(foto: balintbeckett)
A-év, Mennybemenetel utáni Sze., (ApCsel 20,28-38; Zs 67,29-36; Jn 17,11b-19)
Jézus búcsúzik tanítványaitól. De az ő búcsúja egészen más természetű, mint amikor mi elválunk egymástól. Mesterünk búcsújában szövetségének köntösét teríti ránk. És ez a szövetség gazdagabb, ékesebb magánál a csillagos égnél is; a mezők minden virágánál. Minden egyes szavában egyre inkább velünk marad; egyre közelebb van az emberi szívhez.
Főpapi imája meggyújtja benned a várakozás mécsesét. Jézus Krisztus, a feltámadott Mester megnyitja szemünket találkozásaink értelmére. Semmit sem egyszer élsz át. A legkisebb, szeretetből végzett szolgálatod itt a konventben sem "lerágott" csont, amit illő módon összetakarítunk és már nincs többé szükség rá. Minden közös élményetek, kedves testvér, egy-egy olyan kapu, amelyen a hálaadás örömébe lépsz be. Már most is; de ezeknek az eseményeknek a színelátásban hallatlan értéke lesz majd. Ezeket az olyannyira emberi pillanatokat majd számalanszor elősoroljuk Isten Országában. A színelátás titka az, hogy minden élményünk kinyíló ajtó. Ezekben a találkozásokban egyre inkább ráismerünk egymásra, és a jó Istenre. Mégha most nem is sikerültek egészen. A főpapi ima bizonyság arra, hogy nincs egyetlen elveszett pillanat sem. Mert Isten - és ilyen a mi Abbánk - még a pillanatban is elfér; még a pillanatot is örökkévalósággá tudja változtatni. Nevében őríz meg téged; Isten nevének része vagy.
*
És erről a főpapi imáról egy élmény. Tegnap kirándultunk, a hittancsoport és rajz-szakör diákjai. Maradandó kép. Ahogyan fonták egymás haját, ahogyan koszorút kötöttek; színes virágokkal díszítették a fiúk a leányok haját; ahogyan nevettünk, kacagtunk az alkonyatban. Ahogyan a margaréták, sárga zergeboglárkák utolszor hunyorogtak kirándulásunkon: ez valójában, egészen kézzelfoghatóan Isten kabódja, dicsősége volt.
1998 k.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése