George Eliot világa

Hambleden (foto: balintbeckett)

George Eliot világa

Mennybemenetel utáni H. (ApCsel 19,1-8; Zs 67,2-7; Jn 16,29-33)

Tegnap, vasárnap délután nehéz eső. Uszodából hazafelé jövet figyeltem fel a St. Augustine templom harangjára. Európai, klasszikus harang, formájában, hangjában is. Már délelőtt elhatároztam, hogy belülről is érdemes lenne megnézni. Most, az esőben sort kerítek rá. A bejárat előtt olvasom, x.y. hirdet igét, „informális liturgián". Fiatal, szemüveges, vékony fickó. Evangelizál. Humora jó, nem a stílus, a tartalom szokatlan. Mennybemenetelről szól. Kint fáradhatatlanul eső. Bent körbenézek. A templombelső tizenkilencedik századi. Neogótikus ívek. A viktoriánus enteriőrt most a high-tech igehirdetés tölti ki. Projektor, hangszórók, plasztik szónoki pulpitus. A fiatal lelkész a középpont. A szentély belsejében, a faoltár timpanonjában a klasszikus Szentlélek ábrázolás, galamb formájában. Ezüstözése megkopott.

Szokatlan az igehirdetés tartalma. A közege nemkülönben. A karizmatikus igehirdetés, ez a benyomásom, az urbánus világ legelesettebbjeit vonzza be. Körbe nézek. Sok-sok magányos, elszigeteltségéből kikapaszkodó ember. Az igehirdetés tartalma ebből a magányból és „Társvágyból" fakad. Akik itt vannak, családi kötelékeikből kiszakítva, „atomizált" személyek. Elemi erővel tör elő az éhség az Isten után, mely Isten pótolja, kárpótolja, visszaadja, helyettesíti az eltűnt személyközi történeteket. Ami: odahaza, nagyrészt, még adott.

Szomorúság, egyfajta gyász van jelen a karizmatikus igehirdetés alatt. A felszín, persze teljesen más. Bizalomra, mosolyra, érintésre, imára hívott emberek − de mégis, ólomlábakon járva. Cipelik a kor terhét, a mindent lecserélni mindennel és mindenkivel örökségét. S ez a gyülekezet, melyet magánya hoz össze, mégis ikon. A kor mechanizmusai, személytelen dinamikái vannak jelen a templomtérben: ez a világ „magja". Személytelen örvénylése egy helyre összegyűjtve. Ebben az örvénylésben élünk, és csupaszodunk. És fázunk.

Nézem, az arcokat. Nehéz történetek. Nemegyszer a megszólítatlanság, érintés, öleléshiány történetei. Az igehirdetés feladata, azt hiszem, az emberi szálak erősítése és védelmükre hívás. Különben, törvényszerű, hogy ebbe a menekülő Istenképbe-szükségbe érkezünk. A megoldást persze, nem tudom. Soha nem szembesültem azzal, mit kéne, mit tudnék hasonló helyzetben mondani. Itt már nincs osztozott, utalható kulturális kánon − Shakespeare, Eliot, Jane Austen, vagy bárki. Itt csak az „én" és a megmentő Isten van. Aki, mint a szónok töretlenül hirdeti, „teljessé tesz téged". „Örömével betölt." Nem. Isten nem képes örömével betölteni, ha nincs emberi szolidaritás. Csakis az emberi kötődés élményein keresztül van szabad istenkép. Ezért kéne elgondolkodunk a világról, mi történik az ember és ember közötti térrel. Mit jelent az az izoláció, amit az emberben elvesztett Isten jelent.

S így olvasom George Eliot tizenkilencedik század derekán írt első regényét, a Scenes of Clerial Life-ot. A vidéki egyházi élet képei. Realizmusa reflektál az iparosodás, és a vidéki, viktoriánus világ beköszöntő kontrasztjára. Halk nosztalgia a patriarkális vidéki világ rendje iránt. S érzékeny dokumentálása annak az iparosodás következményeinek. Eliot − írói álnév egy nőtől, hogy komolyan vegyék − mély iróniával szemléli e kor moralizálását. Kiüresedőnek látja az akkori igehirdetést. Maga agnoszticizmus, majd hitetlenség felé tart: lassan, de biztosan kilép a viktoriánus istenképből. Érzékenységével talán nem is tehet mást. Azt, hogy ezt egy nő teszi, ez torokszorító és mélyen elgondolkodtat.

A benyomásom az, hogy a hallgatott karizmatikus igehirdetés mély folytonosságot mutat e hajdanvolt viktoriánus világ vallási nyelvével. Kis túlzással, a karizmatikus igehirdetés, az atomizált ember megszólítása, máig „az ipari forradalom" fogságában maradt. Sebek gyógyítása, legyöngült pszichés terünk felegyenesedési kísérlete. Ám templom falakon belüli történet. Ez a kereszténység falakon belül marad, passzívan világhoz való viszonyával. Erőtlen kijönni; visszavonul. Nem is tehet mást, sebzett nárcizmusában.

Illúziónk ne legyen. Történeti, szervezett kereszténységünkön belül ez a passiótörténet növekszik. Mindenki arca mögött: a családon, munkahelyen belüli személyközi kapcsolatok fogyása történik. Erről a fogyásról vagy növekedésről kéne beszélnünk. Mint Közösség. Egyházi és szekuláris, egymás mellett, egymásban élő közösségek. A pszichés tér, az Istent és a társat befogadó „emberi tér" állapotáról való közös beszéd: felnyitja az érintett közösségeket. Átírja egyház és nem egyház határait. Képes átírni. Ez jóllehet, új stratégiát kíván. Újra gondolását papi és hívő szerepeknek; a személy és közösség viszonyának. Felfedné bennünk a közösen hordozott tájat és a jövőt. Mint Gorge Eliot realista táj- és otthonleírásai. Írói érték-foglalása ellenére is hús-vér történelmet láttat. Valós életeket, az emberi kicsinyesség és nagyság jelenünkkel folytonos töréneteit. Muszáj lenne emlékeznünk, talán egy közös olvasás-terápia keretében, a közelmúlt emberi tájait. Mi történt velünk; s mi történhet. Mert van kinyílása minden kornak. George Eliotnál, valahogy az az ember érzése, hogy nem tud túllépni a múlt elvesztésén. Hangulatai több, mint melankolikus, depresszív. Mág mégis, értékes, nagyon értékes narratív-ima, amit belül vég kell mondanunk. Komolyan venni tanít a kort. Megérteni bezárulásai, mállása, és tehetetlensége súlyát. Mert ez ad reaális súlyt a megépítendő kijáratoknak is.

Így olvasom János evangéliumának sorait. A kinyílás, újra-épülés jegyében. Ez az a tér, amiben jelenünk kérdéseit fel kell tennünk. Minden, korábban önmagába zárkózott, vagy önnön magyarázatait elégségesnek gondoló világnak. „Ekkor így szóltak hozzá tanítványai: ʻÍme, most nyíltan beszélsz, és nem példázatot mondasz. Most már tudjuk, hogy mindent tudsz és nincs szükséged arra, hogy valaki megkérdezzen téged: ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél.'Jézus így válaszolt: ʻMost hiszitek? De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyõztem a világot.'"

2011-06-06