Úrnapi zenehallgatás
A-év, (MTörv 8,2-3.14b-16a; Zs 147; 1Kor 10,16-17; Jn 6,51-58)
Pauk György Londonban élő hegedűművésszel készülök interjúra. A nagy rohanásban elkerüli a figyelmem, hogy néhány napja Bartók és Kodály est volt a Royal Festival Hall-ban, amit a Radio 3 élőben közvetített. A Philharmonic Orchestra műsorán Kodály Galántai táncok-ja, Bartók 2. Hegedűversenye, és a Concerto. Közben neves szakértők Bartók és Kodály életét és zenéjét elemzik a rádióközvetítésben. A félórás szünetben a Muzsikás zenekaron keresztül bemutatják a „gyökereket". Különös érzés. Naponta haladok el a Sydney place 10. alatt, ahol Bartók angliai koncertútján megszállt. Kék emléktábla. A BBC-n újra hallgatom a koncertet. Tegnap délután emlékszem: a Concerto hullám-váltásaira. Sötét mély-vizek örvénylenek az Amerikában írott darabban. A délutánban épp alkonyat. A tűzfalon árnyékot vetnek a fekete csatornák. Arany és bíbor a homokszín vakolaton. A koncertest címe: Alvilági táncok. Bartók és Kodály zenéje együtt tényleg kulturális mélyemlékezés. A Galántai táncok világa, a korai gyűjtőutak Kodállyal és a Concerto 1943-ből valóban keret. S jóval többet foglalnak keretbe, mint a négy-öt évtizednyi időt.
Az Infernális táncok hangzatos cím. A szervezők indoklásában a darabok bepillantást engednek a magyar táncok tüzes örvénylésébe. Bartók zenéje különös szintézise e tűznek és a hagyomány elmúltának. Az Egyesült államokban metró-, villamos-, elektromos kábel rengetegében félelemmel töltötte el a gondolat, hogy a hagyományt felváltja az éneklés nélküli gépek világa. Zenéje nyugtalanít. Egyszerre szabad teremtés és előretekintő szintézis. Ám ami a délután fényeiben megérint: Bartók darabjai mélységes „kulturális gyász". A legmélyebbre ható szembenézés valami elvesztésével. Egy darab veszik el életünkből: ország, nagyapáink világa és dalai. Azonban minden gyász egyben feltámadás is. Ebben a zenei emlékezetben ott él és lüktet a letűnt világ; ám élő, kulturális sejtjeinkként. Emigrációja rányomja a bélyegét e mély-emlékezetre. Szinte pattanásig elmélyíti azt. S mégsem fájdalmas nosztalgia vagy beteljesíthetetlen honvágy. Kötődés is a helyi kultúrához. Hat év London után így hídként is hallgatom Bartókot. Otthont teremt az otthontalanságban. Sőt, transzcendálja az emigrációt, a be nem illeszkedést: fölé emel a befogadó kultúrának. Belehelyez.
S ma délelőtt a történet folytatódik. Szállásadóim mondják, egy katolikus pap érkezik Romániából. Kérdezem: magyar? „Nem, román". Furcsa, mondom, de legalábbis szokatlan. Ma találkozunk reggeli után. Bemutatkozunk. Belgiumban, a Leuveni Egyetemen biblikus tanulmányokat folytat. Beszélgetünk semleges dolgokról, kölcsönös udvariasság. Nyelvet tanul, két hónapot tölt kinn. Egymás hátterére rákérdezünk, ki honnan jött, mit csinál. Kérdezem, magyar-e? Mondja, nem. Mondom, érdekes, hogy hogyan katolikus. Mondja, a családja is katolikus, nem ortodoxok. S megszólal magyarul: „kicsit értek magyarul, de beszélni nem tudok." Nagyszülei egy kicsit beszéltek Magyarul. Innentől válik érdekessé a beszélgetés. Mondja, Moldvából származik. S rákérdezek szavakra, amiket ismer. „Erdő", „szél", „felhő", „eső", „nagypapa". Nagyon töredékesen, lassan, hibásan összerakott mondatokban, de magyarul beszél és ért. Elmondja, amikor telefonon beszél anyukájával, néha magyarul fejezi ki magát, amit gyerekkorában hallott, és ezt érzi legkifejezőbbnek. Szüli otthon élnek. „Édesanyám ne sirasson engemet." − egyik ilyen kifejezés.
S Bartók és Kodály világába pillantva, megrendülök e szavakon. Látni egy identitást − töredékben, átmenetben. Nyilván moldvai csángó fiatalemberről van szó, aki pap lett, katolikus hátteréből. Gesztusait még majd megfigyelem. Most csupán töprengek, mennyire megérintett az a néhány töredékes, világ és történelem végéről érkező magyar szó. Mélyen rokon Bartók viasz-fonográf hengereivel. A „töredékesség" köti össze őket. Hogy micsoda különös, nehéz táncokból érkezünk. S micsoda súlya van egyetlen archaikus alapszónak a gyermekkorból − micsoda kollektív történetet, Concerto-t indít útjára bennünk. Ehhez olvasom hozzá az úrnapi evangéliumi szakaszt, s érzem e közös Concertóban az alapszavak, mint „kenyér", „élő Atya", „testem", és „étel" súlyát. „„Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek." (Jn 6,53)
2011-06-26
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése