Pünkösd

Karl Rahner egy régi, pünkösdi elmélkedését veszem elő. Meglep, mennyire friss maradt ez az 1970-es években írt szöveg. „Gyakran kísért meg bennünket az érzés, hogy mind bennünk, mind a világban nincs eléggé jelen az Atya, a keresztény Isten Lelke: szinte csak az ʻevilág' van. Bár e benyomásnak nemegyszer van valóság alapja, mégis, van a kijelentésben valami alapvetően téves is. Valami falsság, mondhatjuk, mert emberi szemünk képtelen meglátni a Lelket bennünk és az Egyházban. Ezért van nagyon szükségünk napi megtérésre és a Lélek figyelmesebb szemlélésére." Ahogyan folytatja, is lényeges. „Nem szabad az életünket tévesen megfigyelni, és azt hinni, hogy Isten Lelke távolivá és gyengévé lett. Sokkal inkább azt kell megtanulnunk e tapasztalatokból, hogy mindig rossz helyen keressük, és talán helytelenül is. Ezért tévesztjük őt össze valami mással." (The Eternal Year, Meditations ont he Mysteries of Faith expressed int he Liturgical Cycle)

Talán először kérdezek rá felnőttként. Mit is jelent számomra pünkösd? A fentiek fényében: a világ más nézőpontját. Kilépést saját szemünkből, oda, ahonnan minden szabadabbnak látszik. Rahner óta nagyot változott a világ, „szemünk helyzete is". Ma először érkeztünk el oda, európai keresztények, hogy a „Keresztet" a pluralista tudat számára hirdessük meg. Alázatosabban: a kereszt jelentéséről a kor pluralista tudatát is megkérdeznünk. Együtt-kérdeznünk a keresztény szimbólumok jelentéséről. Pünkösd tulajdonképpen a Keresztből ragyog elő. Jelentését − s hogy milyen változást hozhat életünkben − a bennünk élő pluralista tudattól is kérdeznünk kell. Mert ez az élményvilág, hogy egy sokrétegű világban élünk, ez összeköt bennünket. Egyházon kívül és egyházon belül lévőket. Így számomra a Pünkösd: az egyház határainak megnyílása. Újra-definiálása. S e határok szeretetben látása. Mert e megnyíló határokon át, az egyház igehirdetése-szakramentalitása és az „evilág" (mely ne feledjük, bennünk él!) között Jézus szabadon be- és kijár. Összeköt. Pünkösdöt így úgy fogalmaznám meg, mint határt: amelyen Jézus Krisztus szabadon közlekedhet. A kint és a bent nem ugyanaz pünkösd után.

Pünkösd, a keresztény identitás számára, az egyház, a keresztény közösség születésnapja. A tény, hogy kiárad a Lélek tüzes lángnyelvek alakjában, figyelemre méltó. De vele arányban legalább ennyire az, hogy milyen közösségre száll rá. Az egyház, e születésében, csupa nyitottság a világra. A kintre mint Krisztusra tekint. S ez a prototípus állapot − a keresztény közösség szó szerinti újra-születése. Kihív félelmeinkből, a keresztények bezárkózási, hatalomba, világtól való elfordulásba való hajlamából. Csupa érdeklődés, csupa kommunikáció: a világ passiótörténetei iránt. S amit ez kereszténység tud a világnak kínálni: rámutatni kultúránk „szimbolizálási válságára". Európa szimbólumai, úgymond, „kiégtek". Vagy már nincsenek is. Ettől decentralizált, középpontok nélküli a világunk. Nincs „Jel", szemlélendő szimbólum, ami csendesen tükröt tartana emberségünknek. Ami időt adna, szavakon, gondolatokon, akaraton kívüli időt − fejlődni, vonzatni, Bele-növekedni egy ideális jóba. Nos, pünkösdben, erről töprenghetnénk a világgal, „pluralista tudatunkkal".

S az első, történeti Pünkösdre is érdemes visszatekintenünk. Mert ez volt a világ elé, a világba lépő egyház első hangja. Előtte, emlékszünk még, a bezárkózó apostolokra. Az első tanítványok „kábaságára", amint zavarodottan észlelték is, nem is Jézus feltámadása utáni megjelenéseit. Különös, egyensúlyait, perspektíváit vesztett állapot volt ez. A „szimbólumalkotás" ideje, úgymond. És mint minden kulturális Szimbólum megjelenése, a régi szimbólumok gyászolása is. Delíriumukban − emmaszi út, bezárkózó tizenkettő − mély gyászban láttuk őket. „Kulturális gyászban", mondhatjuk. Régi képeiket, kultúrájuk összetört reményét gyászolták. Ragaszkodtak ahhoz az istenhez, akit ők akartak látni. S Pünkösd ebből ébredés. Ki tudtak lépni − a kereszt „Keresztként" való kimondása által. Szimbólumként tudták azt megfogalmazni. Mégpedig, s a mediterráneum történelmi megtérése mutatja, a kultúra melankóliáját gyógyító szimbólumként. Nos, úgy érzem, ez a szimbólumteremtés vár pluralista világunkra. Tapasztalatai, szenvedés- és reménytörténetei sokrétűek. Gazdag „gyász" vár rá, s elvileg, a Kereszt egy nagyon új megfogalmazása lehetséges. S Rahner gondolatához visszatérve, ez egész bizonnyal, már történik is. Egy dolog azonban biztos. E Pünkösd utáni világban, a történeti kereszténység nem beszélhet ugyanúgy a Keresztről, azaz, csak befelé.

2011-06-12