Zöld tábla, zöld tábla

Osztálytalálkozó zöld táblája, 2006 (Szolnok, Varga Katalin Gimnázium)

A zöld tábla, zöld tábla

A-év, 11. hét, Sze. (2Kor 9,6-11; Zs 111; Mt 6,1-6.16-18)

A régi napló lapja előttem a képernyőn. Először gázoltam térdig, majd nyakig az evangéliumban. A hit szavai − karöltve hitetlenségünkkel − fejlődnek bennünk. Eszembe jut, most, egy régi gimnáziumi filozófia óra. Emlékszem arra is, a zöld táblára rajzolok. Egy görög pre-szokratikus filozófus a téma. „Ismeretelmélete". A szemből kijönnek a „tűz", „víz", „levegő", „föld" őselemek „atomjai" és útra indulnak az emberi szemből. S találkoznak. A megfigyelni kívánt tárgyból szintén − szemünk felé − útra induló „levegő", „föld", „tűz", „víz" atomokkal. Az adott tárgyban lévő arányuk szerint. A szem „hírvivői" letapogatják az üzenetet, és megviszik a szembe. S ott meglátjuk a tárgyat. Emlékszem a diákok arcán átfutó mosolyra. Tetszik nekik az ókori elmélet, egész logikus és hihető.

Mintha a bennünk élő hit − vagy istenhit hiánya − is ilyesmi lenne? Változik a világ. Változnak a bensőnkbe visszatérő üzenetek. Szinte teljesen megváltozó világot látunk.

A reményi világa azonban ennél több. Nem elégszik meg azzal, hogy a külső történelem passzív lenyomata legyen az ember. A világ átlátszóságát kívánja. A szem és Isten közötti térben relatívvá tenni amilyennek mutatkozik a világ. Nem engedni, hogy a világ tehetetlensége az emberi benső (és hit) tehetetlenségévé váljon. Talán ez az élő hit. A „természetfeletti" szüntelen rehabilitációja − erőfeszítésünk, hogy ez bekövetkezzék. A „transzcendens", a természet-feletti így tulajdonképpen: látásunk mögötti. Látásunk mögé hatolni. Áttetszővé lenni és áttetszővé tenni. Isten így nem „fölöttünk" áll, hanem helyes látásunkban.

A látszatok mögé kerülésért, már régóta nem küzd a világ. Az a filozófia óra, legalább tíz éve volt. Amikor még volt filozófia óra egyáltalán: heti kettő. Fiatalokkal csodálatosan el lehetett mélyedni: látszólag haszontalan dolgokban. Meglepően el lehetett mélyíteni a nyelvet, ami önmagunkat és világunkat képes leírni. Nos, azt hiszem, utoljára akkor volt érdemes, és lehetett tanítani: volt idő, tantervi tér a tanításra.

S valahogy, most felrémlik, mintha normálisabb lett volna minden. S épp attól normálisabb, kiegyensúlyozottabb a világ − hogy volt élő nyelvünk rá. Volt erőfeszítés „lefordítani" a világot, mitől is lehetne az emberibb világ. Diákban, felnőttben, politikusban. Erősebb volt a pszichés tér, mert tudat alatt is tudtuk: erőfeszítést kell tenni, hogy életben maradjon. Hogy „fordításban" éljen a világ. Lefordítani puszta, nyers kényszereiből a mi világunkra. Közösen szemlélt világgá. Igen: azt hiszem, e régi világ és a mostani között ez a lényeges különbség. A mostani, egyre kevésbé, vagy talán már egyáltalán nem közösen szemlélt világ. Ahol a szemek „rokonságba", mi több, „testvériségbe" kerülnek. Végül nincs szemünk a világra. S a világ nyers valósága elő is fordul velünk. Nemcsak hogy ez történik politikusainkkal −de ez a világ történik bennük. S személyesen és a köz: ezt az egymásnak lefordítatlan világot tettük hivatkozássá. Olyanok is vagyunk, mint ez a világ.

Ám a világ „átalakulása" továbbra is létezik. A transzformáció „receptje" élő. Nem automatikusan alakul át a világ. Erre mostanában belátható időn belül ne is számítsunk. De, kiteljesedésének alapeseménye, igenis élhető. A lánc, a „szemképződés" első szeme: a te transzparenciád születése. S rájössz: nem is olyan középponttalan ez a világ. Nem is olyan szívtelen ha átéled az áttetszőség élményét. Adni, „szemtől-szembe". Kicsit szeretni, épp a szeretet „kis" alkalmain át. Kicsit több időt tölteni, néhány perccel, majd észrevétlen tízpercekkel, a másikkal. A titok valahol itt, hited világ előtti elrejtésében van. Hogy utána ezt a láthatatlan hitet megmutasd: Mt 6,1-6.16-18

2011-06-15

S a régi, zöld táblás emlékkel egyidejű napló:

Ima és böjt

C-év, 11. hét, Sze. (Mt 6,1-6., 16-18)

„Te pedig, amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adományozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked" (Mt 6,4). Jézus számítás nélküli életre hív. A gyermek szívével cselekedni, aki a legnagyobb önzetlenségre képes. Titokban adni valóban misztérium. Amikor a világ szemeitől távol adunk, meglátjuk: egyedüllétünk valójában a legmélyebb találkozás. Istennel vagyunk együtt. Vele kerülünk csodálatos közösségbe, amikor ajándékozunk. Jutalmunk, hogy áttetszővé válik az emberi szív. Szemünk rányílik Isten ajándékozó szeretetére és szüntelen áldozatára közöttünk. Jézus egyben feltárja: az ember igazi uralma az anyagon, a tárgyi világon az, ha ajándékká tesszük. Tetteinkből imádság születik.

„Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban: Atyád pedig, aki látja, ami titokban teszel, megfizet neked" (Mt 6,6). A Mester az imádság csodálatos dialektikáját nyilatkoztatja ki. Az imádságban együtt táborozunk Istennel. Jelenléte olyan, mint a csillagos égboltozat ősbiztonsága. A vele töltött beszélgetés végén ráeszmélünk, hogy ismét küldetünk. A keresztény imádság ismérve az, hogy megláttatja a felebarátot. Jézus tanításában az imádságot is meg kell osztanunk. Az Atya „megfizet nekünk": túlcsorduló mértékkel megrakja inaid, kezed, türelmed, szemed s szavaid erszényét. Hogy megtapasztald az örömöt, a titkot: adva növekszik benned a Krisztus.