„Lesik vala”, „nézik vala”

Rouen Székesegyház (foto: balintbeckett)

„Lesik vala", „nézik vala"

A-év, 2. hét, Sze. (Zsid 7,1-3.15-17; Zs 109; Mk 3,1-6)

Egynyelvű ország lettünk. „Egynemzetiségű". Trianon valódi tragédiája az ország „színmagyarrá" válása. Elveszítve a nemzetiségeket, valami döntőt veszítettünk el probléma-megoldó képességünkből. A magyar bajok, úgymond, magyar bajokra zárultak. Nem lehet, különösen nem utólag, megjósolni, hogyan fejlődött volna a Monarchia, vagy akár csak egy teljesen függetlenné vált Magyar Királyság, ha megőrzi a nemzetiségek „tömbjét" és valós súlyát. Egy nyitottabb, demokratizálódó Európában a többség – kisebbségek viszonya erőforrásként jelent volna meg. A magyarság megtanult volna kommunikálni, ütközni és érdekegyezetetni olyan területeken, ahol nem tette. S ezek a „kiegyezések", konszenzusok, jótékonyan visszahathattak volna a benső, „intra-magyar" kommunikációra is.

Mert ez a meddőség, ki- és megegyezésre való képtelenség, mind bizonyosabb, belülről nem oldható fel. Belesüketültünk a saját harsogásunkba. S tagadjuk beszédmódunk, sőt, kultúránk belterjessé válását. Közbeszédünk már lépni sem tud a hordozott, tagadott „görcstől".

Az ország magára-zárulása, „egyneműsödése" oda vezetett, hogy képtelenek vagyunk az empátiára. Azonosulni értékkel, továbbgondolható gondolattal. Nyelvünk, beszédünk így magtalan, társtalan. Viszonyítások nélküli. Időnként az az ember benyomása, mintha nem is létezne Magyarország. „Nemrég még egymásért kiabáltunk,/ Ma már csak egymás mellett ordítunk." (Bikini, Katicabogár) Mert nincs közösen szemlélt és közösen osztozott világ.

Pedig ezek a közös viszonyulások nem vesztek el. A felelősség dolgainkért, kapcsolatainkért adott. Nagy ideje lenne a férfias hitnek és gondolkodásnak. Megoldást találni e „lehetetlenségek lehetetlenségére." S így lenne ideje, újragondolt hagyománynak, újragondolt vallási hitnek. A pernek egynyelvűvé vált önmagunkkal szemben. Kilépni az egyirányba fordulásainkból. A „nekünk Mohács kell" világából.

Sajtószabadság. Csak kérdés, érdemes-e játszanunk farizeus módon a sajtó függetlenségét. A független, kritikus sajtó helyett: nyakig járunk a gyanúban. Etika, evangélium, magyar- vagy világkultúrából való „idézetek" soha, még csak véletlen sem. Véletlen sem a hétköznapokban. Építeni, a korból kilátni; ideált adó médiánk rég nincs. Igaz: a kilépés igénye sincs meg. Publicisztikáink jelentős része, híradók hírbemondásai: arcunkba zihál a fogyasztásra, növekvő, „fenntartható fejlődésre" generált piac. Nincs fenntartható fejlődés. Nincs gazdasági növekedés. Már nem hová zabáltatni a már amúgy is agyonzabáltatott világunkat. Nem lehet fogyasztást gerjeszteni, hogy még több munkavégzés nélküli, nem termelő munkát "eladó" munkahelyeket létrehozni. Buborék. Csak a szalag mellett robotoló ember „termel". Néha megkísért a gondolat, hogy az sem. Csak egyik polcról másik polcra áthelyez valamit. Végig nem gondolt életünkkel, végig nem gondolt, kivéreztetett Földünkkel együtt.

Megállni kéne. Megpróbálni érezni a kor ritmusainak tartalmát. Szétnézni a tájban, amiben élünk. S főképpen egymás arcát megnézni. Kisimítani, megszólítani a társat − aki minden külső örvénynél fontosabb realitás. Hajszoltságunkat lesímítani, „lebeszélni" arcáról. Nem, nem hátraarcról beszélek, nem kilépésről a világból. Csak megfordulni. S egyszer úgy nézni meg világunkat, ahogy az a másik lényében tükröződik.

Így válni „két", majd „többnyelvű" országgá. Több szeművé: mert több arcúvá. Egyedül ez ad kilépést a felül nem vizsgált, és egyenruhánkként hordott gyanú világából. Szeretném hinni, hogy a gyanú Magyarországa mulandó. S képesek vagyunk valami más, valami többletreakcióra, mint ami a mai evangélium „pillanatfelvétele." „És ismét beméne a zsinagógába, és vala ott egy megszáradt kezű ember. És lesik vala őt, hogy meggyógyítja-é szombatnapon; hogy vádolhassák őt." (Mk 3,1-2) Igen. Károly szép nyelvén szólva, ez valóban a „lesik vala őt országa". Érzed, ahogy friss szellőként feltámad, a nyelv kifejező ereje? Hogy mennyivel másabb lenne, ha „nézik vala őt ország" lennénk. Finom igazsága van a szavaknak, s a különbség maga a bekövetkezhető élet. Mert különbség a „lesik vala őt" és a „nézi vala őt."

2011-01-19