Egyetlen mondat

Kingston Lacy, Dorset (foto: balintbeckett)

Egyetlen mondat

A-év, 12. hét, Cs. (Ter 16,1-12.15-16; Zs 105,1-5; Mt 7,21-29)

„A néptömegek le voltak nyűgözve a tanításától, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az ő írástudóik."(Mt 7,29) Érdemes végigolvasni a szakasz többi részét is. De most ez az egyetlen mondat ragad meg. Mit jelent mélyebbre látni? Mitől nem úgy tanít, mint az írástudók? Megfigyelem, bizonyos emberek milyen mélyre látnak. Emberismeretük, helyzetek, gondolatok megítélésében. A benyomásom az, hogy ez a látás mélyen belülről, a személy benső történetéből jön. Önmagát és a másikat egyszerre látja. Az önzetlen figyelem születése mind jobban érdekel. Hogyan válik gyógyítónkká a másik igénye ránk − amit úgy kap, hogy tartozása nincs felénk. Amikor szükségében adunk, úgy, hogy a kölcsönösség nincs jelen. Ennek a fajta adni tudásnak a gyökerénél ott kell, hogy legyen egy hasonló „őstapasztalat". Nem egyszer ez az adni tudás azokban a leg-élőbb, akik valami oknál fogva a szülői szeretetet − teljesen önzetlenül, valaki „harmadiktól" kapták meg. S ez az önzetlen szeretet, segítés − a legmélyebben képes gyógyítani. Önmaga fölé képes emelni az embert: s erőforrás lesz benne ez a találkozás. Mélyre lát, mélyről, és mélyen képes szeretni.

S ez a történet ott lakozik minden társas kapcsolatban. „Élményterében" járunk, kihívásában és alkalmaiban, nap mint nap. Tulajdonképpen a szeretett személy ezernyi apró helyzetben − de állandó igény „rám". Csak rajtam múlik, mikor adok, önzetlenül, közvetlen viszontválasz nélkül. S ez a megnyílni tudás mélyen alakít egy kapcsolatot. Épít. Alapoz. Kötődést hoz létre. Észrevétlen, kölcsönös köteléket. Az az említett feltétlen adni tudás − mélyről adni és mélyre látni − mindegyikünkben ott lakozik. Ősminta. Kristeva mondja, hogy minden etika alapja az anya lemondása a gyermekéről: még a nyelv a nyelv születése előtt; nyelvünk születése, szabadságunk születése előfeltételeként. Rejtett történet − a moralitás alapjaként pszichénkbe fényképezve.

S talán, mélyebb minta is, mint ez. Az evangéliumi sorban épp ez ragad meg. A tény, hogy Jézus mélyebbről tanít. „Mint akinek hatalma van." Mit figyelt ő meg? Milyen történet fényképeződött az ő történetébe? Ott, azokban a régiókban, amit „Szentháromságnak" nevezünk. Milyen önzetlen szeretetet kapott az „Atyától"? S épp a szeretet mintáira éhes világunkban a legkevésbé sem távoli ez a „teológia".

Egész bizonyos, azt hiszem, hogy örök Igeként mélyen megfigyelte az Atya „passiótörténetét". Állandó, viszont-várás nélküli adását − amit mint Fiú kap. Ez az önzetlen adni tudás, legbensőbb igényünk. S ez történik ott a „legtávolabbi kezdeteinknél", amiről a teológia beszél a Háromság kapcsán. Nem távoli történet.

Ez az adni tudás: mindennapi feltámadásunk. Amikor „úgy tanítunk mint akinek mélysége", benső-szenvedéstörténete van. A passió itt: az önzetlen adás és szabad megajándékozottság drámája. Passió: szenvedés-történet. Mert ad, életet ad, életet, biztatást helyez a másikra, mint táplálékot. Amit a másik egyszerűen, az esetek többségében viszonzás nélkül, „felél". Mégis, ez az oda-adás feltámadásunk. A kommunikáció terét teremti meg. A szeretet mindig a szeretet megalapozásából születik. És ez az alap mindig „szenvedés-szenvedély-történet".

A Fiú vallási értelemben történt Feltámadása, szintén, nem távoli esemény. Mert nem áll kívül a szeretet rendjén, mindig annak ökonómiáján belül marad. S Feltámadásakor nem történt semmi új. Az új maximum az volt, hogy az Atya és Fiúk közötti szeretet a mi történetünkben/történelmünkben vált láthatóvá. Húsvét hajnal eseménye folytatása annak, ami az Atya és az Ige között mindig is történt. Önzetlenül adni. Nem visszavárni viszonzást. Az ön-adással viszont megteremteni a kölcsönösség terét. Mely térből, egyébként, nem is születhet más, mint a Másikra visszapillantás a szeretetben.

S a fenti, egyetlen mondat, folytatható. „Le voltak nyűgözve tanításától". Egy pillanat erejéig, a tömeg, a hallgatóság, az egyes ember, megsejti a Jézus által létrehozott tér erejét. Nem biztos, hogy viszonzás történik. Azaz, önmagunk, önnön érintettségünk felismerése a történetben. A paradoxon az: viszonzás mellett vagy nélkül, de mindannyian az evangélium erőterében élünk. A mélyről jövő „jó-hír" a másik felé tesz bennünket szerető és szerethető emberré.

2011-06-23