „hivatásról", a „hagyományról" való tudatunk is. Merünk majd teológiai, egyházjogi határokat átlépni, mert egyszerűen muszáj. S főleg: újra merünk kérdezni Istentől, és Istenről. S egyszercsak rádöbbenünk ebben a határait, szerkezetét vesztett posztmodern korban: micsoda tabuk menté éltünk gúzsba kötve. Épp ebben a súlytalan, színtelen, mindenben feloldódott posztmodern korban.

2011-01-24