2011. június 26., vasárnap

Úrnapi zenehallgatás


Úrnapi zenehallgatás


A-év, (MTörv 8,2-3.14b-16a; Zs 147; 1Kor 10,16-17; Jn 6,51-58)


Pauk György Londonban élő hegedűművésszel készülök interjúra. A nagy rohanásban elkerüli a figyelmem, hogy néhány napja Bartók és Kodály est volt a Royal Festival Hall-ban, amit a Radio 3 élőben közvetített. A Philharmonic Orchestra műsorán Kodály Galántai táncok-ja, Bartók 2. Hegedűversenye, és a Concerto. Közben neves szakértők Bartók és Kodály életét és zenéjét elemzik a rádióközvetítésben. A félórás szünetben a Muzsikás zenekaron keresztül bemutatják a „gyökereket". Különös érzés. Naponta haladok el a Sydney place 10. alatt, ahol Bartók angliai koncertútján megszállt. Kék emléktábla. A BBC-n újra hallgatom a koncertet. Tegnap délután emlékszem: a Concerto hullám-váltásaira. Sötét mély-vizek örvénylenek az Amerikában írott darabban. A délutánban épp alkonyat. A tűzfalon árnyékot vetnek a fekete csatornák. Arany és bíbor a homokszín vakolaton. A koncertest címe: Alvilági táncok. Bartók és Kodály zenéje együtt tényleg kulturális mélyemlékezés. A Galántai táncok világa, a korai gyűjtőutak Kodállyal és a Concerto 1943-ből valóban keret. S jóval többet foglalnak keretbe, mint a négy-öt évtizednyi időt.

Az Infernális táncok hangzatos cím. A szervezők indoklásában a darabok bepillantást engednek a magyar táncok tüzes örvénylésébe. Bartók zenéje különös szintézise e tűznek és a hagyomány elmúltának. Az Egyesült államokban metró-, villamos-, elektromos kábel rengetegében félelemmel töltötte el a gondolat, hogy a hagyományt felváltja az éneklés nélküli gépek világa. Zenéje nyugtalanít. Egyszerre szabad teremtés és előretekintő szintézis. Ám ami a délután fényeiben megérint: Bartók darabjai mélységes „kulturális gyász". A legmélyebbre ható szembenézés valami elvesztésével. Egy darab veszik el életünkből: ország, nagyapáink világa és dalai. Azonban minden gyász egyben feltámadás is. Ebben a zenei emlékezetben ott él és lüktet a letűnt világ; ám élő, kulturális sejtjeinkként. Emigrációja rányomja a bélyegét e mély-emlékezetre. Szinte pattanásig elmélyíti azt. S mégsem fájdalmas nosztalgia vagy beteljesíthetetlen honvágy. Kötődés is a helyi kultúrához. Hat év London után így hídként is hallgatom Bartókot. Otthont teremt az otthontalanságban. Sőt, transzcendálja az emigrációt, a be nem illeszkedést: fölé emel a befogadó kultúrának. Belehelyez.

S ma délelőtt a történet folytatódik. Szállásadóim mondják, egy katolikus pap érkezik Romániából. Kérdezem: magyar? „Nem, román". Furcsa, mondom, de legalábbis szokatlan. Ma találkozunk reggeli után. Bemutatkozunk. Belgiumban, a Leuveni Egyetemen biblikus tanulmányokat folytat. Beszélgetünk semleges dolgokról, kölcsönös udvariasság. Nyelvet tanul, két hónapot tölt kinn. Egymás hátterére rákérdezünk, ki honnan jött, mit csinál. Kérdezem, magyar-e? Mondja, nem. Mondom, érdekes, hogy hogyan katolikus. Mondja, a családja is katolikus, nem ortodoxok. S megszólal magyarul: „kicsit értek magyarul, de beszélni nem tudok." Nagyszülei egy kicsit beszéltek Magyarul. Innentől válik érdekessé a beszélgetés. Mondja, Moldvából származik. S rákérdezek szavakra, amiket ismer. „Erdő", „szél", „felhő", „eső", „nagypapa". Nagyon töredékesen, lassan, hibásan összerakott mondatokban, de magyarul beszél és ért. Elmondja, amikor telefonon beszél anyukájával, néha magyarul fejezi ki magát, amit gyerekkorában hallott, és ezt érzi legkifejezőbbnek. Szüli otthon élnek. „Édesanyám ne sirasson engemet." − egyik ilyen kifejezés.

S Bartók és Kodály világába pillantva, megrendülök e szavakon. Látni egy identitást − töredékben, átmenetben. Nyilván moldvai csángó fiatalemberről van szó, aki pap lett, katolikus hátteréből. Gesztusait még majd megfigyelem. Most csupán töprengek, mennyire megérintett az a néhány töredékes, világ és történelem végéről érkező magyar szó. Mélyen rokon Bartók viasz-fonográf hengereivel. A „töredékesség" köti össze őket. Hogy micsoda különös, nehéz táncokból érkezünk. S micsoda súlya van egyetlen archaikus alapszónak a gyermekkorból − micsoda kollektív történetet, Concerto-t indít útjára bennünk. Ehhez olvasom hozzá az úrnapi evangéliumi szakaszt, s érzem e közös Concertóban az alapszavak, mint „kenyér", „élő Atya", „testem", és „étel" súlyát. „„Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek." (Jn 6,53)


2011-06-26


2011. június 23., csütörtök

Egyetlen mondat




Kingston Lacy, Dorset (foto: balintbeckett)

Egyetlen mondat


A-év, 12. hét, Cs. (Ter 16,1-12.15-16; Zs 105,1-5; Mt 7,21-29)


„A néptömegek le voltak nyűgözve a tanításától, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az ő írástudóik."(Mt 7,29) Érdemes végigolvasni a szakasz többi részét is. De most ez az egyetlen mondat ragad meg. Mit jelent mélyebbre látni? Mitől nem úgy tanít, mint az írástudók? Megfigyelem, bizonyos emberek milyen mélyre látnak. Emberismeretük, helyzetek, gondolatok megítélésében. A benyomásom az, hogy ez a látás mélyen belülről, a személy benső történetéből jön. Önmagát és a másikat egyszerre látja. Az önzetlen figyelem születése mind jobban érdekel. Hogyan válik gyógyítónkká a másik igénye ránk − amit úgy kap, hogy tartozása nincs felénk. Amikor szükségében adunk, úgy, hogy a kölcsönösség nincs jelen. Ennek a fajta adni tudásnak a gyökerénél ott kell, hogy legyen egy hasonló „őstapasztalat". Nem egyszer ez az adni tudás azokban a leg-élőbb, akik valami oknál fogva a szülői szeretetet − teljesen önzetlenül, valaki „harmadiktól" kapták meg. S ez az önzetlen szeretet, segítés − a legmélyebben képes gyógyítani. Önmaga fölé képes emelni az embert: s erőforrás lesz benne ez a találkozás. Mélyre lát, mélyről, és mélyen képes szeretni.

S ez a történet ott lakozik minden társas kapcsolatban. „Élményterében" járunk, kihívásában és alkalmaiban, nap mint nap. Tulajdonképpen a szeretett személy ezernyi apró helyzetben − de állandó igény „rám". Csak rajtam múlik, mikor adok, önzetlenül, közvetlen viszontválasz nélkül. S ez a megnyílni tudás mélyen alakít egy kapcsolatot. Épít. Alapoz. Kötődést hoz létre. Észrevétlen, kölcsönös köteléket. Az az említett feltétlen adni tudás − mélyről adni és mélyre látni − mindegyikünkben ott lakozik. Ősminta. Kristeva mondja, hogy minden etika alapja az anya lemondása a gyermekéről: még a nyelv a nyelv születése előtt; nyelvünk születése, szabadságunk születése előfeltételeként. Rejtett történet − a moralitás alapjaként pszichénkbe fényképezve.

S talán, mélyebb minta is, mint ez. Az evangéliumi sorban épp ez ragad meg. A tény, hogy Jézus mélyebbről tanít. „Mint akinek hatalma van." Mit figyelt ő meg? Milyen történet fényképeződött az ő történetébe? Ott, azokban a régiókban, amit „Szentháromságnak" nevezünk. Milyen önzetlen szeretetet kapott az „Atyától"? S épp a szeretet mintáira éhes világunkban a legkevésbé sem távoli ez a „teológia".

Egész bizonyos, azt hiszem, hogy örök Igeként mélyen megfigyelte az Atya „passiótörténetét". Állandó, viszont-várás nélküli adását − amit mint Fiú kap. Ez az önzetlen adni tudás, legbensőbb igényünk. S ez történik ott a „legtávolabbi kezdeteinknél", amiről a teológia beszél a Háromság kapcsán. Nem távoli történet.

Ez az adni tudás: mindennapi feltámadásunk. Amikor „úgy tanítunk mint akinek mélysége", benső-szenvedéstörténete van. A passió itt: az önzetlen adás és szabad megajándékozottság drámája. Passió: szenvedés-történet. Mert ad, életet ad, életet, biztatást helyez a másikra, mint táplálékot. Amit a másik egyszerűen, az esetek többségében viszonzás nélkül, „felél". Mégis, ez az oda-adás feltámadásunk. A kommunikáció terét teremti meg. A szeretet mindig a szeretet megalapozásából születik. És ez az alap mindig „szenvedés-szenvedély-történet".

A Fiú vallási értelemben történt Feltámadása, szintén, nem távoli esemény. Mert nem áll kívül a szeretet rendjén, mindig annak ökonómiáján belül marad. S Feltámadásakor nem történt semmi új. Az új maximum az volt, hogy az Atya és Fiúk közötti szeretet a mi történetünkben/történelmünkben vált láthatóvá. Húsvét hajnal eseménye folytatása annak, ami az Atya és az Ige között mindig is történt. Önzetlenül adni. Nem visszavárni viszonzást. Az ön-adással viszont megteremteni a kölcsönösség terét. Mely térből, egyébként, nem is születhet más, mint a Másikra visszapillantás a szeretetben.

S a fenti, egyetlen mondat, folytatható. „Le voltak nyűgözve tanításától". Egy pillanat erejéig, a tömeg, a hallgatóság, az egyes ember, megsejti a Jézus által létrehozott tér erejét. Nem biztos, hogy viszonzás történik. Azaz, önmagunk, önnön érintettségünk felismerése a történetben. A paradoxon az: viszonzás mellett vagy nélkül, de mindannyian az evangélium erőterében élünk. A mélyről jövő „jó-hír" a másik felé tesz bennünket szerető és szerethető emberré.


2011-06-23

2011. június 18., szombat

Bensők és kinyílások



Bensők és kinyílások


Poole-felé. Távolsági busz. Ahányszor vidékre megyek, mostanában mindig esik. Rég utaztam már a Victoria Coach stationról. A busz szociálisabb világ. A tíz év előtthöz képest változás: a várótermet még inkább belengi az idegenség, az átmenetiség hangulata. Nem csodálkoznivaló, hiszen a dolgok természete: senki sem ismeri egymást. Ami már rég nem "természetes", hogy senkiben nincs erre igény. Mégis, mint egy repülőgép fedélzetén, az egymáshoz rendeltség érzése megmarad. Időleges egymásra rendeltség.

Mindenki egyedül ül le. Kikeresi a páros üléseken a neki legmegfelelőbbet: ahol maga lehet. Senki sem vágyik beszélgetésre. Amire felfigyelek, egy indiai család érkezik. Fiatal anya és párja. Pöttöm, alig néhány hónapos fiú-csecsemő. Szerintem még ennél is fiatalabb, de alig látszik a csöppségből valami. Egy kicsit sír fel. Amikor enni kér. Homlokán sötét kasztjel korong. Az apa meleg vizet önt a műanyag cumisüvegbe. Kézzel puhítja fel a port a tápszeresdobozban. "For hungrier babies". A dobozról nem maradhat el a reklámfelirat. A bébi csendesen eszik. Talán fel sem ébredve.

Eső. Poole a talán a legjellegtlenebb helyek egyike. Különösen esőben. Az öböl felől a sós tengerillat mégis felvidít. A szabadság és tágasság érzését hozza be a város zöld-területére. A Parkstone Road és a Lonfield Road riasztóan forgalmas. Kívülállóként melankólia. Ám ez csak az érkező idegen melankóliája. Tegnap délelőtt a BBC dokumentumjátékát hallgattam Joyce Dublinjáról. Hogyan él az Ulysses a mai városlakók emlékeiben. Benyomásom az, hogy Joyce a modern kori fogságélmény első megfogalmazója. Kitágítja Dublin tereit. Monumentális munkájában talán nem is az, amit ír az érdekes. Hanem amit és ahogyan lát és érzékel. A tenger felől érkező friss szél. A tárgyak, mindennapi mozdulatok - az élet - zöreje.

*

St. Peter's Parkstone. Keresztelő-re készülő családok. A kisebb bazilika kő-hallgatása élettel telik meg. Mind gyakrabban rajtakapom magam egyfajta "önbiztatáson". Mégsem haldoklanak e templombelsők. Templomainkat az élet gyűrűkörei veszik körül. S az emberek szabadságvágya összeköthető: bensők a Bensővel. Azt viszont továbbra is fenntartom, mint hiányérzetet, hogy sokkal intenzívebben kéne az igehirdetésnek látnia az emberi bensőt. Azt a bensőt, mely a világban él. Méltóságát kiemelni: pozitívan látni. Ezt látom e három család közös keresztelő próbáján. Csupa élet. Feltűnik a fiatal lelkipásztornő alapossága. A vasárnapi eukarisztia előtt, az egyébként nem templomba járó családokkal, teljes és részletes keresztelő próbát tartanak. Legalább akkora energia-befektetés a lelkipásztor részéről, mint maga a holnapi szertartás. A szimbólumok, szertartási részletek alapos megismerésre kerülnek. S ami meglep - a anyukák, apukák, keresztszülők élvezik. (Épp kimosolyognak rám a keresztelő kúthoz vonulás közben.) Az emberek érzik, hogy komolyan veszik őket és megtisztelik ezzel az alapos figyelemmel. S ez a figyelem most kiemel. Ténylegesen beemel a templom-Belsőbe. A lelkipásztor elmondja, hogy két nem-templomba járó család "Bensőbe-járó" lett a gyermek keresztelkedése után. Elgondolkodtató: a figyelemmel közvetített Hagyomány, vonz. S a templom-bensőről kiderül, hogy nem is olyan távoli bolygó.

Természetesen, a közvetlenség légköre alapvető. S ez az a világ és egyház egyfajta új dialektikája. Emberivé és emberközelivé lenni - a lelkipásztorok részéről. Valóban érdeklődni a Bensőt felkeresők élete iránt: s ezt kifejezni a felkészülésben töltött minőségi idővel. S a másik oldalon, az erőfeszítés tanulása a Benső iránt, szintén fontos. Együtt rávezetni (templom)Benső és külső magunkat, hogy szó szerinti benső identitásunk megőrzése, áldozat. S csakis közösen meghozható áldozat. A poszt-keresztény világban mélyen ott él a felismerés: hogy e liturgikus Benső terek elvesztésével végtelenül elszegényedne a világ. S épp úgy mint a nevelt gyermekek élete - e Bensők épp úgy védendőek és figyelmet érdemelnek.

*

Ebből a hétköznapi találkozásból - és egymás iránti, a Benső iránti - elköteleződésből születhet meg az, amit a (templom)Benső adni tud. Láthatóvá tenni azt a gondolati gazdagságot, melyet csak egy figyelő kereszténység képes adni. Újra megszólíthat bennünket amit régen "teológiának" neveztünk. Az Írásról mint életről való gondolkodás, majd, újra, csodálattal tölt el. Hogy az emberré mint keresésünkké lett Logosz micsoda mélységekbe képes bennünket vezetni. Mert a titok épp az, hogy az emberi psziché belső tere és a "teológiai elmélyedés" mint életünkben való elmélyedés tere - egyszerre tágasak; vagy egyszerre fogyatkoznak.


2011-06-18


2011. június 15., szerda

Zöld tábla, zöld tábla


Osztálytalálkozó zöld táblája, 2006 (Szolnok, Varga Katalin Gimnázium)

A zöld tábla, zöld tábla


A-év, 11. hét, Sze. (2Kor 9,6-11; Zs 111; Mt 6,1-6.16-18)


A régi napló lapja előttem a képernyőn. Először gázoltam térdig, majd nyakig az evangéliumban. A hit szavai − karöltve hitetlenségünkkel − fejlődnek bennünk. Eszembe jut, most, egy régi gimnáziumi filozófia óra. Emlékszem arra is, a zöld táblára rajzolok. Egy görög pre-szokratikus filozófus a téma. „Ismeretelmélete". A szemből kijönnek a „tűz", „víz", „levegő", „föld" őselemek „atomjai" és útra indulnak az emberi szemből. S találkoznak. A megfigyelni kívánt tárgyból szintén − szemünk felé − útra induló „levegő", „föld", „tűz", „víz" atomokkal. Az adott tárgyban lévő arányuk szerint. A szem „hírvivői" letapogatják az üzenetet, és megviszik a szembe. S ott meglátjuk a tárgyat. Emlékszem a diákok arcán átfutó mosolyra. Tetszik nekik az ókori elmélet, egész logikus és hihető.

Mintha a bennünk élő hit − vagy istenhit hiánya − is ilyesmi lenne? Változik a világ. Változnak a bensőnkbe visszatérő üzenetek. Szinte teljesen megváltozó világot látunk.

A reményi világa azonban ennél több. Nem elégszik meg azzal, hogy a külső történelem passzív lenyomata legyen az ember. A világ átlátszóságát kívánja. A szem és Isten közötti térben relatívvá tenni amilyennek mutatkozik a világ. Nem engedni, hogy a világ tehetetlensége az emberi benső (és hit) tehetetlenségévé váljon. Talán ez az élő hit. A „természetfeletti" szüntelen rehabilitációja − erőfeszítésünk, hogy ez bekövetkezzék. A „transzcendens", a természet-feletti így tulajdonképpen: látásunk mögötti. Látásunk mögé hatolni. Áttetszővé lenni és áttetszővé tenni. Isten így nem „fölöttünk" áll, hanem helyes látásunkban.

A látszatok mögé kerülésért, már régóta nem küzd a világ. Az a filozófia óra, legalább tíz éve volt. Amikor még volt filozófia óra egyáltalán: heti kettő. Fiatalokkal csodálatosan el lehetett mélyedni: látszólag haszontalan dolgokban. Meglepően el lehetett mélyíteni a nyelvet, ami önmagunkat és világunkat képes leírni. Nos, azt hiszem, utoljára akkor volt érdemes, és lehetett tanítani: volt idő, tantervi tér a tanításra.

S valahogy, most felrémlik, mintha normálisabb lett volna minden. S épp attól normálisabb, kiegyensúlyozottabb a világ − hogy volt élő nyelvünk rá. Volt erőfeszítés „lefordítani" a világot, mitől is lehetne az emberibb világ. Diákban, felnőttben, politikusban. Erősebb volt a pszichés tér, mert tudat alatt is tudtuk: erőfeszítést kell tenni, hogy életben maradjon. Hogy „fordításban" éljen a világ. Lefordítani puszta, nyers kényszereiből a mi világunkra. Közösen szemlélt világgá. Igen: azt hiszem, e régi világ és a mostani között ez a lényeges különbség. A mostani, egyre kevésbé, vagy talán már egyáltalán nem közösen szemlélt világ. Ahol a szemek „rokonságba", mi több, „testvériségbe" kerülnek. Végül nincs szemünk a világra. S a világ nyers valósága elő is fordul velünk. Nemcsak hogy ez történik politikusainkkal −de ez a világ történik bennük. S személyesen és a köz: ezt az egymásnak lefordítatlan világot tettük hivatkozássá. Olyanok is vagyunk, mint ez a világ.

Ám a világ „átalakulása" továbbra is létezik. A transzformáció „receptje" élő. Nem automatikusan alakul át a világ. Erre mostanában belátható időn belül ne is számítsunk. De, kiteljesedésének alapeseménye, igenis élhető. A lánc, a „szemképződés" első szeme: a te transzparenciád születése. S rájössz: nem is olyan középponttalan ez a világ. Nem is olyan szívtelen ha átéled az áttetszőség élményét. Adni, „szemtől-szembe". Kicsit szeretni, épp a szeretet „kis" alkalmain át. Kicsit több időt tölteni, néhány perccel, majd észrevétlen tízpercekkel, a másikkal. A titok valahol itt, hited világ előtti elrejtésében van. Hogy utána ezt a láthatatlan hitet megmutasd: Mt 6,1-6.16-18


2011-06-15



S a régi, zöld táblás emlékkel egyidejű napló:


Ima és böjt


C-év, 11. hét, Sze. (Mt 6,1-6., 16-18)


„Te pedig, amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adományozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked" (Mt 6,4). Jézus számítás nélküli életre hív. A gyermek szívével cselekedni, aki a legnagyobb önzetlenségre képes. Titokban adni valóban misztérium. Amikor a világ szemeitől távol adunk, meglátjuk: egyedüllétünk valójában a legmélyebb találkozás. Istennel vagyunk együtt. Vele kerülünk csodálatos közösségbe, amikor ajándékozunk. Jutalmunk, hogy áttetszővé válik az emberi szív. Szemünk rányílik Isten ajándékozó szeretetére és szüntelen áldozatára közöttünk. Jézus egyben feltárja: az ember igazi uralma az anyagon, a tárgyi világon az, ha ajándékká tesszük. Tetteinkből imádság születik.

„Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban: Atyád pedig, aki látja, ami titokban teszel, megfizet neked" (Mt 6,6). A Mester az imádság csodálatos dialektikáját nyilatkoztatja ki. Az imádságban együtt táborozunk Istennel. Jelenléte olyan, mint a csillagos égboltozat ősbiztonsága. A vele töltött beszélgetés végén ráeszmélünk, hogy ismét küldetünk. A keresztény imádság ismérve az, hogy megláttatja a felebarátot. Jézus tanításában az imádságot is meg kell osztanunk. Az Atya „megfizet nekünk": túlcsorduló mértékkel megrakja inaid, kezed, türelmed, szemed s szavaid erszényét. Hogy megtapasztald az örömöt, a titkot: adva növekszik benned a Krisztus.


2011. június 13., hétfő

The Cross of Pentecost

THE CROSS OF PENTECOST

 

Recently I have been reading Karl Rahner's meditations on Pentecost. The text from the 1970s has remained amazingly fresh. "We may think we find in and around us too much of the spirit of the world and too little of the Spirit of the Father. While these impressions may frequently be valid, there is usually something false in them, too. Something false, I say, because the human eye cannot detect the Spirit in us and in the Church." The thought he continues with is also important: "We must not interpret our experience of life falsely, and think that the Spirit of God has become distant and weak. Rather, we must learn from these experiences that we are always seeking him in the wrong place and in the wrong way, that we are always ready to confuse him with something else. If we reflect in this way, then we shall perceive over and over again with trembling joy that the Spirit is there that he is with us." (The Eternal Year, Meditations on the Mysteries of Faith Expressed in the Liturgical Cycle)

Perhaps, this Pentecost has been the first time that I asked as an adult: what does Pentecost mean for me? In the light of the above quote: that there is another viewpoint on our world. There is a viewpoint, outside our eyes, from where everything is seen in freedom. Everything is richer and capable of change. In one word, when we can see persons and things in the Spirit.

Since Rahner, the world has changed enormously. The same applies to our "sight". In our pluralist Europe, Christians for the first time are facing the task to announce the "Cross" to pluralist consciousness. To put it more humbly, in presenting the Cross, we should not be afraid of asking of "present consciousness", with a readiness to learn, what does the Cross means to them? What can Pentecost mean in their life?

Pentecost, in effect, shines forth from the Cross. When we ask about its meaning, we also have to listen to our "pluralistic mind", which we share with those living in the world. The question is: what change, what transformation can it bring about in our lives? In our interconnected life. The experience of a multilayered world connects us all who live inside and outside the Church. Thus, for me, Pentecost means the opening up of the Church's borders. When, we re-define the function of these borders. When we see these 'open' borders of the Church in love. Then the church becomes a living membrane of grace. For it is through these borders that Jesus goes freely in and out between our sacramental vision of life and "this world", in which, we should not forget, we live, too. I would say that Pentecost is that border through which Jesus can communicate freely. The meaning of "inside" and "outside" has changed radically in Pentecost. The outside should be welcomed as encouraged to be an 'anonymous Christian', to paraphrase Rahner. Pentecost compels us to see the world as an 'anonymous convert'. If we do not see it with this generosity, the world will remain in their futile postmodern revolts.

Pentecost, for religious identity means the birthday of the Christian community. The very fact that the Holy Spirit was poured out as a life-giving fire is remarkable. But the community upon which this life has landed is equally deserves attention. What community was it upon which the Spirit descended? What was the nature of this community at the very moment of its birth? The Church, in this momentum of life is a community of total openness. It looks upon the "outside world" as his Christ! This church has recognised Christ in the world. He was the centre of its perception. This state of openness is the prototype of Christian life. Pentecost is the prototype of the re-births of the Christian community. Recalling this moment entrusts us with the courage to come out of our fears, from self-enclosure, from our turning away from the world; nay, often, from our clinging to worldly power. Pentecost is a pure, genuine interest in the passion-stories of the world.

What this Pentecost-Christianity − we − can show to the world is crucial. We can tell our culture that its symbols are deeply in crisis. The symbols of European culture, so to say, suffer from a burnout. That is why our life does not have true centres any longer. For the function of symbols is to nourish the person and the community. They are living mirrors which give time to ponder our humaneness and to transform us into the message of our symbols; into the inner life of the "Cross", love. There is no time for growth; there is no time for inner development. That is the Beckettian stage of Europe, at the moment. Empty repetitions of values without the intention to remember the roots of these values. There are no symbols through which God could speak to us. At Pentecost this is what we should brood on together with our secular culture.

In view of this, we should look back to the first, historical Pentecost. For this was the voice of the church stepping into the world. They offered an attractive Symbol of life to the world. They offered Pentecost as a 'symbol' of life, a story to join in. The story of transformation.

We can recall how the apostles stayed behind closed doors. These are all too familiar, uncanny images, when we saw them in confusion. They perceived Jesus' presence after his resurrection; and yet, it turned out that it was not a full perception. They were puzzled and perplexed. It was a phase of confused horizons and lost equilibriums. They took the Resurrected Jesus to be a gardener; or a ghost. This was, in their life, so to say the time for creating their Symbol. Correspondingly, as it is the case with newly emerging cultural Symbols, it was also the time of mourning of old symbols. In their delirium − on the road the Emmaus, the twelve behind closed doors − we find them in a deep 'mourning'. Before that, the apostles were in depression and fear. A delirium of failed expectations. They were in a deep mourning: on their way of accepting the loss of their old images of faith, their old hopes and expectations. Pentecost is the awakening from this 'mourning'. They were enlightened by the Cross. Pentecost, the power of the risen Lord has changed everything. They come out to life. Before that, they were clinging to 'their' God, the way they wanted to see Him. They could step out from among these images − precisely through pronouncing the cross as the "Cross", with capital C. They could turn the shameful, prosaic fact of the cross, a device of turture into a living Symbol; into a presence full of Life. Which Presence creates an ethical community: where brothers and sisters, slaves and full right citizens can freely meet. That was the way, through a new 'symbolisation' the first Christians overcome their 'cultural depression'. They could inscribe their life into the symbol of the Cross and the symbol of Pentecost.

The historical conversion of the Mediterranaeum shows that the Cross became a healing symbol to renew culture. It severed peoples and communities successfully from the melancholy of the past. As a result, the whole antic world came out from its deep cultural depression − from the state of not knowing Christ. I surmise that this very same creating of symbol is awaiting our postmodern, post-Christian world. Our secular world, we should not forget, is 'suffering secularity'. It is a deep, common link with us. The experiences of our culture are rich, in positive and in negative sense, too. A very rich and complex ʻmourning' is awaiting the world. Our world, potentially, can produce a new, beautiful imagery of Christ's cross. It is our truest potential.

Back to Rahner's opening quote, it is quite certain, that this 'symbolisation' is already on the rise. One thing, however, is for certain. In this world, after Pentecost, Christians cannot speak about the Cross in the same way as they had done before. Whenever we make an utterance about Cross in our services it has to bear relevance to the 'outside' world, too. For the world is en Christo, that is, in Christ.

 

 

2011-06-13

 

2011. június 12., vasárnap

Pünkösd


Karl Rahner egy régi, pünkösdi elmélkedését veszem elő. Meglep, mennyire friss maradt ez az 1970-es években írt szöveg. „Gyakran kísért meg bennünket az érzés, hogy mind bennünk, mind a világban nincs eléggé jelen az Atya, a keresztény Isten Lelke: szinte csak az ʻevilág' van. Bár e benyomásnak nemegyszer van valóság alapja, mégis, van a kijelentésben valami alapvetően téves is. Valami falsság, mondhatjuk, mert emberi szemünk képtelen meglátni a Lelket bennünk és az Egyházban. Ezért van nagyon szükségünk napi megtérésre és a Lélek figyelmesebb szemlélésére." Ahogyan folytatja, is lényeges. „Nem szabad az életünket tévesen megfigyelni, és azt hinni, hogy Isten Lelke távolivá és gyengévé lett. Sokkal inkább azt kell megtanulnunk e tapasztalatokból, hogy mindig rossz helyen keressük, és talán helytelenül is. Ezért tévesztjük őt össze valami mással." (The Eternal Year, Meditations ont he Mysteries of Faith expressed int he Liturgical Cycle)

Talán először kérdezek rá felnőttként. Mit is jelent számomra pünkösd? A fentiek fényében: a világ más nézőpontját. Kilépést saját szemünkből, oda, ahonnan minden szabadabbnak látszik. Rahner óta nagyot változott a világ, „szemünk helyzete is". Ma először érkeztünk el oda, európai keresztények, hogy a „Keresztet" a pluralista tudat számára hirdessük meg. Alázatosabban: a kereszt jelentéséről a kor pluralista tudatát is megkérdeznünk. Együtt-kérdeznünk a keresztény szimbólumok jelentéséről. Pünkösd tulajdonképpen a Keresztből ragyog elő. Jelentését − s hogy milyen változást hozhat életünkben − a bennünk élő pluralista tudattól is kérdeznünk kell. Mert ez az élményvilág, hogy egy sokrétegű világban élünk, ez összeköt bennünket. Egyházon kívül és egyházon belül lévőket. Így számomra a Pünkösd: az egyház határainak megnyílása. Újra-definiálása. S e határok szeretetben látása. Mert e megnyíló határokon át, az egyház igehirdetése-szakramentalitása és az „evilág" (mely ne feledjük, bennünk él!) között Jézus szabadon be- és kijár. Összeköt. Pünkösdöt így úgy fogalmaznám meg, mint határt: amelyen Jézus Krisztus szabadon közlekedhet. A kint és a bent nem ugyanaz pünkösd után.

Pünkösd, a keresztény identitás számára, az egyház, a keresztény közösség születésnapja. A tény, hogy kiárad a Lélek tüzes lángnyelvek alakjában, figyelemre méltó. De vele arányban legalább ennyire az, hogy milyen közösségre száll rá. Az egyház, e születésében, csupa nyitottság a világra. A kintre mint Krisztusra tekint. S ez a prototípus állapot − a keresztény közösség szó szerinti újra-születése. Kihív félelmeinkből, a keresztények bezárkózási, hatalomba, világtól való elfordulásba való hajlamából. Csupa érdeklődés, csupa kommunikáció: a világ passiótörténetei iránt. S amit ez kereszténység tud a világnak kínálni: rámutatni kultúránk „szimbolizálási válságára". Európa szimbólumai, úgymond, „kiégtek". Vagy már nincsenek is. Ettől decentralizált, középpontok nélküli a világunk. Nincs „Jel", szemlélendő szimbólum, ami csendesen tükröt tartana emberségünknek. Ami időt adna, szavakon, gondolatokon, akaraton kívüli időt − fejlődni, vonzatni, Bele-növekedni egy ideális jóba. Nos, pünkösdben, erről töprenghetnénk a világgal, „pluralista tudatunkkal".

S az első, történeti Pünkösdre is érdemes visszatekintenünk. Mert ez volt a világ elé, a világba lépő egyház első hangja. Előtte, emlékszünk még, a bezárkózó apostolokra. Az első tanítványok „kábaságára", amint zavarodottan észlelték is, nem is Jézus feltámadása utáni megjelenéseit. Különös, egyensúlyait, perspektíváit vesztett állapot volt ez. A „szimbólumalkotás" ideje, úgymond. És mint minden kulturális Szimbólum megjelenése, a régi szimbólumok gyászolása is. Delíriumukban − emmaszi út, bezárkózó tizenkettő − mély gyászban láttuk őket. „Kulturális gyászban", mondhatjuk. Régi képeiket, kultúrájuk összetört reményét gyászolták. Ragaszkodtak ahhoz az istenhez, akit ők akartak látni. S Pünkösd ebből ébredés. Ki tudtak lépni − a kereszt „Keresztként" való kimondása által. Szimbólumként tudták azt megfogalmazni. Mégpedig, s a mediterráneum történelmi megtérése mutatja, a kultúra melankóliáját gyógyító szimbólumként. Nos, úgy érzem, ez a szimbólumteremtés vár pluralista világunkra. Tapasztalatai, szenvedés- és reménytörténetei sokrétűek. Gazdag „gyász" vár rá, s elvileg, a Kereszt egy nagyon új megfogalmazása lehetséges. S Rahner gondolatához visszatérve, ez egész bizonnyal, már történik is. Egy dolog azonban biztos. E Pünkösd utáni világban, a történeti kereszténység nem beszélhet ugyanúgy a Keresztről, azaz, csak befelé.


2011-06-12

2011. június 11., szombat

2011. június 9., csütörtök

Naplók


„Hogy tökéletesen eggyé legyenek"


C-év, Húsvét 7. hét, Cs/Mennybemenetel utáni Cs. (Jn 17,20-26)


„Igazságos Atyám, a világ nem ismert meg téged, de én megismertelek, és ezek is felismerték, hogy te küldtél el engem" (Jn 17,25). Megismerni az Istent. A fordítottja izgalmasabb: hagyni, hogy megismerjen bennünket az Atya. Engedni, hogy megtapasztalja, társa lehessen keresésünknek. „A világ nem ismert meg téged" (Jn 17,25). Ez azt jelenti, hogy a világnak nincs közös tapasztalata Istennel. Nincs közösen kimondott vallomása, közös öröme. Ezért nem megismerni az Atyát, a legnagyobb, az egyetlen szegénység. Nem eggyé lenni vele - kincsek kincséről maradsz le. Annyira megszoktuk, hogy ha máshol nem, a kegyelem felszínén éldegélünk. Tudat alatt készpénznek vesszük, hogy hívők vagyunk. Pedig nincs „olcsó kegyelem". Nyitott szemmel kell járnod, olyan mélyre pillantanod, hogy észrevedd: nem magától értetődik. Csakis a figyelmes tekintetű ember keresztény. Szorongattatásban, sírásban, örömben halld meg Isten Fia búcsúbeszédét. „Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk" (Jn 17,22).

Késznek lenni. Elérhetőnek. Jézus kivonulása a világból, visszatérése az Atyához példa és intés. Az elérhetetlen személy önmagával foglalatoskodik, zárt marad a másik számára. Nem éli át a misztériumot, „hogy tökéletesen eggyé legyenek" (Jn 17,22). S a másikat, a társat, is megfosztja ettől. Jézus felemeltetése az Atyához kivezet bennünket önmagunkból. S elküldött Szentlelke minding a körülötted élő személyekben érkezik hozzád.


(régi naplóbejegyzés, 2003)



Félő szavak



Előveszem e régi szövegeket. A beléjük befényképezett világot. Nem is az számít igazán, hogy akkor hogy és milyen nyelven írtam. Fiatalon, naivan − emelkedések és zuhanások előtt. Minden írásunkban ott rejlik, megtapadva a kor. A tágabb környezet.

S valahogyan, mintha kevesebb terhet cipelne az elmúlt idő. Nem aktuális problémáiban, hanem a terhet az ember benső történetére értem. Lelke „ártatlanabb", terheletlenebb? Mert nyomot hagy bennünk a kor, talán mélyebbet, mint amit egyénileg mi hagyunk benne.

Különös élmény fiatalságunkkal szembesülni. Épp érettségi találkozónk kapcsán is érint a gondolat. Az akkori napló-szavakban, erőt érzek. A fiatalság magabízását, tapasztalatlanságát, és „teher-nélküliségét". Még külső volt az előttem-előttünk álló történet. S csupán csodálkozom: mennyi minden változott tíz év alatt. Bennem, emberi bensőkben. S maga a külvilág, tényleges történetünk. Sokkal hevesebben örvénylő karma.

És néha ütnek a szavak. A rendbiztonságiak sztrájkjáról figyeltem meg a tudósításokon. Érzékeny vagyok a szavakra. Mély undort érzek a sztrájk-feliratok láttán. Ezek „rendőreink". Az utcáról a kormányzatok felvették az alulképzett „utcát". (Innen a „szemetet" szót kitörültem, de nagyjából ez a helyzet. Nagyon, nagyon felhígult az állomány.) Ha a felvonulások táblafeliratait maguktól ötlik ki, érdekes lélektani tükör. A verbális agresszió üt, mint a gumibot. S egyikőnk sem csodálkozik rá, hogy, nos, igen, békeidőben ez a perverz agresszió sétál. Vagy, mint a 2006-os rendőrattack idején, ez a nívó üt, ver, lő, kordonoz, tömegoszlat. Ha átvilágítanák a fegyveres és rendvédelmi testületeket, kiderülne, hogy az állomány egyharmada, fele lélektanilag alkalmatlan. Kemény szavak, vagy ítélkezem? Meglehet. Ami meglep, a sztrájkok stílusa. Illetve, stíluskülönbsége. A fegyver és hatalom önbizalmával másként tüntet a rendőr, másként a tanár, másként a vasutas.

A fegyveres testületekben, mintha hatványozódna a kor általános „feszültségszintje". Veszélyes a hangnem a mit megütnek. Mert veszélyes a szellemi színvonal: korlátok nélküli erők benyomását keltik. Többségük maximum tizenegynéhány éve dolgozik, és tüntet. Tör, zúz, fenyeget. És ötvenegy, negyvennyolc évesen nyugdíjba kíván menni. Hihetetlen. S ez a nárcizmus mindanyiunkban ott lapul.

Csodálkozom indulatomon és szimpátiám teljes hiányán a sztrájkjuk iránt. Undorom teljes, amikor a Tanácsköztársaságos „Fegyverbe-fegyverbe" feliratokat látom. Ez nyilván, a szakszervezeti vezetőik szintje. S undorom a legmélyebb. Nincsenek jó emlékeim szakszervezeti vezetőkről. A hatalom, és védettségük nárcizmusában élő alakok. „Alakok", s visszahőkölök. Hogyan használok ilyen szót. Mégis, az alakok helyes. Egy különös társadalmi perszóna, amiben a szakszervezeti vezető él. Mármint ez a mai, „Tanácsköztársaság" és „Új Alkotmány" között megrekedt „elit". A hatalom magabiztosságot ad, és perverz agresszióra képesít. Persze, állandó hatalommal való konfrontációból szocializálódtak olyanná, amilyenné. S a hatalom, amivel szemben érdekérvényesítenek, nem kevésbé perverz.

Arab tavasz. Mediatizált arab tavaszok. Tony Blair-t EU elnöknek. Martonyi külügyminiszter is erős embert akar. Blair perverz és sérült. Nem hat meg, hogy katolicizmusra tért. Jogtalanul indított háborút egy független ország ellen. Irak. Még emlékszem, micsoda izgalomban néztük a háború minden képét. A bombázásokat. Tízezreket mészároltak le high-tech fegyverekkel. Megkérdezésünk nélkül. Igaz: egész Európa hallgatott. És a hallgatás beleegyezés. És most is hallgatunk. Senki, még csak fel sem veti, magyar katona mit keres Afganisztánban. A légterünket miért, reptereinket miért használják a Líbia elleni háborúban. S miért az egész Európán végigsöprő strukturális reformok: felhatalmazás és az emberek megkérdezése nélkül. Ki számol el, mennyibe került az EU-nak, és a résztvevő NATO országoknak az „arab tavaszba" való beavatkozás?

Rowan Williams anglikán érsek, döbbeneten kemény kritikát fogalmaz meg az itteni konzervatív-liberális koalíció ellen. A demokrácia elveivel ellentétesek a konok vasakarattal végigvitt strukturális reformok. Nem kaptak felhatalmazást erre, mondja.

Visszagondolok a szocialista időszakba. Az jár a fejemben, hogy vajon, a mai kor szintjét nézve, van-e különbség a primitív, alulról magasba röppentett párttitkárok és aparátcsikok, és a mostani „szakértő EU" között. A bürokratikus magasságokat figyelve, ahonnan, és ahová döntenek − semmi strukturális különbséget nem látok. Maximum, hogy tévéképernyőn látják a világot. Aktákból, jelentésekből. Tökéletesen megfizetve. S Rowan Williams egy mondata jár a fejemben, az interjúból. „Félelmet keltenek a szegényekben. És ezt a félelmet képtelenek meghallani." Ezt az instrumentális, humán kontrollját vesztett demokráciát figyelve, félnek bennem a szavak. Lázadnak. Nem, nem arab tavasz ez. És egyre kevésbé Európa.

Többször elő kéne venni a régi „homilianaplót". Távolságot, minél nagyobb távolságot a korra.



2011-06-09

2011. június 8., szerda

Régi kép a szombathelyi Zárdából, és egy délutáni kirándulásról




(foto: balintbeckett)


A-év, Mennybemenetel utáni Sze., (ApCsel 20,28-38; Zs 67,29-36; Jn 17,11b-19)


Jézus búcsúzik tanítványaitól. De az ő búcsúja egészen más természetű, mint amikor mi elválunk egymástól. Mesterünk búcsújában szövetségének köntösét teríti ránk. És ez a szövetség gazdagabb, ékesebb magánál a csillagos égnél is; a mezők minden virágánál. Minden egyes szavában egyre inkább velünk marad; egyre közelebb van az emberi szívhez.

Főpapi imája meggyújtja benned a várakozás mécsesét. Jézus Krisztus, a feltámadott Mester megnyitja szemünket találkozásaink értelmére. Semmit sem egyszer élsz át. A legkisebb, szeretetből végzett szolgálatod itt a konventben sem "lerágott" csont, amit illő módon összetakarítunk és már nincs többé szükség rá. Minden közös élményetek, kedves testvér, egy-egy olyan kapu, amelyen a hálaadás örömébe lépsz be. Már most is; de ezeknek az eseményeknek a színelátásban hallatlan értéke lesz majd. Ezeket az olyannyira emberi pillanatokat majd számalanszor elősoroljuk Isten Országában. A színelátás titka az, hogy minden élményünk kinyíló ajtó. Ezekben a találkozásokban egyre inkább ráismerünk egymásra, és a jó Istenre. Mégha most nem is sikerültek egészen. A főpapi ima bizonyság arra, hogy nincs egyetlen elveszett pillanat sem. Mert Isten - és ilyen a mi Abbánk - még a pillanatban is elfér; még a pillanatot is örökkévalósággá tudja változtatni. Nevében őríz meg téged; Isten nevének része vagy.

*

És erről a főpapi imáról egy élmény. Tegnap kirándultunk, a hittancsoport és rajz-szakör diákjai. Maradandó kép. Ahogyan fonták egymás haját, ahogyan koszorút kötöttek; színes virágokkal díszítették a fiúk a leányok haját; ahogyan nevettünk, kacagtunk az alkonyatban. Ahogyan a margaréták, sárga zergeboglárkák utolszor hunyorogtak kirándulásunkon: ez valójában, egészen kézzelfoghatóan Isten kabódja, dicsősége volt.


1998 k.

2011. június 7., kedd

Kép egy régi diákmiséről (nyitott ablak)


Kép egy régi diákmiséről (nyitott ablak)


A-év, Mennybemenetel utáni K., (ApCsel 20,17-27; Zs67,10-21; Jn 17,1-11a)


Jézus imádkozik övéiért, akik a világban vagyunk. Az, hogy a világ időnként gyűlöli a világosságot, nem azt jelenti, hogy Mesterünk lemondana a világról, vagy elvetné azt. Ez dualizmus lenne. Semmivel nem több, mint együgyű szektás magatartás. Ehelyett inkább szeretné kihozni a világot a felszínességéből, a gyűlöletéből. Hogy az megsejtse, milyen változatos a „jó" Isten szeretete. Milyen ízei vannak, amikor szeret bennünket az Isten, és amikor viszontszeretjük őt.

Jézus elfogatása előtt áll. Hamarosan eljönnek érte a poroszlók. Hamarosan együtt alszunk a tanítványokkal. Eláruljuk őt. Az igeidőt, ahogyan beszél, a teológia perfectum profeticumnak nevezi. „Befejezett jövő", prófétai elővételezése ami be fog következni. Befejezettnek mondja, ami elkövetkezik. Prófétai beszéd ez és prófétai jel. Főpapi imájában így benne vagy te is. Kijelentette neked az Atya nevét. Az övé lettél a keresztségben örökre. Megőrzött a gonosztól. Imádkozott érted. Egyetlen szóval: megszeretett téged. Ízleld ezt a szót és benne keveredő mindkét igeidőt: szeret, megszeretett.

*

Most kinn, a nyitott kápolna-ablakon át: ébredő madárraj. Atyánk, most napunk hajnalán kérünk téged; táplálj minket. Mint éhes fiókák, enni kérünk szeretetedből. A szépség és a küzdelem fészkéből tekintünk fel rád. Énekelve kérünk és kérlelünk, vezess bennünket mennyei hajlékodba. Őrizz meg bennünket, míg kirepülünk, ígéreteid fészkében. Így vagyunk mi fiókáid. Amen.


(egy régi diákmiséről, fiatalon)


Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsõítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. halandó felett: Az eredeti szöveg szó szerint: test felett. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. Én megdicsõítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsõíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsõséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielõtt még a világ lett." „Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad õket, és õk megtartották a te igédet. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetõled van; mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, õk pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetõled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem. Én õértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és megdicsõíttetem õbennük. Többé nem vagyok a világban, de õk a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg õket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! (Jn 17,1-11a)

2011. június 6., hétfő

George Eliot világa



Hambleden (foto: balintbeckett)


George Eliot világa


Mennybemenetel utáni H. (ApCsel 19,1-8; Zs 67,2-7; Jn 16,29-33)


Tegnap, vasárnap délután nehéz eső. Uszodából hazafelé jövet figyeltem fel a St. Augustine templom harangjára. Európai, klasszikus harang, formájában, hangjában is. Már délelőtt elhatároztam, hogy belülről is érdemes lenne megnézni. Most, az esőben sort kerítek rá. A bejárat előtt olvasom, x.y. hirdet igét, „informális liturgián". Fiatal, szemüveges, vékony fickó. Evangelizál. Humora jó, nem a stílus, a tartalom szokatlan. Mennybemenetelről szól. Kint fáradhatatlanul eső. Bent körbenézek. A templombelső tizenkilencedik századi. Neogótikus ívek. A viktoriánus enteriőrt most a high-tech igehirdetés tölti ki. Projektor, hangszórók, plasztik szónoki pulpitus. A fiatal lelkész a középpont. A szentély belsejében, a faoltár timpanonjában a klasszikus Szentlélek ábrázolás, galamb formájában. Ezüstözése megkopott.

Szokatlan az igehirdetés tartalma. A közege nemkülönben. A karizmatikus igehirdetés, ez a benyomásom, az urbánus világ legelesettebbjeit vonzza be. Körbe nézek. Sok-sok magányos, elszigeteltségéből kikapaszkodó ember. Az igehirdetés tartalma ebből a magányból és „Társvágyból" fakad. Akik itt vannak, családi kötelékeikből kiszakítva, „atomizált" személyek. Elemi erővel tör elő az éhség az Isten után, mely Isten pótolja, kárpótolja, visszaadja, helyettesíti az eltűnt személyközi történeteket. Ami: odahaza, nagyrészt, még adott.

Szomorúság, egyfajta gyász van jelen a karizmatikus igehirdetés alatt. A felszín, persze teljesen más. Bizalomra, mosolyra, érintésre, imára hívott emberek − de mégis, ólomlábakon járva. Cipelik a kor terhét, a mindent lecserélni mindennel és mindenkivel örökségét. S ez a gyülekezet, melyet magánya hoz össze, mégis ikon. A kor mechanizmusai, személytelen dinamikái vannak jelen a templomtérben: ez a világ „magja". Személytelen örvénylése egy helyre összegyűjtve. Ebben az örvénylésben élünk, és csupaszodunk. És fázunk.

Nézem, az arcokat. Nehéz történetek. Nemegyszer a megszólítatlanság, érintés, öleléshiány történetei. Az igehirdetés feladata, azt hiszem, az emberi szálak erősítése és védelmükre hívás. Különben, törvényszerű, hogy ebbe a menekülő Istenképbe-szükségbe érkezünk. A megoldást persze, nem tudom. Soha nem szembesültem azzal, mit kéne, mit tudnék hasonló helyzetben mondani. Itt már nincs osztozott, utalható kulturális kánon − Shakespeare, Eliot, Jane Austen, vagy bárki. Itt csak az „én" és a megmentő Isten van. Aki, mint a szónok töretlenül hirdeti, „teljessé tesz téged". „Örömével betölt." Nem. Isten nem képes örömével betölteni, ha nincs emberi szolidaritás. Csakis az emberi kötődés élményein keresztül van szabad istenkép. Ezért kéne elgondolkodunk a világról, mi történik az ember és ember közötti térrel. Mit jelent az az izoláció, amit az emberben elvesztett Isten jelent.

S így olvasom George Eliot tizenkilencedik század derekán írt első regényét, a Scenes of Clerial Life-ot. A vidéki egyházi élet képei. Realizmusa reflektál az iparosodás, és a vidéki, viktoriánus világ beköszöntő kontrasztjára. Halk nosztalgia a patriarkális vidéki világ rendje iránt. S érzékeny dokumentálása annak az iparosodás következményeinek. Eliot − írói álnév egy nőtől, hogy komolyan vegyék − mély iróniával szemléli e kor moralizálását. Kiüresedőnek látja az akkori igehirdetést. Maga agnoszticizmus, majd hitetlenség felé tart: lassan, de biztosan kilép a viktoriánus istenképből. Érzékenységével talán nem is tehet mást. Azt, hogy ezt egy nő teszi, ez torokszorító és mélyen elgondolkodtat.

A benyomásom az, hogy a hallgatott karizmatikus igehirdetés mély folytonosságot mutat e hajdanvolt viktoriánus világ vallási nyelvével. Kis túlzással, a karizmatikus igehirdetés, az atomizált ember megszólítása, máig „az ipari forradalom" fogságában maradt. Sebek gyógyítása, legyöngült pszichés terünk felegyenesedési kísérlete. Ám templom falakon belüli történet. Ez a kereszténység falakon belül marad, passzívan világhoz való viszonyával. Erőtlen kijönni; visszavonul. Nem is tehet mást, sebzett nárcizmusában.

Illúziónk ne legyen. Történeti, szervezett kereszténységünkön belül ez a passiótörténet növekszik. Mindenki arca mögött: a családon, munkahelyen belüli személyközi kapcsolatok fogyása történik. Erről a fogyásról vagy növekedésről kéne beszélnünk. Mint Közösség. Egyházi és szekuláris, egymás mellett, egymásban élő közösségek. A pszichés tér, az Istent és a társat befogadó „emberi tér" állapotáról való közös beszéd: felnyitja az érintett közösségeket. Átírja egyház és nem egyház határait. Képes átírni. Ez jóllehet, új stratégiát kíván. Újra gondolását papi és hívő szerepeknek; a személy és közösség viszonyának. Felfedné bennünk a közösen hordozott tájat és a jövőt. Mint Gorge Eliot realista táj- és otthonleírásai. Írói érték-foglalása ellenére is hús-vér történelmet láttat. Valós életeket, az emberi kicsinyesség és nagyság jelenünkkel folytonos töréneteit. Muszáj lenne emlékeznünk, talán egy közös olvasás-terápia keretében, a közelmúlt emberi tájait. Mi történt velünk; s mi történhet. Mert van kinyílása minden kornak. George Eliotnál, valahogy az az ember érzése, hogy nem tud túllépni a múlt elvesztésén. Hangulatai több, mint melankolikus, depresszív. Mág mégis, értékes, nagyon értékes narratív-ima, amit belül vég kell mondanunk. Komolyan venni tanít a kort. Megérteni bezárulásai, mállása, és tehetetlensége súlyát. Mert ez ad reaális súlyt a megépítendő kijáratoknak is.

Így olvasom János evangéliumának sorait. A kinyílás, újra-épülés jegyében. Ez az a tér, amiben jelenünk kérdéseit fel kell tennünk. Minden, korábban önmagába zárkózott, vagy önnön magyarázatait elégségesnek gondoló világnak. „Ekkor így szóltak hozzá tanítványai: ʻÍme, most nyíltan beszélsz, és nem példázatot mondasz. Most már tudjuk, hogy mindent tudsz és nincs szükséged arra, hogy valaki megkérdezzen téged: ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél.'Jézus így válaszolt: ʻMost hiszitek? De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyõztem a világot.'"


2011-06-06

2011. június 4., szombat

Csak képek − hosszú naplójegyzet


Csak képek − hosszú naplójegyzet



Urunk mennybemenetele (ApCsel 1,1-11; Zs 46; Ef 1,17-23; Mt 28,16-20)



Csupán csendes naplójegyzet Mennybemenetel küszöbén. Képek egymás mellett a nap végén. Tegnap este Hampstead, Pentameters fringe-színház, újra. Különös időutazás, J.B. Priestley egy hosszú, megszakítatlan darabja, a Linden Tree. Társadalomlélektani mélymonológ 1947-ből. A háború utáni depresszió Angliája. Megszigorított élelmiszerellátás, az atomháború születő félelme. Kommunizmus, tudományosság, és vallás viszonya egy családdrámában. Professzor Lindent hatvanöt évesen nyugdíjazza az egyetem. A születésnapjára összegyűjt család rá akarja venni, hogy fogadja el a nyugdíjazást. Ő harcol, marad − azon az áron is, hogy felesége elköltözik, végleg. Léonie Scott-Matthews, a színház tulajdonosa-jegyszedője-menedzsere a szünetben mentegetőzik. Hosszú a darab, de nem akarták megvágni. S tulajdonképpen ez a beszélgetés épp olyan érdekes, mint maga a darab.

Hampstead részem lett. Hömpölygő forgalma, az utcák emelkedője Hampstead Heath felé, templomai, ahová jártam, karnyújtásnyi gyönyörű parkja, a séták barátaimmal − és a színház − ide kötnek. Most eszmélek rá, évek óta járok ide. S látom, hogy ez a studiószínház, a helyi irodalom része, a közelmúlt klasszikusait tűzi műsorra. Ha valaki meg szeretné érteni a közelmúlt történetét, századelő, századközép, majd mostani századfordulónk − ide kell járni emlékezni. A színpadkép egy családi lecsomagolt negyvenes évekbeli családi könyvtár. Szó szerint korhű. Léonie a bevezetőben elmondja, nem véletlenül kötődik Priestly-hez. Nagyapja ugyanabban a regimentben szolgált az első világháborúban Priestley-vel, egy évben voltak katonák. E darabokból életre keltett párbeszédek, lélegzetelállító, életre keltik a kort. A tegnap világát, amitől i-podos, és okos-telefonos korunk felszíne már fényévekre jár. Éreznek valamit a processzorok, érintőképernyős felszínek e távoli gyökerekből? Vagy ez szép lassan, már egy egész más történelem.

Léonine elmondja, nem bírja a műanyagszínházakat. S hozzáteszi, számára mind felfoghatatlanabb, iskolásokkal találkozva, hogy nem olvasnak. Nem írnak. Csak vannak ebben a processzorvilágban. Nem tudnak végignézni egy darabot. Ennek a generációnak minden hosszú.

S a második felvonásban simogatom a színpadot. Ezek a díszletek húsz év, és már nem lesznek itt. Színház sem lesz. Érkezéseink, vonulásain sem. Néha az az érzésem, megöregedett, kezeink között múlt el a világ: a betű és a közös kultúrán keresztüli összetartozás világa. S hallgatom, iszom, nagyapáink világát, apáink világát: Marxizmus és letűnő katolicizmus vitáját. E betű-generációk, vagy betű-narratívák, egymást váltva tűntek el, vagy gyengültek meg.

*

More House, ahol lakom, ma ünnepelte hatvanadik születésnapját. Egyetemi lelkészség, nővérek iskolája volt, s ma diákotthona. A háború után, a bombatalálatot kapott Van Dyck hotelt vették meg, olcsón. Fentebb a Cromwell Roadon a Rembrand Hotel ennek az ikertársa volt, ugyanannak a családnak a tulajdonában. Mise, ebéd, koncert. Az ünnep szép. Volt diákok, lelkipásztorok, és mostani egyetemisták, a ház barátai. Vincent Nichols westminteri érsek a vendég. Hallgatom. Értelmes, mély szavait. Közvetlen előttem ül. Nézem az érseki palliumának részeit. Figyelem az oltárnál. Azt hiszem fáradt. Mintha pár kilót felszedett volna tavaly óta, amikor szintén vendégünk volt. Amit mond, próbálom távolból figyelni. Rutinból beszél, különösebben nem készült a helyi alkalomra. Összeköti az evangélium szövegét az ünneppel. „Krisztus a legvilágosabban tanít az Atyáról, s e legtisztább szavai az Eukarisztia ünneplésének szavai." S figyelem a katolicizmust, amit megszólaltat. Sokat, nagyon sokat meg lehet látni, hallani a Hagyomány állapotából, hangjainkból. A történetekből, a képekből, gesztusokból, csendekből, illatokból: összeáll az Egész. Ahogyan vagyunk. Megfáradtabbnak látom. Valami halk melankólia és belső szenvedést hordoz: intézménye tehetetlenségeit és terhét. Úgy tűnik, az intézmény kellős közepében élve, egyfajta halk, halk, főpásztori burnout. A kijelentéseivel semmit nem kockáztat. Nem tesz fel kérdéseket a jelenről, egy általános lelkiség keretében tanít. És intézménye nevében hallgat. Ezt a hallgatást látom, mint passiótörténetet főpapjaink arcán. Nem kockáztatni, kivárni, Rómára várni, Lélekre várni, ortodoxiát jól megfogalmazni, jóságra törekedni − és mégis, valami hiány. Valami kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan dráma. Igen: a katolikus papság melankóliája átjön a szavak alatt, mint „szub-text".

Mise után fiatal diakónusát figyelem, ahogy magára kanyarítja öltönyét. Fiatalember, szentelés előtt álló pap. A zakó-belső színe állít meg. Püspöklila. Apátomon láttam ezt régen. Ő is püspöklila öltönybelsőt, kabátbelsőt kezdett el hordani. Melankóliánk és intézményességünk színei. Nem bántó éllel mondom, csak ezernyi apró részlete az egyházi szocializációnak. A tény maga, hogy belépünk a templomba, részt veszünk a liturgián, szocializál Isteni, és egyházi, püspöki tekintélybe. A nem-kérdezésbe. Egyházunk félelmeibe, szocializációs töréseibe. Együtt lélegzünk. S valószínű ezért van, hogy vagy együtt szárnyalunk, nyílunk ki, vagy együtt hátrálunk, vagy épp félünk.

De így van ez a processzorkultúrán belül is. Tekintélyeink életminőségéhez igazodunk. A közömbösség, a lecserélhetőség gesztusait így vesszük át. Az, ami Líbiában történik, senkit nem érdekel. Apache helikopterek, angol és francia NATO gépek szabadon lövik ki a célpontokat. Egy két öreg Lord még elmaszatol a parlamentben, hogy nem polgárháborús beavatkozásra adtak felhatalmazást, hanem civilek védelmére. Kit érdekel.

Egyszer, majd a folyamat végén, átgondoljuk, amikor valami jóvátehetetlen történt, mit is jelentenek ezek az arab forradalmak. A Nyugat gerjesztette őket média-nyomással. Sokan nem értenek velem egyet környezetemből. Lehet, nincs igazam az ok-okozatot és motivációt illetően. De a tény tény marad: nem gondoljuk át hogy webfelületekben egybenőtt világunkban az agresszió mintái azonnal végigfutnak. S a társadalmakban növekvő feszültség ebben a szép új processzorvilágban, jóval hamarabb felszínre törnek. A „web", ez a különös képi mátrix feloldja a határokat. Freudi halálösztönök, értelem, erkölcs, nemzeti identitások találkozását. Mert láthatóvá lett minden, és mindenki mindenki számára. Ezzel egy védővonal tűnt el az egyéni és kollektív pszichéből. Az információnak nincs ideje beérni, álommunkákon át beérni és folyamatként tudatba jutni. Nem. Politikusaink, a háborús döntéshozók processzoraggyal, azonnal döntenek. Nem emésztik az információt. Nem hallgatják meg kultúrájuk mély-szimbólumait. Sem vallásukét, sem európaiságukét. Jung mondja valahol, ahol a vallási szimbólumok eltűnnek, az az őrület világa lesz. Nos, legjobb esetben is diszfunkcionáló vagy manipulált szimbólumok világában élünk. S a kép, a napokból talán a legrégebb, ami kísér. Az USA kijelenti, hogy az állami szervereket ért hackertámadások háborús ok, és a hackereket Predator-lopakódó bombázókkal likvidálhatják. Bravó, nobel-békedíjas Obama. Eddig azt gondoltam, Bush a szellemi mélypont. A „gonosz hatalmai" és az „angyaltiszta mi" dualizmusában való gondolkodás. De nem. Úgy tűnik, minden történelmi mélypont elnyúló horizont. A világ vezető elitje ugyanabból a hatalmi szocializációból érkezik. Inkább ne legyen igazam, de a Közel-Keleten a feszültség csak fokozódni fog. S nem is olyan soká, szégyellni fogjuk majd processzorvilágunkat.

*

Az evangélium mégis, épp e háttereink előtt, töretlenül szép. És igaz. Annyira türelmes világunkkal, annyira kitartó benső fényével, hogy csakis hihető. Csupán türelmesnek kéne vele lennünk, magunknak is. Megérezni, hogy mindig jóval gazdagabb, mint amit történelmi felszíneink meg tudnak szólaltatni belőle. Türelmes megfigyelése türelemre tanít önmagunkkal szemben is. Még kicsit várni kéne, s mielőtt még magunkra robbantjuk a világot, kivárni érzékenységünk születését. Mert egészen bizonyos, processzorvilág ide vagy oda, hogy hamarosan egy „barthi" Evangéliumra ébredés érkezik. Amikor emberségünk megőrzőjeként, és újra visszaadójaként tudjuk üdvözölni a sorok közötti Igét. S megtanulunk az Evangélium hatalmában, mint önnön hatalmunkban a jóra bízni. Az önmagunkban, és főleg, a másikban való megbízás közelgő ideje ez. Ezért nem félek az Ige − Atya, Tóra, szent írások vagy vallási bölcsesség − igazi hatalmától. Mert élő és gyógyító ellenpontja történelmünknek. Nem belőlünk fakad, nem a mi tükörképünk. Nem az „apai kép" kivetítése, mint Freud tartotta. Hanem történelmünkhöz, történetünkbe lépő biztatás „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön." (Mt 28,18) S jó csöndesen belátnunk, hogy lehet ebben az „ökonómiában" emberként élni. A mindennapi Társat megbecsülve, e társakkal való találkozásra rákészülni. Minden emberi vágyunk, szerelmünk és éhségünk ebben az ívben feszül. Egész prózai történetünk. Mely valahol mégis, a felszínek alatt, sőt azokba belenőve, egyben, egészen ünnepélyes történetünk. „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg õket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." Mt 28,19-20



2011-06-04