Csak képek − hosszú naplójegyzet
Urunk mennybemenetele (ApCsel 1,1-11; Zs 46; Ef 1,17-23; Mt 28,16-20)
Csupán csendes naplójegyzet Mennybemenetel küszöbén. Képek egymás mellett a nap végén. Tegnap este Hampstead, Pentameters fringe-színház, újra. Különös időutazás, J.B. Priestley egy hosszú, megszakítatlan darabja, a Linden Tree. Társadalomlélektani mélymonológ 1947-ből. A háború utáni depresszió Angliája. Megszigorított élelmiszerellátás, az atomháború születő félelme. Kommunizmus, tudományosság, és vallás viszonya egy családdrámában. Professzor Lindent hatvanöt évesen nyugdíjazza az egyetem. A születésnapjára összegyűjt család rá akarja venni, hogy fogadja el a nyugdíjazást. Ő harcol, marad − azon az áron is, hogy felesége elköltözik, végleg. Léonie Scott-Matthews, a színház tulajdonosa-jegyszedője-menedzsere a szünetben mentegetőzik. Hosszú a darab, de nem akarták megvágni. S tulajdonképpen ez a beszélgetés épp olyan érdekes, mint maga a darab.
Hampstead részem lett. Hömpölygő forgalma, az utcák emelkedője Hampstead Heath felé, templomai, ahová jártam, karnyújtásnyi gyönyörű parkja, a séták barátaimmal − és a színház − ide kötnek. Most eszmélek rá, évek óta járok ide. S látom, hogy ez a studiószínház, a helyi irodalom része, a közelmúlt klasszikusait tűzi műsorra. Ha valaki meg szeretné érteni a közelmúlt történetét, századelő, századközép, majd mostani századfordulónk − ide kell járni emlékezni. A színpadkép egy családi lecsomagolt negyvenes évekbeli családi könyvtár. Szó szerint korhű. Léonie a bevezetőben elmondja, nem véletlenül kötődik Priestly-hez. Nagyapja ugyanabban a regimentben szolgált az első világháborúban Priestley-vel, egy évben voltak katonák. E darabokból életre keltett párbeszédek, lélegzetelállító, életre keltik a kort. A tegnap világát, amitől i-podos, és okos-telefonos korunk felszíne már fényévekre jár. Éreznek valamit a processzorok, érintőképernyős felszínek e távoli gyökerekből? Vagy ez szép lassan, már egy egész más történelem.
Léonine elmondja, nem bírja a műanyagszínházakat. S hozzáteszi, számára mind felfoghatatlanabb, iskolásokkal találkozva, hogy nem olvasnak. Nem írnak. Csak vannak ebben a processzorvilágban. Nem tudnak végignézni egy darabot. Ennek a generációnak minden hosszú.
S a második felvonásban simogatom a színpadot. Ezek a díszletek húsz év, és már nem lesznek itt. Színház sem lesz. Érkezéseink, vonulásain sem. Néha az az érzésem, megöregedett, kezeink között múlt el a világ: a betű és a közös kultúrán keresztüli összetartozás világa. S hallgatom, iszom, nagyapáink világát, apáink világát: Marxizmus és letűnő katolicizmus vitáját. E betű-generációk, vagy betű-narratívák, egymást váltva tűntek el, vagy gyengültek meg.
*
More House, ahol lakom, ma ünnepelte hatvanadik születésnapját. Egyetemi lelkészség, nővérek iskolája volt, s ma diákotthona. A háború után, a bombatalálatot kapott Van Dyck hotelt vették meg, olcsón. Fentebb a Cromwell Roadon a Rembrand Hotel ennek az ikertársa volt, ugyanannak a családnak a tulajdonában. Mise, ebéd, koncert. Az ünnep szép. Volt diákok, lelkipásztorok, és mostani egyetemisták, a ház barátai. Vincent Nichols westminteri érsek a vendég. Hallgatom. Értelmes, mély szavait. Közvetlen előttem ül. Nézem az érseki palliumának részeit. Figyelem az oltárnál. Azt hiszem fáradt. Mintha pár kilót felszedett volna tavaly óta, amikor szintén vendégünk volt. Amit mond, próbálom távolból figyelni. Rutinból beszél, különösebben nem készült a helyi alkalomra. Összeköti az evangélium szövegét az ünneppel. „Krisztus a legvilágosabban tanít az Atyáról, s e legtisztább szavai az Eukarisztia ünneplésének szavai." S figyelem a katolicizmust, amit megszólaltat. Sokat, nagyon sokat meg lehet látni, hallani a Hagyomány állapotából, hangjainkból. A történetekből, a képekből, gesztusokból, csendekből, illatokból: összeáll az Egész. Ahogyan vagyunk. Megfáradtabbnak látom. Valami halk melankólia és belső szenvedést hordoz: intézménye tehetetlenségeit és terhét. Úgy tűnik, az intézmény kellős közepében élve, egyfajta halk, halk, főpásztori burnout. A kijelentéseivel semmit nem kockáztat. Nem tesz fel kérdéseket a jelenről, egy általános lelkiség keretében tanít. És intézménye nevében hallgat. Ezt a hallgatást látom, mint passiótörténetet főpapjaink arcán. Nem kockáztatni, kivárni, Rómára várni, Lélekre várni, ortodoxiát jól megfogalmazni, jóságra törekedni − és mégis, valami hiány. Valami kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan dráma. Igen: a katolikus papság melankóliája átjön a szavak alatt, mint „szub-text".
Mise után fiatal diakónusát figyelem, ahogy magára kanyarítja öltönyét. Fiatalember, szentelés előtt álló pap. A zakó-belső színe állít meg. Püspöklila. Apátomon láttam ezt régen. Ő is püspöklila öltönybelsőt, kabátbelsőt kezdett el hordani. Melankóliánk és intézményességünk színei. Nem bántó éllel mondom, csak ezernyi apró részlete az egyházi szocializációnak. A tény maga, hogy belépünk a templomba, részt veszünk a liturgián, szocializál Isteni, és egyházi, püspöki tekintélybe. A nem-kérdezésbe. Egyházunk félelmeibe, szocializációs töréseibe. Együtt lélegzünk. S valószínű ezért van, hogy vagy együtt szárnyalunk, nyílunk ki, vagy együtt hátrálunk, vagy épp félünk.
De így van ez a processzorkultúrán belül is. Tekintélyeink életminőségéhez igazodunk. A közömbösség, a lecserélhetőség gesztusait így vesszük át. Az, ami Líbiában történik, senkit nem érdekel. Apache helikopterek, angol és francia NATO gépek szabadon lövik ki a célpontokat. Egy két öreg Lord még elmaszatol a parlamentben, hogy nem polgárháborús beavatkozásra adtak felhatalmazást, hanem civilek védelmére. Kit érdekel.
Egyszer, majd a folyamat végén, átgondoljuk, amikor valami jóvátehetetlen történt, mit is jelentenek ezek az arab forradalmak. A Nyugat gerjesztette őket média-nyomással. Sokan nem értenek velem egyet környezetemből. Lehet, nincs igazam az ok-okozatot és motivációt illetően. De a tény tény marad: nem gondoljuk át hogy webfelületekben egybenőtt világunkban az agresszió mintái azonnal végigfutnak. S a társadalmakban növekvő feszültség ebben a szép új processzorvilágban, jóval hamarabb felszínre törnek. A „web", ez a különös képi mátrix feloldja a határokat. Freudi halálösztönök, értelem, erkölcs, nemzeti identitások találkozását. Mert láthatóvá lett minden, és mindenki mindenki számára. Ezzel egy védővonal tűnt el az egyéni és kollektív pszichéből. Az információnak nincs ideje beérni, álommunkákon át beérni és folyamatként tudatba jutni. Nem. Politikusaink, a háborús döntéshozók processzoraggyal, azonnal döntenek. Nem emésztik az információt. Nem hallgatják meg kultúrájuk mély-szimbólumait. Sem vallásukét, sem európaiságukét. Jung mondja valahol, ahol a vallási szimbólumok eltűnnek, az az őrület világa lesz. Nos, legjobb esetben is diszfunkcionáló vagy manipulált szimbólumok világában élünk. S a kép, a napokból talán a legrégebb, ami kísér. Az USA kijelenti, hogy az állami szervereket ért hackertámadások háborús ok, és a hackereket Predator-lopakódó bombázókkal likvidálhatják. Bravó, nobel-békedíjas Obama. Eddig azt gondoltam, Bush a szellemi mélypont. A „gonosz hatalmai" és az „angyaltiszta mi" dualizmusában való gondolkodás. De nem. Úgy tűnik, minden történelmi mélypont elnyúló horizont. A világ vezető elitje ugyanabból a hatalmi szocializációból érkezik. Inkább ne legyen igazam, de a Közel-Keleten a feszültség csak fokozódni fog. S nem is olyan soká, szégyellni fogjuk majd processzorvilágunkat.
*
Az evangélium mégis, épp e háttereink előtt, töretlenül szép. És igaz. Annyira türelmes világunkkal, annyira kitartó benső fényével, hogy csakis hihető. Csupán türelmesnek kéne vele lennünk, magunknak is. Megérezni, hogy mindig jóval gazdagabb, mint amit történelmi felszíneink meg tudnak szólaltatni belőle. Türelmes megfigyelése türelemre tanít önmagunkkal szemben is. Még kicsit várni kéne, s mielőtt még magunkra robbantjuk a világot, kivárni érzékenységünk születését. Mert egészen bizonyos, processzorvilág ide vagy oda, hogy hamarosan egy „barthi" Evangéliumra ébredés érkezik. Amikor emberségünk megőrzőjeként, és újra visszaadójaként tudjuk üdvözölni a sorok közötti Igét. S megtanulunk az Evangélium hatalmában, mint önnön hatalmunkban a jóra bízni. Az önmagunkban, és főleg, a másikban való megbízás közelgő ideje ez. Ezért nem félek az Ige − Atya, Tóra, szent írások vagy vallási bölcsesség − igazi hatalmától. Mert élő és gyógyító ellenpontja történelmünknek. Nem belőlünk fakad, nem a mi tükörképünk. Nem az „apai kép" kivetítése, mint Freud tartotta. Hanem történelmünkhöz, történetünkbe lépő biztatás „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön." (Mt 28,18) S jó csöndesen belátnunk, hogy lehet ebben az „ökonómiában" emberként élni. A mindennapi Társat megbecsülve, e társakkal való találkozásra rákészülni. Minden emberi vágyunk, szerelmünk és éhségünk ebben az ívben feszül. Egész prózai történetünk. Mely valahol mégis, a felszínek alatt, sőt azokba belenőve, egyben, egészen ünnepélyes történetünk. „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg õket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." Mt 28,19-20
2011-06-04
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése