Naplók

„Hogy tökéletesen eggyé legyenek"

C-év, Húsvét 7. hét, Cs/Mennybemenetel utáni Cs. (Jn 17,20-26)

„Igazságos Atyám, a világ nem ismert meg téged, de én megismertelek, és ezek is felismerték, hogy te küldtél el engem" (Jn 17,25). Megismerni az Istent. A fordítottja izgalmasabb: hagyni, hogy megismerjen bennünket az Atya. Engedni, hogy megtapasztalja, társa lehessen keresésünknek. „A világ nem ismert meg téged" (Jn 17,25). Ez azt jelenti, hogy a világnak nincs közös tapasztalata Istennel. Nincs közösen kimondott vallomása, közös öröme. Ezért nem megismerni az Atyát, a legnagyobb, az egyetlen szegénység. Nem eggyé lenni vele - kincsek kincséről maradsz le. Annyira megszoktuk, hogy ha máshol nem, a kegyelem felszínén éldegélünk. Tudat alatt készpénznek vesszük, hogy hívők vagyunk. Pedig nincs „olcsó kegyelem". Nyitott szemmel kell járnod, olyan mélyre pillantanod, hogy észrevedd: nem magától értetődik. Csakis a figyelmes tekintetű ember keresztény. Szorongattatásban, sírásban, örömben halld meg Isten Fia búcsúbeszédét. „Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk" (Jn 17,22).

Késznek lenni. Elérhetőnek. Jézus kivonulása a világból, visszatérése az Atyához példa és intés. Az elérhetetlen személy önmagával foglalatoskodik, zárt marad a másik számára. Nem éli át a misztériumot, „hogy tökéletesen eggyé legyenek" (Jn 17,22). S a másikat, a társat, is megfosztja ettől. Jézus felemeltetése az Atyához kivezet bennünket önmagunkból. S elküldött Szentlelke minding a körülötted élő személyekben érkezik hozzád.

(régi naplóbejegyzés, 2003)

Félő szavak

Előveszem e régi szövegeket. A beléjük befényképezett világot. Nem is az számít igazán, hogy akkor hogy és milyen nyelven írtam. Fiatalon, naivan − emelkedések és zuhanások előtt. Minden írásunkban ott rejlik, megtapadva a kor. A tágabb környezet.

S valahogyan, mintha kevesebb terhet cipelne az elmúlt idő. Nem aktuális problémáiban, hanem a terhet az ember benső történetére értem. Lelke „ártatlanabb", terheletlenebb? Mert nyomot hagy bennünk a kor, talán mélyebbet, mint amit egyénileg mi hagyunk benne.

Különös élmény fiatalságunkkal szembesülni. Épp érettségi találkozónk kapcsán is érint a gondolat. Az akkori napló-szavakban, erőt érzek. A fiatalság magabízását, tapasztalatlanságát, és „teher-nélküliségét". Még külső volt az előttem-előttünk álló történet. S csupán csodálkozom: mennyi minden változott tíz év alatt. Bennem, emberi bensőkben. S maga a külvilág, tényleges történetünk. Sokkal hevesebben örvénylő karma.

És néha ütnek a szavak. A rendbiztonságiak sztrájkjáról figyeltem meg a tudósításokon. Érzékeny vagyok a szavakra. Mély undort érzek a sztrájk-feliratok láttán. Ezek „rendőreink". Az utcáról a kormányzatok felvették az alulképzett „utcát". (Innen a „szemetet" szót kitörültem, de nagyjából ez a helyzet. Nagyon, nagyon felhígult az állomány.) Ha a felvonulások táblafeliratait maguktól ötlik ki, érdekes lélektani tükör. A verbális agresszió üt, mint a gumibot. S egyikőnk sem csodálkozik rá, hogy, nos, igen, békeidőben ez a perverz agresszió sétál. Vagy, mint a 2006-os rendőrattack idején, ez a nívó üt, ver, lő, kordonoz, tömegoszlat. Ha átvilágítanák a fegyveres és rendvédelmi testületeket, kiderülne, hogy az állomány egyharmada, fele lélektanilag alkalmatlan. Kemény szavak, vagy ítélkezem? Meglehet. Ami meglep, a sztrájkok stílusa. Illetve, stíluskülönbsége. A fegyver és hatalom önbizalmával másként tüntet a rendőr, másként a tanár, másként a vasutas.

A fegyveres testületekben, mintha hatványozódna a kor általános „feszültségszintje". Veszélyes a hangnem a mit megütnek. Mert veszélyes a szellemi színvonal: korlátok nélküli erők benyomását keltik. Többségük maximum tizenegynéhány éve dolgozik, és tüntet. Tör, zúz, fenyeget. És ötvenegy, negyvennyolc évesen nyugdíjba kíván menni. Hihetetlen. S ez a nárcizmus mindanyiunkban ott lapul.

Csodálkozom indulatomon és szimpátiám teljes hiányán a sztrájkjuk iránt. Undorom teljes, amikor a Tanácsköztársaságos „Fegyverbe-fegyverbe" feliratokat látom. Ez nyilván, a szakszervezeti vezetőik szintje. S undorom a legmélyebb. Nincsenek jó emlékeim szakszervezeti vezetőkről. A hatalom, és védettségük nárcizmusában élő alakok. „Alakok", s visszahőkölök. Hogyan használok ilyen szót. Mégis, az alakok helyes. Egy különös társadalmi perszóna, amiben a szakszervezeti vezető él. Mármint ez a mai, „Tanácsköztársaság" és „Új Alkotmány" között megrekedt „elit". A hatalom magabiztosságot ad, és perverz agresszióra képesít. Persze, állandó hatalommal való konfrontációból szocializálódtak olyanná, amilyenné. S a hatalom, amivel szemben érdekérvényesítenek, nem kevésbé perverz.

Arab tavasz. Mediatizált arab tavaszok. Tony Blair-t EU elnöknek. Martonyi külügyminiszter is erős embert akar. Blair perverz és sérült. Nem hat meg, hogy katolicizmusra tért. Jogtalanul indított háborút egy független ország ellen. Irak. Még emlékszem, micsoda izgalomban néztük a háború minden képét. A bombázásokat. Tízezreket mészároltak le high-tech fegyverekkel. Megkérdezésünk nélkül. Igaz: egész Európa hallgatott. És a hallgatás beleegyezés. És most is hallgatunk. Senki, még csak fel sem veti, magyar katona mit keres Afganisztánban. A légterünket miért, reptereinket miért használják a Líbia elleni háborúban. S miért az egész Európán végigsöprő strukturális reformok: felhatalmazás és az emberek megkérdezése nélkül. Ki számol el, mennyibe került az EU-nak, és a résztvevő NATO országoknak az „arab tavaszba" való beavatkozás?

Rowan Williams anglikán érsek, döbbeneten kemény kritikát fogalmaz meg az itteni konzervatív-liberális koalíció ellen. A demokrácia elveivel ellentétesek a konok vasakarattal végigvitt strukturális reformok. Nem kaptak felhatalmazást erre, mondja.

Visszagondolok a szocialista időszakba. Az jár a fejemben, hogy vajon, a mai kor szintjét nézve, van-e különbség a primitív, alulról magasba röppentett párttitkárok és aparátcsikok, és a mostani „szakértő EU" között. A bürokratikus magasságokat figyelve, ahonnan, és ahová döntenek − semmi strukturális különbséget nem látok. Maximum, hogy tévéképernyőn látják a világot. Aktákból, jelentésekből. Tökéletesen megfizetve. S Rowan Williams egy mondata jár a fejemben, az interjúból. „Félelmet keltenek a szegényekben. És ezt a félelmet képtelenek meghallani." Ezt az instrumentális, humán kontrollját vesztett demokráciát figyelve, félnek bennem a szavak. Lázadnak. Nem, nem arab tavasz ez. És egyre kevésbé Európa.

Többször elő kéne venni a régi „homilianaplót". Távolságot, minél nagyobb távolságot a korra.

2011-06-09